2009.07.29. 15:33
Megbocsátás
Mindenkivel előfordult már élete során, hogy mások megbántották, kihasználták, bántalmazták, esetleg erőszakot követtek el ellene vagy szerettei, barátai, ismerősei ellen. Többnyire ezen események tudatosulása során haragot, félelmet, fájdalmat érzünk. Erős indulatok munkálkodnak bennünk, amelyek irányulhatnak ránk, illetve az elkövető személyre. A jól ismert módszer: „szemet szemért” vajon tényleg orvosolja problémáinkat, lelki illetve testi sérüléseinket? Gyógyírt jelent a revans az „áldozat” számára?
Amíg nem tudunk 
megbocsátani az „elkövető félnek”, addig nem tudunk továbblépni, nem leszünk képesek kiegyensúlyozott teljes életet élni. A meg nem bocsátás egyúttal azt is jelenti, hogy nem vagyunk képesek elengedni az adott eseményt és személyt. A mérgező gondolatok és a gyűlölet továbbra is a fejünkben és a testünkben maradnak, napról napra újrateremtve önmagukat. A gondolataink nem a megújulás és a felépülés irányába visznek, hanem megrekedünk a múltban. Ezáltal változunk igazi "áldozatokká".
Mégis hogyan bocsássunk meg?
Számomra a megbocsátás a következő négy működő lépésből áll:
- lépés: a negatív élmény tudatosulása során adjuk ki magunkból a haragot, a félelmet és a fájdalmakat. Sírjunk, kiabáljunk, éljük meg az eseményhez kapcsolódó negatív érzéseket. Így elkerüljük azok felhalmozódását a testünkben. Az érzelmeink kimutatása fontos. Ez semmi esetre sem kapcsolódhat negatív cselekedethez az elkövető személlyel kapcsolatban!!
- lépés: fogadjuk el a helyzetet, úgy ahogy van. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni. Nem tudunk visszamenni az időben, hogy kijavítsuk, vagy megváltoztassuk az eseményeket. Fontos!! Az elfogadás nem beletörődést, hanem az eseményeken való túllépést, a bennünk lévő ellenállás felszámolását, a jelenbe történő visszatérést jelenti és pozitív hatással van ránk.
- lépés: változtassuk meg a negatív viszonyulásunkat az „elkövető féllel” szemben. Fogadjuk el, hogy mi is és a többi ember is hibázik. Mindannyian tapasztalatlanok vagyunk bizonyos helyzetekben és előfordul, hogy szélsőséges megoldásokat alkalmazunk megoldásként (lásd: gyilkosság, testi bántalmazás). Lássuk meg a másik emberben a jót, a pozitív tulajdonságokat.
- lépés: elengedés: engedjük el a negatív érzelmeinket, hogy tovább léphessünk. Ezzel egy időben megakadályozzuk, hogy „érzelmi áldozattá” váljunk. Fogjunk egy lufit és fújjuk fel. A lufira írjuk rá filccel a negatív érzéseinket. Amikor ez megtörtént szúrjuk ki a léggömböt. Ezt többször is megismételhetjük, amennyiben maradt bennünk negatív érzés.
A megbocsátás nem egyenlő az "elkövető vétkeinek" feloldozásával. Tetteit nem értékeli le, annak következményeit nem becsüli le!
A bennünk felhalmozódó negatív érzelmek a lelki egyensúly elvesztését, az életminőségünk jelentős romlását idézhetik elő, hosszú távon pedig a rákbetegség kialakulásához járulhatnak hozzá.
Te meg tudsz bocsátani minden helyzetben másoknak?
17 komment
Címkék: rák érzelmek megbocsátás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr71275786
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.07.30. 08:00:00
Nagyon igaz, mondhatjuk úgy is, hogy a harag saját magunk büntetése. Nem azt mérgezi, aki ártott nekünk, hanem bennünket.
Ráadásul egy éveken át dédelgetett harag, meg nem bocsátás ott lappang a rákbetegség hátterében is.
Ráadásul egy éveken át dédelgetett harag, meg nem bocsátás ott lappang a rákbetegség hátterében is.
