VKI 2010.04.27. 16:17

Mindennapi játszmáink

Eric Berne nevét már említettük a blogon. Könyvei ismertek és népszerűek nem csak a pszichológusok körében, de a szakmán kívüliek körében is. Tavaly az egyik művét az öcsémnél láttam, aki amúgy fizikus. Érdemes írnunk róla egy könyvajánlót is, hátha van, aki eddig csak szemezett vele, és most majd kedvet kap hozzá.

Elmélete a pszichológián belül is egyedülálló, és termékeny, sokan nyúlunk vissza hozzá a mai napig is. Gondolatmenete olyannyira találó, hogy ma is sok emberi viselkedést magyaráz meg, ezért érdemes tisztában lenni vele, hiszen mi is akarva-akaratlanul belekeveredhetünk játszmákba (akár azért, mert mi játszmázunk, akár azért, mert mások játszmáznak velünk; de nem vagyunk tudatában, ha nem ismerjük a gondolatmenetet). A cikkben el fogok szakadni Berne szóhasználatától és definícióitól, igyekszem inkább az elméletét alapul véve hétköznapi nyelvre lefordítani a játszmák működését.

Mik azok a játszmák?

Egyszerűen szólva manipulációs játékok. Valaki el akar érni egy bizonyos célt, de ahelyett, hogy egyenes úton tenné ezt, kerülőutakat választ. Ha jóindulatúak vagyunk, azt feltételezzük, hogy a másik ezt tudattalanul teszi, de sajnos vannak, akik tudatosan játszmáznak, ez már inkább nyílt manipuláció.

Képzeljünk el egy olyan szituációt, hogy egy feleség nem szeretné, ha este a férje elmenne otthonról, mondjuk sörözni a barátaival (féltékenységi játszma). Ahelyett, hogy ezt nyíltan megbeszélné a férjével, játszmákba kezd. Például sürgős és halaszthatatlan programot talál a férjének arra a három órahosszára, amíg az odalenne, mondjuk meg kell szerelni valamit otthon, vagy el kell menniük valahová máshová. Vagy például mindenféle vonzó ajánlatokkal próbálja a férjét az otthonmaradásra bírni, mondjuk, hogy sörök és rágcsálnivalók arzenálját vonultatja föl, hogy inkább hívja föl a barátait a lakásukba, ahelyett, hogy az elmenne. Vagy ha egyik sem működik, akkor előkapja a „nem törődsz velem” kártyát, és érzelmi zsarolásba kezd. A „Nem vagyok neked elég fontos, alig van olyan este, amit együtt töltheténk, erre te inkább a barátaidhoz mész!” –től kezdve a „Ha most elmész, akkor haza se gyere!” –ig.

Ugyanezt a férfiak is tudják produkálni. Mondjuk, nem szeretnék, ha a feleségük túl önálló lenne, és egyedül menne el otthonról, így inkább elhitetik vele, hogy nem képesek erre meg arra, és jobban járnak, ha a férjjel együtt mennek el otthonról. „Nem szeretem, hogy egyedül mászkálsz az utcán, olyan védtelen egy fiatal nő manapság.” Vagy: „Inkább elmegyek veled és vezetek én, múltkor is megkarcoltad az autót.”

Manapság gyakran látni, hogy szülők játszmáznak a gyerekeikkel, mert nem tudják őket elengedni. Ahelyett, hogy őszintén beszélnének az érzéseikről, félelmeikről gyerekeikkel, inkább furcsa játszmákba kezdenek, melyben a fiatal felnőttnek azt az üzenetet közvetítik, hogy ő még gyerek, és képtelen egyedül elintézni a dolgait, vagy önállóan élni. Ilyen játszmák, például, ha a huszon- (estleg harminc-, negyven-) éves felnőttre mosnak, főznek, takarítanak, intézik az ügyeiket kérés és megállás nélkül. Ha a gyerekük arra kéri őket, hagyjanak föl ezzel, akkor megsértődnek, és kijátsszák az „Én így fejezem ki a szeretettemet irántad, és köszönet helyett ezt kapom!”, „Föláldoztam magam érted...” vagy az „Amíg az én házamban laksz...” kezdetű adukártyákat. Ha a „gyerek” a maga kezébe veszi a dolgokat minden szó nélkül, és elkezd takarítani maga után, intézni a dolgait, akkor a  játszmázó szülők folyamatosan beleszólnak, elszámoltatják, és az első, legkisebb hibára a gyerek fejéhez vágják, hogy nem ért semmihez. Ha a gyerek elköltözött otthonról, akkor napi rendszerességgel hívogatják telefonon, beállítanak megbeszélés nélkül; ellenőrzik és elszámoltatják őket; vagy panaszkodnak, hogy nem boldogulnak, és a gyerek sem segít nekik semmiben, olyan kérésekkel árasztják el őket, amit maguk is meg tudnának csinálni; vagy lehetetlen időpontokban rángatják el őket magukhoz mondvacsinált indokokkal. Ha a gyerek részéről ellenvetés van, akkor szintén a sértődés a játszmázó reakciója („Ne is segítsél, tőled akár éhen is halhatok...”), vagy az érzelmi zsarolás („Te viszel a sírba...”, vagy „Tudod, milyen beteg vagyok, már úgysem sokáig kérlek meg...”).

Gyerekek szintén játszmáznak a szülőkkel, mondjuk ha nem akarnak önállósodni, és felelősséget vállalni, hanem kényelmesebb otthon a meleg családi fészekben élni, annak minden előnyével és hátrányával. Türelemjátékot játszanak, hogy ki bírja tovább nézni a konyhában a koszos edényeket, a szobában a piszkot, a fürdőben a szennyes ruhákat. A jogaikkal élnek, de felelősséget nem vállalnak, és ha a szülőknek ez nem tetszik, akkor jön a „Te neveltél ilyennek...”, „Nem én kértem, hogy megszülethessek, felelősséggel tartozol értem!”, „Nem is szeretsz, ha hagyod, hogy...”, „Rossz szülő vagy, bezzeg...”.

És ez élet játszótere telis-tele van ilyen, és hasonló szituációkkal, például a munkahelyen, baráti kapcsolatokban, szomszédok között, a családon belül. Vannak ártalmatlanok, melyek nem kívánnak különösebb kezelést. Vannak súlyos játszmák, melyek mögött komoly problémák húzódnak meg, és nem kezelésük a kapcsolat válságához is vezethetnek, vagy személyes, lelki tragédiákhoz (életre képtelen harmincéves gyerekek; pórázon tartott férjek és feleségek), ahogy azt fönt is láthattuk.

Mit tehetünk a játszmák ellen? (Gyakorlati tanácsok a következő cikkben.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr491956519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.