VKI 2010.06.21. 09:12

Határaink

Véletlenül sem egy nemzeti identitással, országhatárokkal, határaikon kívülre szakadt testvéreinkkel kapcsolatos cikket fogsz olvasni, hanem saját, egyéni határokról lesz szó, mégpedig szigorúan.

Miért szigorúan? Mert látni fogod, kedves olvasónk, hogy ebben a kérdésben vagyunk a legengedékenyebbek másokkal és magunkkal szemben, tehát elkél a fokozott szigor. Gyakran látjuk a környezetünkben élőknél, rákbetegeknél pedig kivétel nélkül, hogy nem tartják a határaikat. Többször érintettük már ezt a kérdést más cikkeinkben, például a nemet mondás esetében is tulajdonképpen a határokról van szó. Kinek engedem meg, hogy rendelkezzen az időmmel, energiámmal, kinek tudok nemet mondani, kinek nem? A túlgondoskodás szintén a határokról szól. Mennyire szólok bele a másik életébe, meddig merészkedek el, amikor a vele való foglalkozás a kérdés? A másoknak megfelelni akarás is egyfajta határokat való tartás. Mennyire engedem, hogy mások véleménye befolyással legyen rám, mennyire alkalmazkodom másokhoz, akár a saját káromra is?

Mik is azok a határok?

Képzelj el minden embert, mint rugalmas burokkal rendelkező golyócskát. Együttélésünk során összeérünk, surlódunk, egymáshoz nyomódunk; akikkel közelebbi viszonyban vagyunk, azokkal határaink folyamatosan érintkeznek. Ha valaki nem tartja a határait, az olyan, mintha hagyná, hogy mások túl közel jöjjenek, helyét a világban elvegyék, míg ő maga pedig összenyomódik a többiek között, mint egy leeresztett, összepréselt labda.

Ha hagyjuk, hogy belépjen valaki a határainkon belül, akkor hagyjuk, hogy az életünket élje; ha mi lépünk be mások határain belülre, mi éljük a másik életét. Ezt a kettőt lehet egyszerre is művelni: én más életét élem, közben az enyémet is valaki más éli.

Mit jelent ez?

Más életét élni olyan dolgokban merül ki, mint például beleszólni a döntéseibe, megoldani a problémáit, rendelkezni az idejével, kéretlenül segíteni neki és gondoskodni róla, állandóan kikérdezni az életéről, ahelyett, hogy rábíznánk, mennyit oszt meg velünk, elvárni, hogy megfeleljen nekünk, aggodalmaskodni az élete miatt.

Láthatod, hogy ezek a dolgok nagyon viszony-függőek, tehát valamit szabad egy házastársnak, de ugyanazt már nem szabad egy barátnak. Valamit szabad egy szülőnek, de nem szabad egy távolabbi rokonnak, vagy egy testvérnek. Ezeket a viszonyokat egyrészt a társadalmi szabályok működtetik, másrészt kinek-kinek a saját igényeire van bízva. Ezeket a határokat az egyes viszonyban állítják be a résztvevők, és az az egészséges, ha az dönti el a határ hollétét, akinek az életéről szó van.

Mondjuk, hogy az életem, és a személyes terem egy sziget, amelyet víz vesz körül. Az idegenek hajóznak ezen a vizen, de nem kötnek ki a parton. Az ismerőseim kikötnek, de éppen csak kieveznek a szárazföldre, nem jönnek a sziget belsejébe, vagy csak lekiabálnak a hajójukról. A szigetet egy kisebb-nagyobb szabad partszakasz után sűrű növényzet vesz körül, esőerdő, vagy bozótos. Beljebb, ahol ritkul a növényzet, kőkerítés húzódik, jelezve a birtokhatáromat. Eután még nagy földterület, majd a házam közvetlen környezetét vékony kerítés jelöli. A közelebbi ismerőseim bejöhetnek a bozótosba, de a kőkerítésen túl csak a barátaimat engedem be. A családtagjaim még beljebb is jöhetnek, egész a földekre, de a házam körüli kerítésen már csak a páromat engedem be. A házba, a legeslegbelső zónámba már ő se jöhet be, az az én személyes terem. Mi lenne, ha mindenkit beengednék egészen a házamig, vagy még a házba is be? Letaposnák a virágaimat.

