Egy vita, egy veszekedés során az egyik vagy akár mindkét fél a saját igazáért harcol. A saját érdekeit, a saját véleményét hangoztatja. Harmadik félként, hogyan tehetünk közöttük igazságot? Kinek van igaza? Léteznek örökérvényű alaptörvények ún. egyetemes igazságok (erkölcsileg fontos alapszabályok: ne ölj, ne csalj, ne lopj, ne hazudj stb.), amelyek megszegése esetén „viszonylag” könnyű a helyzet megítélése. Mi van akkor, ha a vita tárgya ezek egyikét sem érinti? Meg tudja győzni az egyik fél a másikat a saját igazáról?

Nos, a helyzetet valószínűleg bonyolítja, hogy mindkét fél fejében létezik az igazság egy verziója. Ezt most nevezzük belső igazságnak. Belső, mert egyedi és ebben a formában és tartalomban csak bennünk működik (mások igazságával harmonizálhat, de semmiképpen nem lehet ugyanaz). Igazság, mert magunkra, másokra és a világ működésére (egyes preferált területeinek) vonatkozó, az egyén tapasztalataiból és meggyőződéséből eredő, számára pozitív életérzéseket (igazságosság érzése) okozó alapelveket foglal össze.

Ez a fajta belső igazság áthatja észlelésünket, gondolkodásmódunkat, befolyásolja interakcióinkat, döntési folyamatainkat, logikai és értékelési rendszerünket. A valóságból ezek alapján megalkotunk egy szubjektív, belső valóságot. Ebben a rendszerben nekünk mindig igazunk van (már ha a saját magunk által alkotott játékszabályokat betartva járunk el). Csak akkor adhatunk igazat másoknak és akkor lehetnek képesek teljes mértékben meggyőzni bennünket, ha a saját rendszerünk alapján nem nálunk van igazság. Ilyenkor az egyént vitára motiváló okok között nem a saját igazunk érvényesítése, hanem, dac, figyelemfelhívás, korábbi sérelemből eredő ellenállás szerepel.

Az ember az életében átélt saját negatív tapasztalatai és mások tanulságai alapján elindulhat az elvonatkoztatás útján. Magyarul: a világ nem biztos, hogy olyan törvényszerűségek (saját igazságaink) szerint működik, ahogyan mi azt képzeltük, vagy ezidáig tapasztaltuk. Nem biztos, hogy mások azok szerint a forgatókönyvek alapján fognak működni, ahogy szerintünk az elvárható lenne. Az elvonatkoztatás egyfajta mérlegelést jelent. Egymás mellé kell helyeznünk a saját igazságainkat, és a többiek által képviselt igazságot.

Vegyünk egy házassági problémákkal küszködő párt. A kérdésre, hogy mitől romlott meg a házasságuk gyakran az egymásra mutogatás az első reakció. A felelősség elhárítását a belső igazságuk motiválja, amely rendszerben a másik fél „hibázott” és ők azok, akik a helyzet „áldozatai”. A nő számára igazságtalanság, hogy a férfi a munkájának él, kevés időt tölt vele és a gyermekeikkel. A férfi számára igazságtalanság, hogy egy átdolgozott nap után nem egy mosolygós, szerető feleség várja otthon, hanem egy házsártos hárpia. A férfi igazságrendszere próbálja helyreállítani az egyensúlyt. Arra motiválja a férfit, hogy még többet dolgozzon, legyen még sikeresebb, hozzon haza több pénzt. A nő igazságrendszere erre a lépésre lázadni kezd és még nagyobb erővel zsörtölődik. A nő és a férfi egyre gyakrabban veszekszik és mindenki a saját igazának próbál érvényt szerezni. Előfordul, hogy látszólag lezárul a konfliktus, amikor az egyik fél erővel lenyomja a másik torkán a saját igazát. Ez azonban egy ketyegő bomba. Vagy sokkal nagyobb erejű veszekedésekhez vagy érzelmi eltávolodáshoz és meneküléshez vezet a házasságból. Gyakran előfordul, hogy aki kikényszeríti – bármilyen eszközzel- az igazát, az egyedül marad.

A megoldás éppen az elfogadáson és a saját igazságunk részleges visszavételén múlik.

1. Elfogadás: elfogadom a másik fél álláspontját. Ez nem jelenti azt, hogy feladnám a saját érdekeim képviseletét. Éppen ellenkezőleg. Az ellenállásom fog csökkeni a közös megoldással szemben. Elfogadom, hogy a saját igazságom maradéktalan teljesülése sem a másik félnek, sem a sikeres megoldásnak nem kedvez. A másik fél álláspontjának elfogadása visz közel bennünket más emberek megértéséhez.
2. Saját igazságunk részleges visszavétele: kompromisszumokat kötök. Bizonyos kérdésekben én engedek és kérem a másikat is, hogy más kérdésekben ő engedjen. Érvényesüljön a viszonosság elve.

Te mennyire fogadod el a másik fél igazát? Mi a fontosabb: a saját igazunk kikényszerítése, vagy egy közös megoldás, közös igazsággal?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.