Ha szeretünk valakit, egyértelmű, hogy minél többet szeretnénk vele együtt lenni. Közel szeretnénk lenni hozzá, tudni akarunk a dolgairól. De hol van az az egészséges pont, ameddig elmehetünk?

Ezt a kérdést egy másik oldalról már megközelítettük a határokról szóló cikkünkben is. Ezúttal kimondottan a kapcsolatokban való túlzott feloldódás, a másik elnyomása lesz a fő téma.

Ahogy az elszigetelődés, magányos életforma komoly problémának számít a mai társadalmunkban, úgy a túlzott bevonódás is. Mintha az emberek ma nem találnák az egszséges mértéket: vagy nagyon is szorosan kötődnek a másikhoz, vagy egyáltalán nem. Egyik sem jó, de honnantól beteges vagy abnormális?

Mivel mindenki más, így nem egyformák az igényeink sem. Valaki szeret minden percet a párjával tölteni, valakinek úgy jó, ha sok időt tölt vele, de nélküle is. Vannak, akik minden programot a családjukkal képzelnek el, vannak, akiknek szükségük van – akár naponta – valamilyen kikapcsolódásra, amit nem családtagokkal töltenek.

Amíg mindketten jól érzik magukat abban a viszonyban, abban a közelségben, amiben vannak, addig normális, amint az egyiküknek „sok a másikból”, úgy valószínű, hogy nem tartották az egészséges kereteket. Mindenkinek van egy személyes tere, amibe már nem szívesen enged be másokat. Nyilván, minél közelebb áll hozzá valaki, annál közelebb engedi magához, de végül van egy zóna, ami csak az övé, és senkit nem enged be – jó esetben.

Igen gyakran tapasztaljuk, hogy szülők nem bírják elengedni a gyerekeiket, vagy hogy a gyerekeknek sincs eszük ágában sem leválni a szülőkről (azért ez a ritkább), párkapcsolatokban szintén megfigyelhető, hogy az egyik fél teljesen magához láncolja a párját. Ez történhet nyíltan is, de sokkal inkább burkoltan valósul meg, például játszmákkal.

Van egy feleség, aki nem képes erszteni a férje pórázán. Minden programban együtt kell részt venniük, mindenhová együtt kell menniük. A férjét nem engedi el a barátaival külön programban. Van, amikor más tennivalóval keresztezi a férj terveit, például el kell mennie bevásárolni, vagy elintézni valami sürgős és halaszthatatlan ügyet, ami persze ráérne máskülönben, csak nem akkor, amikor a férj a barátaival találkozna. Van, amikor komolyabb játszmákkal bírja otthon maradásra a párját a feleség, például hirtelen rosszul lesz, vagy azt mondja, most nincs pénzük arra, hogy a férfi elmenjen szórakozni (és megigyon két sört). De többnyire „csak” addig gördít nehézségeket a külön-program útjába, amíg végül a találkozó félórásra rövidül, vagy teljesen elmarad.

Vannak fiatal felnőttek, akiknek már saját családot kellett volna alapítaniuk, de legalábbis párt keresniük, és külön élniük a szülőktől, de még harminc éves fejjel is otthon laknak. Eszik, amit az anyukájuk megfőz, viselik a tiszta ruhákat, és csak jó esetben szállnak be az anyagi költségekbe, még ha van is munkájuk. Talán nehezebb ma boldogulni, mint a szüleiknek az ő korukban, kevesebb a lehetőség és a támogatás egy külön élet elindításához, de világos, hogy akiknek csak az anyagi javak és a munkalehetőségek állják az útját az önálló élet elkezdéséhez, azok legalább otthon megmutatják, hogy nem a szüleiken szeretnének élősködni öregkorukig: kiveszik a részüket a ház körüli munkákból, keresik a lehetőségeket, és nem félnek dolgozni, még ha képzettségükön aluli is a munka.