Ki kell jelölnöm a határaimat, és azokat bizony szigorúan tartani. Lefordítva az előző metaforát, azt jelenti, hogy minél közelebb engedek valakit magamhoz, annál több dolgot engedek meg neki magammal kapcsolatban. Az idegeneknek jóformán semmit, a szomszédomnak mondjuk kinyitom este, vagy hétvégén is az ajtót, a barátaim adhatnak tanácsot az életemmel kapcsolatban, ha kérem. A családtagjaim éjjel is felhívhatnak, ha vészhelyzet van. A párom beleszólhat a programjaimba, de hogy milyen ruhát veszek föl, vagy mit eszek, ahhoz senkinek semmi köze. Nem engedhetek meg mindenkinek mindent, például nem engedem meg az idegeneknek, hogy kikérdezzenek a magánügyeimről, felnőttként nem engedem meg a szüleimnek, hogy a döntéseimbe beleszóljanak, ahogy nincs beleszólása még a páromnak se abba, hogy a szabadidőmben mivel foglalkozom. Mi lenne, ha minden idegennek megengednék mindent? Káosz. Az életem már nem az én életem lenne. Ilyenkor van az, hogy másoknak meg akarunk felelni, hogy hagyjuk, hogy túlgondoskodjanak rólunk, vagy nem tudunk nemet mondani.

Hogyan működnek a határok?

A saját határaimat én jelölöm ki. Nem a másik mondja meg, hogy meddig mehet el, hanem én. Ehhez jogom van: az én életem fölött én rendelkezek, ez nem vita tárgya. Ne tévesszen meg bennünket, ha a másik megenged nekünk dolgokat, az nem jelenti azt, hogy nekünk is meg kell. Például a barátaim megengedték, hogy akármikor felhívhatom őket, még éjjel is. Nekem ezt nem kell cserébe megengednem. Vagy a szüleimnek nem probléma, ha bejelentés nélkül állítok be hozzájuk, bármikor szívesen látnak; de ez nem jelenti azt, hogy ők is megtehetik ugyanezt velem. Fordítva én sem léphetek be a másik határain. Ha fel vagyok jogosítva, hogy tanácsokat adhatok, akkor megtehetem, ha nem, nem.

Nyilvánvaló, hogy az összes határt nem lehet nyíltan lefektetni, hiszen annyi időnk az életben nincs, hogy minden lehetőséget számba vegyünk, és azt tisztázzuk. Ami fontos, vagy problémát okozott, az valószínűleg előkerül, és azokat kell is őszinte, egyenes kommunikációval tisztázni, különben jön a szabadrablás.

Érdekes játék, ahogy puhatoljuk egymás határait, próbálgatjuk, meddig mehetünk el. Vannak, amit a társadalmi normák szabályoznak, mint már mondtam, de ezen belül személyes döntésünk, hogy hol jelöljük ki az életünk mezsgyéit. Ha valaki átlépett egy határt, és figyelmeztetjük, akkor – ha fontos neki a kapcsolatunk – , kutya kötelessége tartani azokat.

Ártatlan játékból durva játszmába is átmehet a másik határainak megsértése. Mondjuk is: ajtóstól ront a házba. Mindenkinek van ilyen példája az életéből. Tisztában vagyunk a másik határaival, mégis átlépünk rajtuk, ilyen, vagy olyan indokkal, esetleg indok nélkül.

Hogyan működtessük a határokat?

1.     Jelöljük ki azokat! Tudatosan gondoljuk végig, meddig tartunk mi, és hol kezdődik a másik. Kit meddig engedek be, és magamnak mit engedek meg.

2.     Nyílt kommunikációval beszéljünk a határainkról! Mit lehet, és mit nem. Meddig, és hol van az a pont, ahol már ne tovább. Ha a másik oldalon vagyunk, kérdezzünk rá, mielőtt meglépnénk egy „határátlépést”.

3.     Szerezzünk érvényt a határainknak! Ha valaki túl messzire merészkedett, szóljunk neki, tanuljunk meg nemet mondani, ne féljünk felvállalni a saját érdekeinket. Itt határozottnak kell lenni, szeretettel és kőkeményen ki kell állni magunkért.

4.     Tartsuk tiszteletben mások határait! Ha mi nem tartjuk be mások életének kereteit, ne várjuk el, hogy mások tiszteljék a mieinket. Ne gondoskodjunk túl, ne aggodalmaskodjunk a másik élete felett, ne szóljunk bele a döntésekbe, ne vegyük magunkra a problémáit.

Te betartod a határokat?

 

A bejegyzés trackback címe:

http://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr962097289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.