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.07.30. 08:10:24
A 3. lépéshez, a negatív érzelem megváltoztatásához: Ha nem tudunk jót, pozitívat találni az emberben, a helyzetben, próbálkozzunk előbb a megértéssel. Vizsgáljuk meg a motivációit, és gondoljunk bele, hogyan juthatott oda, ahova. Lehet, hogy inkább a szánalmunkat érdemli meg, mint a haragunkat (rosszul bántak vele, szeretethiányban él...stb...). A megértés segíthet megbocsátani, mert ha arra törekszünk, hogy megértsük mások indítékait, már nem a haragot erősítjük.
Comté ex C. 2009.07.30. 16:24:12
@VKI: maximálisan egyetértek, a harag elsősorban a haragvót mérgezi, legtöbbször akinek szól a harag, nem is tud róla. Azt hiszem az egyik legnehezebb feladat a megbocsátás.
Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy mindig, minden helyzetben a megbocsátásra kellene törekedni. Nem biztos, hogy meg kell érteni a másikat, vagy sanyarú gyerekkorát megismerve és sajnálva el kell nézni az ellenünk elkövetett "vétkeit". Ez könnyen fordulhat a másik irányba, miszerint bátran rugdoshat bárki, és igen, én vagyok/voltam a hibás, nem is érdemlek mást. Szerintem lehet úgy is elengedni a haragot, ha nem bocsátunk meg. Egyszerűen lezárom magamtól, nincs közünk egymáshoz, nem kell, hogy az életemet befolyásolja akármilyen szinten is. Ettől még nem biztos, hogy megbocsátottam neki, egyszerűen túllépek rajta. Megbocsátani inkább csak annak lehet, aki nagyon fontos számunkra és szoros a kötelék közöttünk.
Láttam ám, hogy hosszab az írás :-)
Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy mindig, minden helyzetben a megbocsátásra kellene törekedni. Nem biztos, hogy meg kell érteni a másikat, vagy sanyarú gyerekkorát megismerve és sajnálva el kell nézni az ellenünk elkövetett "vétkeit". Ez könnyen fordulhat a másik irányba, miszerint bátran rugdoshat bárki, és igen, én vagyok/voltam a hibás, nem is érdemlek mást. Szerintem lehet úgy is elengedni a haragot, ha nem bocsátunk meg. Egyszerűen lezárom magamtól, nincs közünk egymáshoz, nem kell, hogy az életemet befolyásolja akármilyen szinten is. Ettől még nem biztos, hogy megbocsátottam neki, egyszerűen túllépek rajta. Megbocsátani inkább csak annak lehet, aki nagyon fontos számunkra és szoros a kötelék közöttünk.
Láttam ám, hogy hosszab az írás :-)
vmp · http://raknelkul.blog.hu 2009.07.30. 19:25:41
@Comté ex C.: A megbocsátás magunk miatt fontos és nem az "elkövető" miatt. Nem az ő tettei nyernek megbocsátást, hanem azok negatív hatása saját magunk számára. Amikor "átléped" a problémát akkor az azért nyújt látszólagos, rövid távú megoldást, mert nem nézel szembe a helyzettel. Ezáltal nem azonosulsz az ehhez kapcsolódó negatív érzésekkel és úgy érzed ez egy sikeres megoldás. Mégis többnyire feszélyeznek a korábbi rossz élményünkkel kapcsolatos történetek, filmjelenetek,, vagy amikor látjuk az "elkövetőt" vagy hallunk róla. A rossz emlékektől minden esetben ajánlatos megszabadulni. Az átlépéssel sajnos elősegítjük, hogy ezek a negatív élmények lesüllyedjenek tudatalattinkba, amelyek a legváratlanabb helyzetekben aktivizálódhatnak. Mikor ez megtörténik, akkor nem is értjük igazán, miért van rossz kedvünk. Ilyenkor indulhat el a projekció folyamata, amellyel külső okokat keresünk saját lelki állapotunk egyensúlyvesztésére. A megbocsátás nem egyenlő azzal, hogy beismerjük mi vagyunk a hibásak. Nem is jelent transzparenst a homlokunkon, hogy "ide rúgjatok!". Kizárólag saját védelmünk érdekében történik. A vicc az egészben, hogy az "elkövetőnek" semmi köze a megbocsátás folyamatához, ahogyan arról sem tud, hogy a harag létezik.
