Íme a harmadik és egyben utolsó rész, amely azzal foglalkozik, mit tehet a rákbeteg környezete. Ebben a részben arra hívjuk fel a figyelmet, hogyan őrizze meg a családtag maga is az egészségét. Az első részben a hatékony kommunikációról, a másodikban a jótékony segítségről volt szó.

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné támogatni.

Nagyon fontos, hogy a beteget körülvevő emberek, a családtagok, barátok maguk is vigyázzanak lelki egészségükre, egyrészt természetesen önmaguk miatt, másrészt szerettük miatt, hiszen segíteni is csak akkor tudnak, ha maguk egészségesek. Ennek jelentőségét a Simonton-házaspár is hangsúlyozza könyvük a beteg családtagjához szóló részben.

Talán önzőnek tűnik ilyenkor az ember számára, hogy önmagával foglalkozzon, de ez – amennyiben mértékletesen és helyesen műveljük – inkább az egészséges önzés útját követi. Kiemelt jelentőségű, hogy a közeli barát, családtag megőrizze egyéniségét, egészségét a másikról való gondoskodás, törődés során. Ezt talán abból a példából érthetjük meg leggyorsabban, amit mi olykor a praxisunkban tapasztalunk: történetesen, hogy egy rákbeteg (vagy bármilyen más betegségben szenvedő) családtag hosszú éveken át történő gondozása néha oda vezet, hogy maga a gondozó is ápolásra szorul, mert talán éppen daganatos beteg lett. Talán azt gondolja a kedves olvasó, akinek rákbetegségben szenved egy közeli családtagja, hogy az ő egészsége most igazán nem számít, de gondoljon bele, hogy hogyan tudna segíteni a szerettének, ha maga is megbetegedne? Nem kérdés, hogy ez a helyzet elkerülése, megelőzése ilyen kritikus családi állapotban elsődleges!

Hogyan őrizzük meg egészségünket a másik szeretetteljes gondzása közben?

1. Őrizzük meg saját énünket, azaz éljük a saját életünket, miközben a másikkal törődünk! Ez a tanács mindenkire igaz, azokra is, akik nem ápolnak senkit: nem véleltlenül hangsúlyozzuk a megelőzésben, és a gyógyulásban a saját élet megőrzésének szerepét. Minden élethelyzetben fontos, hogy ne oldódjunk fel a másikban; ám vannak ebből a szempontból „veszélyeztetett” helyzetek: ilyenek a párkapcsolat kialakítása, a gyermekszülés és –nevelés például, és a családtag ápolása, gondozása is. Ilyenkor a gondozó tulajdonképpen egy munkát vállal fel azzal, hogy a másikkal törődik, akkor is, hogyha a beteg nem fekvőbeteg és nem szorul teljes mértékben ellátásra, mert tudja a napi életét élni, szükségleteit majdnem úgy kielégíteni, mint betegsége előtt. A családtagok, a gondozó ilyenkor természetesen sokkal többet törődnek a másikkal, mint azelőtt. Információkat keresnek neki, ami a gyógyulását segítheti, maguk is könyveket, cikkeket olvasnak a témában, átvállalnak feladatokat; például a bevásárlást, a házvezetést, az intéznivalókat részben vagy teljesen átveszik a tehermentesíteni kívánt családtagtól. Jóval több gondoskodással veszik körül, kezdve attól, hogy például egy teát készítenek neki, addig, hogy mondjuk elkísérik a kezelésekre. Ebben a megváltozott helyzetben tehát nagyon fontos, hogy a családtagok a gondoskodás mellett megőrizzék saját életüket.

Hogyan valósíthatjuk ezt meg? A másikról való gondoskodás mellett figyeljünk, hogy mi magunk legyünk az elsők a saját életünkben. Például tartsuk szem előtt saját igényeinket is, ügyeljünk, hogy szükségleteinket ugyanúgy kielégítsük, mint addig. Figyeljünk rá, hogy maradjon magunkra is időnk – ez nagyon fontos! Továbbra is végezzük kedvelt tevékenységeinket, tartsuk meg hobbijainkat, és rendszeresen hódoljunk nekik.

