Néhány részes sorozatunkban azt foglaljuk össze, mit tehetnek azok a családtagok, barátok, esetleg közeli munkatársak, akinek a környezetében rákbetegségben szenvedő él.

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné támogatni.

Az első részben a hatékony kommunikációról beszéltünk, ebben a részben a tetteken lesz a hangsúly. Hogyan cselekedjünk, mit csináljunk, hogyan segítsünk jól? – kérdéseket fogjuk megválaszolni.

1. Ne mentsük meg a beteget! A megmentés egy olyan játszma, amely akkor lép föl, amikor a beteget a családtagja a támogatás helyett irányítja, babusgatja, esetleg túlgondoskodik róla. Talán a beteg erőtlen, tehetetlen, gyámolításra szorulóként jelenik meg előttünk, talán csak mi érezzük úgy, hogy most nekünk kell erősebbnek, irányítóbbnak lenni, ám ez egy veszélyes játszam. Ugyanis ha elkezdünk a fent leírt módon viselkedni a beteggel, akkor – mindegy, hogy ő hogyan viselkedik – azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy ő tehetetlen, gyenge, és megmentésre szorul. Egyfajta áldozat szerepét tölti be, márpedig most semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy erős és hatékony, tettrekész legyen. A betegnek azt kell éreznie, és ezt az érzést folyamatosan növelni, hogy a gyógyulása az ő kezében van: igenis meg fog gyógyulni, ő maga tud aztért tenni, hogy az egészsége helyreálljon. Ha kivesszük a kezéből az irányítást, gyakorlatilag az egyetlen eszközt veszzük el tőle, ami valóban az ő kezében van.

2. Nyújtsunk támogatást a megmentés helyett! Legyünk készek, ha segíteni kell valamiben. Várjuk meg, hogy a beteg megkérjen bennünket, hogy valamit tegyünk meg neki, vagy ha úgy gondoljuk, hogy még nem tanulta meg a segítségkérést, akkor kérdezgessük. Ezért is nagyon fontos, hogy először a nyílt kommunikációt valósítsuk meg a beteggel, amit az előző részben kifejtettünk. Kérdezzük meg: szeretnéd, hogy utánanézzek ennek vagy annak? Segítsek a főzésben/kinti munkákban, vagy bármi másban? Biztosítsuk róla a beteget, hogy szívesen segítünk, de ne vegyük ki a kezéből az irányítást, ne találjuk ki a gondolatait. Viselkedésünkkel így azt fejezzük ki, hogy az ő életében ő a főnök, ő tudja, mire van szüksége, mi a jó neki, mi csak segítünk, ha megkér rá, és ha tudunk. Még mindig nála van az irányítás, mert képes felelősségteljes döntéseket hozni az életéről.

3. Kezeljük a „helyén” a beteget! Kezeljük őt korának, egészségi állapotának, a kívánságainak megfelelően. Ha nincs ágyhoz kötve a beteg, semmi szükség rá, hogy mindent megcsináljunk helyette. Ha képes ellátni magát, akkor hagyjuk, hagy tegye meg. Mi csak legyünk készen, ha segítséget kér. Talán maximalizmusa miatt a beteg úgy érzi, többet kell/tud/szeretne tenni, mint amennyit bír, ilyenkor se babusgassuk, ne vegyük ki a kezéből a munkát, inkább beszélgessünk vele a teljesítőképesség határairól. Neki kell megtapasztalnia, mennyit bír, és megtanulnia, hogy csak annyit csináljon. Meg kell tanulnia szépen lassan segítséget is kérni. Addig kérdezzük: jól esne, ha én mennék el a boltba? Szeretnéd, hogy elkísérjelek a kezelésre? Hozzak neked ételt, hogy ne kelljen főznöd? Segíthetek a ház körüli munkákban?

Ha valamiben nem tudunk, nem akarunk segíteni, mondjuk meg! Ha mindent elvállalunk, amihez nincs kedvünk, időnk, módunk, hogy segítsünk, azzal a megmentő játszmát kezdjük játszani.