Vannak szülők, akik nem bírják elengedni, és felnőttként kezelni a gyerekeiket, hiába költözött el, házasodott meg, vagy alapított családot. Ugyanúgy aggódnak érte, mint kisgyermekkorában, naponta többször hívják telefonon, kikérdezik a dolgairól, a magánéletéről, pénzügyeiről, kéretlen tanácsokkal látják el, és általában beleszólnak az életébe. Olykor olyan játszmákba kezdenek, amelyek azzal az illúzióval szolgálnak számukra, hogy a gyerekük még mindig tőlük függ, vagy a régi szoros kapcsolat van köztük. Például ragaszkodnak hozzá, hogy minden nap meg meglátogassa őket a gyerekük: valamilyen feladattal látják el, vagy éppen adni akarnak neki valamit, közös étkezést szerveznek, ami alól nincs kibúvó. Világos, hogy egy szülőnek a gyereke mindig is a gyereke marad, de gyereknek lenni, vagy valakinek a gyerekének lenni nem ugyanaz. (Most figyeltem föl rá, hogy más nyelvekben ezt külön szóval fogalmazzák meg, kb. mint a magyarban a fia/lánya és a gyerek.) Úgy is lehetek valakinek a gyereke, hogy már felnőtt vagyok, vagy ha teszem azt, valaki tizenöt éves korában árva, akkor bár nincsenek szülei, mégis gyerek. Az is igaz, hogy a gyerekek nevelése eléggé kitolódott az utóbbi időben, és a szülők nem tizennyolc évig gondoskodnak csemetéikről, hanem sokszor inkább huszas évei közepéig. De gondoskodni egy húsz éves fiatal felnőttről már nem ugyanaz, mint gondoskodni egy fél évesről, öt évesről, tizenkét évesről...stb...

Látható, hogy a fenti példák az egészségtelen, abnormális közelségű kapcsolatokat mutatták be. Nem kell azonban feltétlen ilyennek lennie, elég, ha valaki „fojtogatónak” érzi a másik iránta tanúsított viselkedését. Mi a teendő ilyenkor?

Szóljuk, szóljunk, és szóljunk! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, tehát, ha valakiből túl sok, akkor kérjük meg, hogy vegyen vissza. Az emberi kapcsolatok olyanok, mint a homok, minél jobban szorítod, annál jobban folyik ki a kezed közül. Tehát ha a másik kéri, igenis engedni kell, nem lesz rosszabb tőle a kapcsolat, hanem éppen ellenkezőleg, javulni fog, mert levegőhöz jut mindenki, és jobban fogja keresni a másik közelségét, mintha folyamatosan nyomultak volna rá.

Például a feleség egy feltöltődött, kisímult, a felesége után vágyakozó férjet fog visszakapni néhány külön töltött óra után. A gyerek szívesen látogatja meg a szüleit önként, ha nem érzi úgy, hogy dróton rángatják. A szülők örömmel hallgatják gyerekük sikerélményeit az önálló élet útján; ha nem telepszik rájuk a gyerekük, lehetőségük van segíteni is.

Segítsünk a másik félelmeit legyőzni! A másik saját életterébe való belépés általában az önbizalomhiányból, téves tanulási mintákból, fals hiedelmekből, azaz a félelmekből ered. Aki nagyon ragaszkodik a másikhoz, azért teszi, mert nem bízik magában, fél, ha enged a gyeplőn, akkor a másik soha többé rá se néz, a tájára se megy. Mért is tenné, hiszen nem kötelező, nem fog megsértődni, fenyegetőzni, ha lazítanak a láncon. Pedig a másik akkor is menni fog, ha nem járnak szankciók az eltávolodásért. Egészen egyszerűen, mert szereti azt az embert. Kötődik hozzá, és fontos neki. Ha segítünk párunknak, gyerekeinknek, szüleinknek legyőzni félelmeiket, akkor ők engedni fognak a gyeplőn. Biztosítsuk őket, hogy ha más tempóban is, de mi magunktól is közeledünk feléjük. Magyarázzuk el, hogy egy kis távolságtól éppen hogy hiányolni fogjuk őt, nem elfelejteni. Hallgassuk meg aggályait, és nyíltan beszéljük meg azokat. Alakítsunk ki új menetrendet, szabályokat, ami mindkettőnknek megfelelő, egy új, őszintébb kapcsolat érdekében.

Neked hol húzódik meg a saját tered határa?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.