Sok kliensünk kérdezi, hogy hogyan segíthetné a gyógyulását diétával, egyáltalán kell-e diétázni?

Kell, érdemes, fölösleges?

Mi úgy tapasztaljuk, hogy diétázni – bár nem kell – nagyon is érdemes. Ez is egy olyan mankó, egy olyan segítség, amitől kár lenne megfoszatni magunkat: ha az egészség a cél, akkor minden eszköz jól jön.

Diétázni mindenkinek ajánlott, csak az nem mindegy, hogy mit. Ha valaki nagyon elzárkózik a diétától, vagy nagyon-nagyon nehezen tud lemondani azokról az ételekről, amikről ilyenkor érdemes, akkor én nem szoktam javasolni. Csak azért, hogy begyűjtsön a beteg egy újabb kényszert, és valamit, amivel bűntudatot kelthet önmagában, azért nem érdemes, ebben az esetben többet árt, mint használ.

De aki egy kicsit is hajlandónak érzi magát, hogy az életmódváltoztatást a táplálkozására is kiterjessze, aki hisz benne, hogy az étkezésünkkel befolyásoljuk testünk működését (így a gyógyulást is), aki késznek érzi magát, hogy lemondjon bizonyos ételekről, annak hajrá!!!!

Milyen diétát válasszunk?

Nincs mindenkire egyetemesen érvényes diéta. Sokféle módszer létezik, a makrobiotikus, a Gerson, a Breuss, a lúgosítás, más léböjt-kúrák, vércsoport szerinti diéta, és még sorolhatnám napestig. Mindenki saját habitusa szerintit válasszon!!! Pl. A Breuss egy 42 napos léböjtkúra: annak nem ajánlom, aki már így is 40 kiló vaságyastól. A lényeg, hogy ki mivel tud azonosulni, melyik diétát érzi magáénak.

Érdemes dietetikus segítségét kérni, ha bizonytalanok vagyunk a módszerek közötti választásban. Tudunk dietetikust is ajánlani, aki szeretné.

Azoknak, akik nem feltétlen cövekelnek le egy konkrét módszer mellett, vagy mert egyiket sem érzik a magukénak, vagy mert pusztán csak szeretnének egy kicsit egészségesebben táplálkozni, azoknak én a mi saját „alapelveinket” szoktam elmondani.

Fontos! Mi nem vagyunk dietetikus szakemberek, pusztán a betegeink által összegyűjtött és szintetizált tapasztalatokat tudjuk továbbadni.

Milyen alapelveket tartsunk be?

A könnyebb átláthatóság kedvéért két kategóriába sorolom az ételeket: mit ne, és miből minél többet.

Mit ne?

1. Fehér mérgek: só, cukor, tejtermékek, fehér liszt, fehér rizs. A sóból később himalájai sót érdemes fogyasztani. Cukor helyett nyírfacukrot. Tejtermékekből később a laktózmentes tejtermékeket (joghurt, kefír, tejföl, bizonyos sajtok) érdemes enni. Nem javaslom a növényi (=műanyag) tejtermékeket, pl. bizonyos tejszín fogyasztását, helyette lehet valóban növényi (= zab, kókusz, stb...) termékeket.

2. Fehérje: csínján a fehérjével, ha mégis, akkor legyen jó minőségű, kevésbé zsíros, mindenképpen házi hús, vagy jó helyről származó hal. Minél kevesebb zsiradékkal elkészítve.

3. Tartósítószerek, E-k, műanyagok. Együnk minél több „élő” táplálékot (nem a még mindig kapirgálós csirkére gondolok...), felejtsük el a feldolgozott ételeket. Mellőzzük a mikró használatát.

4. Rossz minőségű olajok, zsírok. Én inkább házi disznózsírral sütök/főzök, mint valami ipari napraforgóolajjal...

Miből minél többet?

1. Víz! Lehet lúgos víz, lehet jó minőségű csapvíz, lehet 1000 mg/l ásványianyag tartalom körüli ásványvíz, mindegy igazából, csak sok-sok vizet kell inni a méreganyagok kiürítésének elősegítésére. Ez olyan 2-4 literig naponta ajánlott, mindenkinek súlyától függően.

2. Antioxidáns: zöld tea (frissen, szakszerűen elkészítve), keserű csokoládé, vörösbor (naponta 1 dl körülbelül), vörös bogyós gyümölcsök. Ezekre is igaz, hogy legyenek jó minőségűek.