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.07.30. 19:59:00
@Comté ex C.: Na, vmp jól össze is foglalta, végülis ez egyébként is az ő cikke, én csak bekontárkodtam... :)
Én csak arra reagálnék, hogy egyetértek abban, a megbocsátás NEM LEHET egyenlő azza, hogy magunkat hibáztatjuk. Hiszen akkor nincs is értelme, a másikra való haragudással, vagy az önváddal mérgezzük magunkat... szinte mindegy lenne. Mi ezt sose fogjuk bátorítani. Én inkább arra gondolok, hogy a magunk egészsége érdekében fontos, hogy megbocsássunk, mert akkor tudjuk elengedni a problémát. Ha ez úgy megy, hogy megpróbáljuk megérteni a motivációit, vagy azt nézni, milyen jót tett nekünk azzal a rossz cselekedettel, vagy azzal, hogy átlépünk rajta (ha ez feldolgozással történik, nem elfojtással!!!), szóval, a lényeg, hogy menjen. És ez sem egyenlő azzal, amikor valaki rámondja, hogy "Én már megbocsátottam!", de belül még fortyog a dühtől...
Tök jó, hogy most ezen diskurálunk, nagyon jó dolgok jutnak eszünkbe, és szuper, hogy megvitatjuk a véleményünket! Köszi az inspiráló kommentet!
és OFF: olvastad a zellerkrémet a karajon? Kicsit későn válaszoltam.
ON
Én csak arra reagálnék, hogy egyetértek abban, a megbocsátás NEM LEHET egyenlő azza, hogy magunkat hibáztatjuk. Hiszen akkor nincs is értelme, a másikra való haragudással, vagy az önváddal mérgezzük magunkat... szinte mindegy lenne. Mi ezt sose fogjuk bátorítani. Én inkább arra gondolok, hogy a magunk egészsége érdekében fontos, hogy megbocsássunk, mert akkor tudjuk elengedni a problémát. Ha ez úgy megy, hogy megpróbáljuk megérteni a motivációit, vagy azt nézni, milyen jót tett nekünk azzal a rossz cselekedettel, vagy azzal, hogy átlépünk rajta (ha ez feldolgozással történik, nem elfojtással!!!), szóval, a lényeg, hogy menjen. És ez sem egyenlő azzal, amikor valaki rámondja, hogy "Én már megbocsátottam!", de belül még fortyog a dühtől...
Tök jó, hogy most ezen diskurálunk, nagyon jó dolgok jutnak eszünkbe, és szuper, hogy megvitatjuk a véleményünket! Köszi az inspiráló kommentet!
és OFF: olvastad a zellerkrémet a karajon? Kicsit későn válaszoltam.
ON
Comté ex C. 2009.07.31. 10:02:38
Jaj, nem azt mondom, hogy a megbocsátás egyenlő a felelősség magamra vállalásával és az "ide rúgjatok" tábla kihelyezésével, de könnyen ebbe csaphat. Ha valakinek, akkor nektek biztos megvan a kép az alkesz apukáról, aki részegen nap mint nap elkalpaálja a családot, de anyuka mindig megbocsát neki, sőt egy idő után el is hiszi, hogy ő a bűnös és apának igaza van mindenben.
Szóval mégegyszer nekiveselkednék. A megbocsátás nagyszerű és nemes dolog. A megbántás, ami a megbocsátást előzi meg, lehet többféle. Olyan bántott meg, aki számomra fontos, vagy olyan, aki nem. Az egómat sérti (ez esetben elsősorban magunkkal kell(ene)tisztázni a dolgot), vagy visszaélt a bizalmammal, jóindulatommal és belegázolt abba, ami számomra a legszentebb dolog és ezt milyen mértékben tette meg. No, én a számomra érdektelen emberek megbántásain tudok túllépni. Egyszerűen arról szól, hogy nem fontos számomra az illető léte, véleménye, nincs közöm hozzá, nem kell megbocsátanom neki, egyszerűen nem érdekel az illető.
Az igazi megbocsátással kapcsolatban több kérdés merült fel bennem:
ha pl. megcsal a párom, a megbocsátás csak akkor az igazi, ha nem hagyom el és vele maradok? Vagy megbocsáthatok úgy is, ha elhagyom? Ezt ő biztos nem megbocsátásként éli meg. A megbocsátás csak akkor megbocsátás mindkét fél részére, ha minden folytatódik tovább a régi kerékvágásban?
A múltkor történt egy eset, egy belga apuka vitte a gyerekét a bölcsődébe, de útközben elfeledkezett a gyerekről, megállt a munkahelyén, ledolgozta a munkaidejé és 8 óra múltán egy halott babát talált az autójában, akit elfelejtett kitenni a bölcsiben. Ilyen esetben létezik/lehet-e őszintén megbocsátásról beszélni valaha. Tegyük fel (bár nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetne), hogy az anya megbocsát egyszer ennek az embernek. De vajon ő megbocsát-e saját magának valaha. Lehet, hogy a magunknak való megbocsátás nehezebb, mint valaki bocsánatát elnyerni.
OFF
köszi a zellerkrémet, rögtön megnézem :-)
ON
Szóval mégegyszer nekiveselkednék. A megbocsátás nagyszerű és nemes dolog. A megbántás, ami a megbocsátást előzi meg, lehet többféle. Olyan bántott meg, aki számomra fontos, vagy olyan, aki nem. Az egómat sérti (ez esetben elsősorban magunkkal kell(ene)tisztázni a dolgot), vagy visszaélt a bizalmammal, jóindulatommal és belegázolt abba, ami számomra a legszentebb dolog és ezt milyen mértékben tette meg. No, én a számomra érdektelen emberek megbántásain tudok túllépni. Egyszerűen arról szól, hogy nem fontos számomra az illető léte, véleménye, nincs közöm hozzá, nem kell megbocsátanom neki, egyszerűen nem érdekel az illető.
Az igazi megbocsátással kapcsolatban több kérdés merült fel bennem:
ha pl. megcsal a párom, a megbocsátás csak akkor az igazi, ha nem hagyom el és vele maradok? Vagy megbocsáthatok úgy is, ha elhagyom? Ezt ő biztos nem megbocsátásként éli meg. A megbocsátás csak akkor megbocsátás mindkét fél részére, ha minden folytatódik tovább a régi kerékvágásban?
A múltkor történt egy eset, egy belga apuka vitte a gyerekét a bölcsődébe, de útközben elfeledkezett a gyerekről, megállt a munkahelyén, ledolgozta a munkaidejé és 8 óra múltán egy halott babát talált az autójában, akit elfelejtett kitenni a bölcsiben. Ilyen esetben létezik/lehet-e őszintén megbocsátásról beszélni valaha. Tegyük fel (bár nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetne), hogy az anya megbocsát egyszer ennek az embernek. De vajon ő megbocsát-e saját magának valaha. Lehet, hogy a magunknak való megbocsátás nehezebb, mint valaki bocsánatát elnyerni.
OFF
köszi a zellerkrémet, rögtön megnézem :-)
ON
Comté ex C. 2009.07.31. 10:09:21
Jájjj..
OFF
VKI, segíts lécci, úgy emlékeztem, hogy a vajas bejegyzésnél van a zellerkrém, de nem. Hát akkor hol?
ON
OFF
VKI, segíts lécci, úgy emlékeztem, hogy a vajas bejegyzésnél van a zellerkrém, de nem. Hát akkor hol?
ON
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.07.31. 14:57:36
@Comté ex C.:
OFF
zellerkrém szendvicsesben sztem
ON
Az elejére *bólogat*, egyetért.
A közepére: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy el van felejtve, amit tettél velem, tedd csak továbbra is! Vagy hogy a következményekkel nem kell számolni. Vagy elmarad a törvényi következmény. Ez nem egyfajta fölmentés a "bűnös" részére. Ez a magunk érzéseinek a kitisztítása.... a magunk felszabadítása... megbocsátás, de mi vagyunk a központban, és nem az elkövető. Pl. megcsal vkit a párja. Szétmennek, de nem táplál a megcsalt haragot a másik iránt, elfogadja a történteket, és megtanul együttélni a következményekkel. Maga miatt fontos, nem a másik miatt.
Az apukás sztori elég kemény, szerintem komoly pszichoterápiás munka, hogy anyuka megbocsásson apukának, sőt, apuka önmagának. Ilyen esetben is nagyon fontos a megbocsátás, de nem azért, hogy a másikat fölmentsük, hanem hogy magunkat ne mérgezzük tovább.
És igen, az önmagunknak történő megbocsátás az elsődleges, és legfontosabb, ez így van. Amíg nem tudjuk szeretni magunkat, nem lehetünk egészségesek.
OFF
zellerkrém szendvicsesben sztem
ON
Az elejére *bólogat*, egyetért.
A közepére: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy el van felejtve, amit tettél velem, tedd csak továbbra is! Vagy hogy a következményekkel nem kell számolni. Vagy elmarad a törvényi következmény. Ez nem egyfajta fölmentés a "bűnös" részére. Ez a magunk érzéseinek a kitisztítása.... a magunk felszabadítása... megbocsátás, de mi vagyunk a központban, és nem az elkövető. Pl. megcsal vkit a párja. Szétmennek, de nem táplál a megcsalt haragot a másik iránt, elfogadja a történteket, és megtanul együttélni a következményekkel. Maga miatt fontos, nem a másik miatt.
Az apukás sztori elég kemény, szerintem komoly pszichoterápiás munka, hogy anyuka megbocsásson apukának, sőt, apuka önmagának. Ilyen esetben is nagyon fontos a megbocsátás, de nem azért, hogy a másikat fölmentsük, hanem hogy magunkat ne mérgezzük tovább.
És igen, az önmagunknak történő megbocsátás az elsődleges, és legfontosabb, ez így van. Amíg nem tudjuk szeretni magunkat, nem lehetünk egészségesek.
Comté ex C. 2009.07.31. 16:38:11
VKI, igen, de ha valakinek a bocsánatát kéred, akkor nem arra gondolsz, hogy megbékéljen a történtekkel az illető és a bocsánata által felszabadítsa magát. A bocsánatot szerintem pont arra kérjük, hogy a helytelen cselekedeteink, mondataink a kapcsolatunkat ne mérgezze semmilyen formában. Ha elhagynak, az már maga a szankció, amelyet megbántottság miatt kaptunk. Bocsánatot annak a reményében kérünk, hogy a viszonyunkon nem esik csorba, a dolgok visszazökkennek a régi kerékvágásba és nem történik szankcionálás. Vagy nem? Most a bocsánatot kérő szempontjából nézzük a dolgot szigorúan.
fejlődő 2009.07.31. 21:46:06
Rendkívül érdekes és célratörő a négy pontos "szamárvezető" a tudatosan gondolkodók számára,magam is ki fogom próbálni.Az én problémám azonban a topicénak épp az ellentettje: elismert hibám után úgy érzem,nem tudnak nekem megbocsátani, hetekkel-hőnapokkal az "eset" után is felhánytorgatják (családon belüli mulasztás). Millió formában elismertem már,hogy valóban hibáztam, belátom és elnézést kérek érte (nem égbekiálítóbűnről van szó!), a megbocstásá felszínes és látszólagos. Én,mint bántó fél hogyan tudom a fenti négy lépcsőhöz hozzásegíteni azt,aki azokat nem ismeri és haragtartó,más szempontból uralkodó típus? A baj az, hogy így kimondatlanul, feldolgozatlanul mindkettőnket emészt a dolog-mindenkit másmiatt,mégsem tudunk belőle kievickélni.
Az oldalhoz egyébként gratula! Sok ilyen hasznos felvetést kérünk még!
Az oldalhoz egyébként gratula! Sok ilyen hasznos felvetést kérünk még!
Comté ex C. 2009.07.31. 22:23:33
Elsősorban nem az én tisztem válaszolni, de kezdő lépésként megteszi szerintem, ha az orra alá dugod a fenti cikket. Feléd nem történik meg a megbocsátás, az szerintem ott kezdődik, ha egy vita hevében adu ászként nem játszák ki azonnal a múltbéli hibádat. Én a magam részéről igyekszem tisztázni a nézeteltéréseket, elmondani, hogy adott viselkedés, mondat nekem miért fáj, de a lehető legritkább esetben szedem elő újból azokat, még ha a nézeteltérés forrása ugyanaz is, mármint nem a már megtörtént eset, hanem ahhoz hasonló.
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.08.02. 18:55:55
@Comté ex C.: A bocsánatot kérő szempontjából igen. De a cikk nem róla szól, de igen, egyetértek, abból a szempontból igen. Vagy ha szankcionálás, és következmények meg is történnek - mert megtörténnek, néha nem haragból, vagy szankcionálásból, hanem mert elvész mondjuk a bizalom, pl. megcsalásnál - legalább emberek módjára tudjanak utána egymásra nézni, közös dolgokban részt venni, mint mondjuk a megcsalásos példánál maradva, a közös gyerek nevelése... Ebben az esetben a következmények megtörténte és a megbocsátás még a bocsánatkérő szempontjából sem azonos.