Ne kezeljük kisgyerekként a felnőtt beteget, a gyereket pedig felnőttként: ugyanúgy részt vehet a család életében, mint eddig, nem kell kihagynunk a problémákból, az esetlegesen fájó eseményekből, hacsak nem ő szeretné. Ne tudjuk helyette, hogy mi a jó neki, inkább kérdezzünk.

Ne kezeljük úgy, mint aki már meg is halt, mintha ott se lenne, vagy belátható időn belül már nem lenne köztünk. Soha nem tudhatjuk, kinek mennyi ideje van hátra. Ma is élnek olyan gyógyult rákbetegek, akikről annak idején lemondtak. Joga van a betegnek a saját életét élni, és kivenni a részét a családi életből is. Ne sirassuk el, ha még velünk van, inkább legyünk vele annyit, amennyit tudunk, és szeretnénk.

4. Ugyanakkor engedjük el, ha el akar menni! Gyakran látjuk, hogy egyes betegeket csak az tart még itt az élők között, hogy a szerettei képtelenek elengedni. Ez egy teljesen természetes és érthető reakció. Ha szeretünk valakit, nem akarjuk elveszíteni. Ám ha körmünkszakadtáig ragaszkodunk hozzá, és nem vesszük figyelembe az ő akaratát, azzal megint azt az üzenetet közvetítjük, hogy nem tartjuk elég erősnek, hogy a saját életéről döntsön. Tulajdonképpen megnehezítjük az életét és a halálát, mert ha valaki el akar menni, azt nem tudjuk megakadályozni, viszont megnyúlik a szenvedése, komoly lelki gyötrődésen fog átmenni, mielőtt megengedi magának, hogy a mi ragaszkodásunk ellenére elmenjen. Ha úgy látjuk, szerettünk úgy döntött, elmegy, akkor több dolgot tehetünk. Először is beszélgessünk vele: őszintén és nyíltan beszéljük át, mit érez, mért döntött így, milyen félelmei vannak. Talán meg fogjuk őt érteni, és el tudjuk fogadni a döntését. Gondoljuk bele az ő helyzetébe: valószínűleg egyikünk sem akar magatehetetlenül, kínok között, fájdamak közepette, emberhez méltatlanul „élni” – már ha az még élet. Még ekkor is rámutathatunk, hogy van miért élnie: nyújthatunk neki olyan lehetséges célokat, amik kibillenthetik a föladás állapotából, és új erővel töltik föl. Talán szeretne még megérni dolgokat: felnőni látni a gyerekeit vagy unokáit, ezt vagy azt megvalósítani az életben. Fontos, hogy ezek a célok ne a mi céljaink legyenek, hanem az ővé, és mi csak lehetőséget nyújtsunk, ne kényszerítsük! Maradjon a döntés az ő kezében. Elmondhatjuk, hogy mi nagyon szeretnénk, ha még sokáig köztünk lenne, ha sok Karácsonyt együtt tölthetnénk, ha látná, amint az unokája családot alapít, ha még sok közös élményben lenne részünk; de sose erőltessük rá az akaratunkat. Talán letisztázhatjuk, hogy ha küzd az egészségéért, akkor a kezeléseknek, a mellékhatásoknak, a fájdalomnak ugyanúgy vége lesz, mint a halálban, de így életben maradhat; jobb és teljesebb életet élhet, mint a betegsége előtt, ha hajlandó változni és változtatni. Ebben erőforrások nyújtásával lehetünk a segítségére: célok, alternatív gyógymódok, támogatás a család részéről.

Nekünk is könnyebb lesz, ha elengedjük a szerettünket, és úgy megy el, nem pedig úgy, hogy az előző napokban perlekedtünk vele.

 

Te mit teszel a rákbeteg családtagodért? Hogyan támogatod?

 

A bejegyzés trackback címe:

http://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr982567274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.