3. Zöldség, gyümölcs. Ezekből érdemes a napi táplálékmennyiségünk túlnyomó részét fedezni. Nyersen és főzve (párolva, gőzölve) egyaránt lehet fogyasztani, érdemes a nyers és a főtt változatokat egyaránt fogyasztani. Ez lehet lének kipréselve, salátának elkészítve, pástétomnak, főételnek, bárminek. A lényeg, hogy ne adjunk fehér mérgeket hozzá, és minél „frissebb” legyen, bio, vagy otthon termesztett ...stb...

4. Olajok. Jó minőségű olivaolaj, tökmagolaj, szőlőmagolaj, szintén a méregtelenítést segítik elő.

Meddig diétázzunk?

Ez megint egyéntől függ. Van, aki már sose tér vissza a régi táplálkozásához, és van, aki mondjuk örökké a fentiek alapján eszik, pici sót azért vesz magához, és néha eszik húst, de egyébként abszolút marad a diétánál.

Mindenki a maga szájíze szerint döntse el, hogy hogyan szeretné. Én néhány hónap, fél év, egy év diétázást mindenképpen ajánlok, ki meddig bírja. Később sóhoz, kis húshoz vissza lehet térni, de étkezzünk minél természetesebben, minél frissebb és jobb minőségű ételeket, a fenti alapelveket minél inkább betartva.

Nem kell ebben sem szigorúan és elvakultan működni. Inkább együnk meg egy krémest, minthogy arra ácsingózzunk hónapokon át. Inkább együnk egy pici sóval, minthogy az egész diétát felborítsuk, mert képtelenek vagyunk só nélkül élni. Inkább fogadjuk el, ha kicsit letévedtünk a diéta útjáról, minthogy bűntudatban szenvedjünk. Inkább térjünk vissza a diétához egy kis „bűnözés” után, minthogy az egészet felrúgjuk. Értitek, ugye? A lényeg, hogy jobban érezzük magunkat a diétától. A lényeg, hogy magunkra figyeljünk, magunkért étkezzünk másképpen. A lényeg, hogy a gyógyulásunkat támogassuk ezzel a változtatással is.

Ha valaki ezeket betartja, biztos lehet benne, hogy sokat tett a gyógyulása elősegítéséért!

Ha kérdésetek van, kommentben szívesen válaszolok, mint bármilyen más téma kapcsán is!

 Sziasztok,

ismét lesz Simonton-tréning Budapesten VKZ és VMP irányításával, most időben szólunk! :)

"Kopornyik Zita pszichológusunk Simonton-tréninget tart április 14.-én 9-17 óráig.

Simonton házaspár kidolgozott egy módszert, melyet sikerrel alkalmazunk a rák elleni harcban. A tréning elsajátításával a betegek megtannulhatják, hogyan vehetnek részt a egészségük visszanyerésében és hogyan őrizhetik meg egészségüket. A tréningben szerepelnek relaxációs és vizualizációs gyakorlatok, melynek segítségével mozgósíthatjuk tartalékainkat állapotunk megváltoztatása érdekében. A tréning segítségével olyan lelkierőt fejleszthetünk ki, mely segít az egyre nehezedő kihívások megfeleléséhez.
Ajánljuk bármilyen betegséggel küszködőknek, akik szeretnének tenni valamit a gyógyulásukért, hozzátartozóknak, akik a családtagjuk gyógyulásában szeretnének segíteni, és nem utolsó sorban egészségeseknek, akiket érdekel a csodálatos emberi lélek működése.

Részvétel kizárólag előzetes jelentkezés alapján!

Jelentkezési határidő: április 11."

Még több infó és jelentkezés itt.

Kedves Olvasók,

VKZ és VMP Budapesten Simonton-tréninget tart. Van még 4-5 hely, ha valaki gyógyulni akar, vagy megőrizni az egészségét.

"Simonton-tréning
Kopornyik Zita pszichológusunk Simonton-tréninget tart március 3.-án. A tréning elsajátításával a betegek megtanulhatják, hogyan vehetnek részt a egészségük visszanyerésében és hogyan őrizhetik meg egészségüket.

Kopornyik Zita pszichológusunk Simonton-tréninget tart március 3.-án 9-17 óráig.


Simonton házaspár kidolgozott egy módszert, melyet sikerrel alkalmazunk a rák elleni harcban. A tréning elsajátításával a betegek megtannulhatják, hogyan vehetnek részt a egészségük visszanyerésében és hogyan őrizhetik meg egészségüket. A tréningben szerepelnek relaxációs és vizualizációs gyakorlatok, melynek segítségével mozgósíthatjuk tartalékainkat állapotunk megváltoztatása érdekében. A tréning segítségével olyan lelkierőt fejleszthetünk ki, mely segít az egyre nehezedő kihívások megfeleléséhez.
Ajánljuk bármilyen betegséggel küszködőknek, akik szeretnének tenni valamit a gyógyulásukért, hozzátartozóknak, akik a családtagjuk gyógyulásában szeretnének segíteni, és nem utolsó sorban egészségeseknek, akiket érdekel a csodálatos emberi lélek működése."