VKI · http://raknelkul.blog.hu 2009.08.02. 19:00:59
@fejlődő: Comté ex C.: köszi, jókat írtál. Ezeken felül annyit tudnék ajánlani, hogy fogd a családod, ültesd le őket, és beszéld meg velük. Az valóban nem megbocsátás, ha utána felhánytorgatják. A nyílt és őszinte beszélgetés mindenre nyújt megoldást. Hajrá!
Az,Öreg 2009.08.05. 08:35:25
A cikk gondolatait még többször fogom – utólagos engedelmével – idézni.
Nagyon összefügg – Arany János Epilógusát követve – világnézetemmel, miszerint:
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.”
------------
Köszönöm.
Nagyon összefügg – Arany János Epilógusát követve – világnézetemmel, miszerint:
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.”
------------
Köszönöm.
vmp · http://raknelkul.blog.hu 2009.08.06. 07:18:50
@Az,Öreg: Köszönöm és használja egészséggel. :)
Norbivagyok 2010.03.14. 18:22:31
Sziasztok! Gratula a bloghoz, igen jó!!!
Egy bölcs embertől azt hallottam, hogy a folyamat fontos tényezője a saját magunknak való megbocsátás. Én ez alatt azt értem, hogy nagylelkűen engedjük meg magunknak a megbocsátásra való hajlamot. Amíg nem vagyunk kibékülve az új énünkkel (aki már nem haragszik sőt engedi, hogy tiszta lappal induljon a másik fél) addig nem fogjuk elengedni sérelmünket, és a megbocsátás nem szívből fog történni, csak felszínes módon elménk által, és „jól be is csapjuk” magunkat. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy különbnek érezzük magunkat az elkövetőnél, hanem abban, hogy képesek vagyunk a szeretet felé fordulni a bosszúság helyett. (Ez nem a harag elnyomásával érhető el.) Bocsássunk meg magunknak, hogy megbocsátunk a másik félnek, és bocsássunk meg magunknak, hogy nem szolgáltatunk igazságot (igazságunkat), hanem pozitívan fordulunk hozzá, a történtek ellenére is. Ezzel sötétebb oldalunkat is elfogadjuk, aki így már nem akar a tudat alattiban bujkálva fortyogni és meghiúsítani az egészet, hanem ezen része integrálódik a megbocsátó oldalunkba (alá). A szituációban magunkat jónak értékeljük és a másikat rossznak, de ha eljutunk az egyenrangúságig, jó helyen járunk. Ha ezeket megtettük, alkalmasak vagyunk arra, hogy teljesen megbocsássunk, és elkezdjen hatni az egész folyamat.
Egy bölcs embertől azt hallottam, hogy a folyamat fontos tényezője a saját magunknak való megbocsátás. Én ez alatt azt értem, hogy nagylelkűen engedjük meg magunknak a megbocsátásra való hajlamot. Amíg nem vagyunk kibékülve az új énünkkel (aki már nem haragszik sőt engedi, hogy tiszta lappal induljon a másik fél) addig nem fogjuk elengedni sérelmünket, és a megbocsátás nem szívből fog történni, csak felszínes módon elménk által, és „jól be is csapjuk” magunkat. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy különbnek érezzük magunkat az elkövetőnél, hanem abban, hogy képesek vagyunk a szeretet felé fordulni a bosszúság helyett. (Ez nem a harag elnyomásával érhető el.) Bocsássunk meg magunknak, hogy megbocsátunk a másik félnek, és bocsássunk meg magunknak, hogy nem szolgáltatunk igazságot (igazságunkat), hanem pozitívan fordulunk hozzá, a történtek ellenére is. Ezzel sötétebb oldalunkat is elfogadjuk, aki így már nem akar a tudat alattiban bujkálva fortyogni és meghiúsítani az egészet, hanem ezen része integrálódik a megbocsátó oldalunkba (alá). A szituációban magunkat jónak értékeljük és a másikat rossznak, de ha eljutunk az egyenrangúságig, jó helyen járunk. Ha ezeket megtettük, alkalmasak vagyunk arra, hogy teljesen megbocsássunk, és elkezdjen hatni az egész folyamat.
vmp · http://raknelkul.blog.hu 2010.03.16. 09:52:59
Köszönjük a pozitív értékelést. Nagyon fontos dolgot említettél. A megbocsátást nem elég akarnunk, azt éreznünk is kell (teljes szívünkből).
Utolsó kommentek