2. Ne vegyük át a beteg problémáit! Vigyázzunk, hogy tartsuk a határainkat! Segíteni tudunk, főleg, ha a szerettünk megkér rá, de a problémáit nem tudjuk mi megoldani, arra csak ő képes, hiszen az ő életéről, az ő felelősségéről van szó. Ha átvesszük a problémáit, akkor olyan tevékenységbe kezdünk, ami nem jó se a betegnek, se nekünk; egyáltalán nem az egészséges irány senkinek sem. Ne aggódjuk, idegeskedjünk miatta csakis maximum abban a mértékben, amit betegsége indokol, inkább igyekezzünk pozitívak lenni. Ha síránkozunk, azzal nem segítünk a szerettünknek, hiszen azt hiszi, máris temetjük, de nekünk is nagyon káros, mert azt jelenti, átléptük határainkat és az ő életét kezdük élni. Aggodalmunkat igyekezzünk inkább tettekbe átfordítani, ha másképp nem tudunk megnyugodni: beszélgessünk a családtagjainkkal, segítsünk, ha kérik. Lelki problémáit se vegyük magunkra; nem tudjuk se a haragját, se a félelmeit mi megélni, megoldani helyette, csak magunkat károsíthatjuk azzal, ha olyan érzéseket próbálunk kezelni, ami nem a sajátunk. Ha segíteni akarunk, akkor beszélgessünk a beteggel, hallgassuk meg a félelmeiről, régi sérelmeiről.

3. Tartsuk meg a jogot magunknak, hogy határainkat megőrizzük! Nem kell 1500 %-ban a beteg rendelkezésére állnunk, minden bizonnyal ezt ő sem igényli. Figyeljünk saját érzéseinkre, és ha kezd sok lenni a betegséggel való foglalkozásból, a problémákból, a felkavaró érzésekből, a segítésből, akkor engedjük meg magunknak legalább azt, hogy ilyen érzéseink legyenek. Nem kell elnyomni magunkban a csalódottságot, a fáradtságot, a dühöt, vagy bármit érzünk is; akkor tesszük magunkkal a legjobbat, ha beismerjük önmagunknak ezeket az érzéseket, és elfogadjuk, hogy így érzünk. Mindenkinek joga van a saját érzéseihez! Még jobb, ha olykor engedünk ezeknek az érzéseknek, és beiktatunk egy kis szünetet abba a tevékenységbe, amiből elegünk lett. El lehet menni sétálni egyet, hogy kieresszük a fáradt gőzt. Meg lehet mondani a betegnek, hogy mi most erről vagy arról nem szeretnénk beszélgetni, térjünk rá vissza később. Meg lehet vele beszélni, hogy ebben, vagy abban mi nem tudunk, vagy nem akarunk segíteni, inkább kérjen meg rá valaki mást, aki minden bizonnyal szívesen segít. Ha például mi végezzük a feleségünk gondozását teljes mértékben, akkor át lehet adni a munkákból: mondjuk megkérjük egy másik családtagunkat, hogy segítsen be a főzésben, vagy a bevásárlásban. Ne aggódjunk, hogy a beteg megharagszik, ha néha kiveszünk egy-egy szabad órát a vele való törődésből; ő is jobban fog örülni egy feltöltődött, optimista segítségnek, mint ha érzékelné feszültségünket vagy kimerültségünket, és úgy érezné, a terhünkre van. Mutassuk meg neki az egészséges példát, hogy teljes önfeláldozás nélkül is lehet gondoskodni, segíteni, és higyjük el, neki is fontos, hogy mi ne betegedjünk bele a vele való törődésbe! Esetleg meg is beszélhetjük vele a bennünket nyomasztó érzéseket, de csakis őszintén és nehezteléstől mentesen. Nem az a cél, hogy bűntudata legyen, mert vele foglalkozunk, hanem hogy ő is megértse a mi érzéseinket, közelebb kerüljünk egymáshoz, és érezze, hogy ő is része az egész helyzetnek, nem csak történnek vele a dolgok. Mindenképpen jobb, ha mi mondjuk el neki tapintatosan az érzéseinket, mint ha ő érzi, hogy valami nincs rendben,és félreértelmezvén magát okolja.

A háromrészes sorozatunk  a Simonton-könyv segítségével született, nagyrészt saját praxisunkból származó tapasztalatokkal. Mindenkinek ajánljuk, hogy a témában olvassa el a Gyógyító képzelet ide vonatkozó fejezetét, vagy a szintén Simonton-tollból származó A gyógyító család című könyvet.

Te mit teszel magadért, miközben a családtagoddal törődsz?

A bejegyzés trackback címe:

https://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr412717596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása