Kedves Olvasóink!

A következőekben hagy ajánljam nektek Dolphin írását.

_________________________________________________________________________

Már harmadik hete gyötört a hirtelen feltörő, fojtó köhögés.

 Mint amikor egy kenyérmorzsa tévúton jár a légcsőben, olyan erős fuldoklás tört rám, végtelennek tűnő másodpercekre. Szinte már a lelkemet köhögtem ki, az erőlködéstől és az oxigénhiánytól csorgó könnyekkel küszködve. A legrosszabb pillanatokban jöttek ezek a rohamok, hol telefonálás közben, hol épp félálomba szenderülten egy túl hosszúra nyúlt fárasztó nap után. Megfázhattam. Majd elmúlik ez is. Kihordom lábon, a munka viszont nem várhat, ott pörögni kell. A kávészünetben mégis útba ejtettem az üzemorvos rendelőjét.

- Biztos, hogy tüdőgyulladás - állapította meg, - sürgősen kérek egy röntgent.

Már kora reggel sorban álltam a kórházi vizsgáló előtt, hogy délutánra a cégnél ne szaporodjon fel a restanciám. Sürgettek a karcsúra tervezett határidők. Nem is kellett sokáig várnom, a rutinos orvosi szemek ítéletét a röntgensugarak halálbiztos metszéssel írták alá.

- Kérem, foglaljon helyet a folyosón, míg elkészül a lelete.

 

Addig sem tétlenkedtem, kell pár szavas egyeztetés a munkatársakkal. A jó szervezésnek köszönhetően sikeres és egzisztenciálisan biztonságos életet élhettem. Szegény édesapámra gondoltam várakozás közben. Nyolc évig küszködött a leukémiával. Egyik napról a másikra, korengedménnyel elbocsátott, hirtelen feleslegessé vált munkaerőként nem tudta feldolgozni a változást. Nem volt jövőképe, céltalanná vált az élete, oda lett az értelme. 6 hónappal azelőtt temettük el.

- Tessék parancsolni. Igen, jól sejtette a doktornő, valóban tüdőgyulladása van. De van még ott valami más is - nyomta a kezembe a röntgenorvos a nyomtatótól még meleg papírt, majd egy szánakozó, elkapott szemkontaktus után nagy lendülettel becsapta az orrom előtt az ajtót.


Melegség öntött el, a készülő köhögésroham izgalma keveredett egy idegen érzetű szorongással. Rossz előérzet szele csapott meg, és a vágy egy kiadós alvás után. Sietnem kellett volna, hogy ebédre kiérjek a céghez. Felszínesen, kapkodva olvastam az idegen kifejezéseket. Több soron keresztül kerestem valami konkrét kapaszkodót, egyszerű szavakat, amiket talán meg is értek. Megtaláltam. Nem rejtették el, csupán ügyesen foglalták a szövegkörnyezetbe. Tumor. Hirtelen elnémult minden madár, amelyik dalolni készült, elhalkult a folyosón várakozó betegek zsivaja. A külvilágot kirekesztve minden érzékszervem feszülten figyelt befelé. Mi van bennem?? Összpontosítottam. Ingerülten dobtam hátra egy tincset a homlokomból, hogy tisztábban lássam azt a szót. Tumor. Az van oda írva. Ezt a papírt így szó nélkül kiadják nekem, hogy fejtsem meg belőle a jövőt, mint egy orosz ruletten? Megperdült a tár, belebámultam a csőbe. Farkasszemet néztem ezzel a szóval. Ez engem ki akar végezni.


Megzavarodottan hajtogattam kis cetlit a papírból, jelentéktelenné fokozva le a szerepét. Le kellett ülnöm. Így tudja meg az ember, hogy rákos? Milyen humánus.

Szegény háziorvosomra várt a szomorú feladat, hogy közölje, milyen hosszadalmas és nehéz út előtt állok. Szinte sajnáltam őt. Ahogy a főnökömet is, mikor elcsukló hangon közöltem vele, meghatározhatatlan ideig nem számíthat rám. Máshol kell helyt állnom, minden erőmre, elszántságomra szükség lesz. Nem tudta megmondani senki sem, mi kezdődött el, és mikor lesz vége. Jó vége?

A fájdalmas, embertelen vizsgálatok hosszú sora, az életmentő műtét, és a kemoterápia a legutolsó lelki és fizikai erőtartalékaimat is elfogyasztotta. Nem maradt belőlem semmi, senki. A halálfélelemből, és a depresszióból az anyám érzéketlen mondata robbantott ki.

- Megcsináltattam édesapád sírkövét. A saját nevemet meg az öcsédét is rávésettem, és... a tiédet is.

- Ugye ez vicc?! - kérdeztem, ha nem is sírkővé, de kővé dermedve. Kitört belőlem minden addig elfojtott indulat, kiabálva követeltem:

- Azt a követ soha az életben nem akarom látni!! (Ez lenne a fekete humor helye?) Tüntessétek el, a nevemet ne merje senki egy sírkőre sem ráírni! Még itt vagyok! Túlélem, ha beledöglök is!

Tajtékzott bennem az életösztön, gejzír módjára tört fel, irdatlan lendülettel dobott az élni akarók csapatába. Onnantól kezdve nem volt megállás. Tudatosan átalakítottam az étrendem, az életmódom és a gondolkodásom. Egy év után még fizikailag, lelkileg gyengén, de összességében valamitől mégis boldogan kopogtam a főnököm ajtaján.

Munkát kerestem. Arról szó sem lehetett, amit korábban csináltam. Lemondtam az extrákról, a hajtásról, a maximalizmusról.


Soha többé nem akarok mindenáron megfelelni. Nem akarok mindenben a legjobb lenni. Nem fogok más boldogulása végett magamra stressz-bombákat aggatni. Nem léphetem át többé a határaimat, egyensúlyt kell teremtenem, és tartanom az életem minden szintjén. Ki kell mondanom, ami feszít, előtérbe kell helyeznem az érdekeim, és meg kell védenem magamat. Tudok már nemet mondani, muszáj. Fájjon másnak a saját hülyesége. Számítok magamra, hogy a családom is számíthasson rám. Túléltem. Immár öt éve. Tanulságos lecke volt, egy életre. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr363255584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

maci84 2012.08.17. 08:46:27

Húú, ebben a cikkben aztán ténleg magamra ismertem! Aznap mielőtt diagnoztizáltak még reggel egy értekezleten ültem lázasan, de persze ez nem számított hiszen nem tudtam a fönökömnek nemet mondani, hogy bejöjjek dolgozni, mert "szegény főnököm" hagy pihenjen othon úgy elfáradt és meg kibirom már többször volt ilyen. Aztán estére már meg lett a pontos eredmény: H. limfóma és ekkor is elsőre a fönökömet hívtam, hogy ki tudja mikor megyek vagy megyek-e. Átvergődtem 12 kemoterápián mégis a másoknak való nemet mondás és maximalizmusom legyőzése még most is folyamatos gyakorlást igényel. Nagyon belevéstem utolsó bejegyzésedet a fejembe és ki is nyomtattam és kiteszem az íróasztalomra. Ahogy találkozom a főnökömmel első dolgom lesz nemet mondani a régi rabszolgamunkámra! Csak egy életem van, mégsem értékeltem eléggé ezt, ahogy magamat sem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez megváltozzon, elszánt vagyok, az egészségem megőrzésére helyeztem át a maximalizmusomat és más most élezem a pozitiv hatásait!

VKI · http://raknelkul.blog.hu 2012.08.17. 13:53:08

Gratulálunk! Csak így tovább!!!!
Csak annyit ajánlanék, hogy írd át az utolsó bekezdés mondatait pozitív megfogalmazásba: Csak magamnak akarok megfelelni. Megelégszem azzal, hogy elég jó legyek. ...stb...
ugyanis a negatív megfogalmazás nem túl szerencsés, mi itt idéztük Dolfint, de ha ezt te mantraként használod, érdemesebb a pozitív átiratot használni.