Még több infó és jelentkezés itt. (02.24. a jelentkezési határidő, de hátha elfogadnak még a szervezők néhány nap csúszást ;) )

Megint egy vélemény-nyilvánító poszt.

Ma Valentin-nap van, és bár én ebből semmit nem érzékelek, jó apropó arra, hogy leírjam, amit erről gondolok, úgy is, mint magánszemély, és úgy is, mint nem magánszemély.

Kell-e nekünk a Valentin napot ünnepelni? Mikor az nem is a mi ünnepünk...

Tudom, nem mi (ti. magyarok) tudhatjuk magunkénak ezt az ünnepet, bár nem lennék meglepve, ha nemsokára kiderülne, hogy igenis a Valentin-napot egy hazánkból kiszakadt, Ámerikába kényszerült ősmagyar  (valamilyen Bálint) terjesztette el széles e világon. Tudom, az egész csak marketingfogás, hogy a képeslaot (csokit, virágot, parfümöt) jól el lehessen adni.

Személyes véleményem, hogy nekem (nekünk, a párommal) nem kell a Valentin-nap, mert nálunk (majdnem) minden nap az van, és ha valaki ezzel ugyanígy van, az ne szégyenkezzen, és vállalja föl, hogy ő ugyan tesz erre a napra. Nem muszáj ezt ünnepelni, ha minden más napunk ünnep, nem?

De! És itt jön a nem személyes véleményem: igenis kell nekünk, magyaroknak ezt ünnepelni!

Hogy miért? Mert minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy ünnepelhessünk. Legyenek a hétköznapokból (főleg a hideg, téli, szürke fajtából) egy kicsit fényes, egy kicsit másmilyen, boldogságos nap.

Nem, nem kell feltétlenül virág, meg bonbon, meg vásárolt, vagy drága ajándék.

Lehet ünnepelni például:

egy szál virággal,

egy magunk készítette képeslappal, vagy csak egy hűtőre kiragasztott cetlivel,

egy szerelmi vallomást tartalmazó e-maillel, e-képeslappal,

egy otthon eltöltött gyertyafényes vacsorával, ami lehet akár szendvics vagy pizza is,

egy korábban hazaéréssel a munkából,

egy kis aprósággal,

szerelmes szavakkal,

öleléssel és csókokkal, összebújással, szeretkezéssel.

Mert nem az a fontos, hogy mit, hanem, hogy hogyan. Nyilvánvaló, hogy nem az ajándék pénzbeli értéke számít, hanem az egymásra való odafigyelés!

És ezt valóban meg lehet minden nap valósítani.

Ha csak küldök napközben a páromnak egy szerelmes sms-t, vagy előbb érek haza a munkából, és meglepem valamivel, ha elmegyek érte autóval, hogy ne kelljen gyalogolnia, ha csak a kedvencét főzöm vacsorára, ha megjavítom neki a régóta nyikorgó ajtót....

Ünnepelni bárhogy lehet, és kell is, minél többször az ilyen tél végi időszakokban főleg, amikor ki van merülve az ember lelki energiatartaléka, és már szomjazza a napsütést.

Ezért vegyél virágot hétköznap otthonra, csak azért, mert neked tetszik, vagy mert jó az illata!

Gyújts gyertyát este és oltsd el a villanyokat, kapcsold ki a tévét!

Igyál bort vagy pezsgőt (lehet alkoholmentes is, vagy na jó, legyen forrócsoki)!

Vedd fel a legszexibb fehérneműdet/legjobb kosztümödet/öltönyödet/farmerodat!

Teríts a szép étkészlettel!

Hagyd holnapra a házimunkát és lazíts!

Rendelj pizzát, vagy vegyél valami drágább ételt, amit csak ünnepnaokra veszel!

Ha becsempészel ezekből az ünnepi ötletekből a hétköznapokba (nem kell egyszerre és nem kell az összeset), csak szép sorjában, és ha megadod a módját, hogy ki is élvezd, az valóban ünnep lesz. Mert ezek az ünnepi mozzanatok tartják bennünk a lelket többekközt, ezek szakítják meg fényességükkel a monoton hétköznapokat, hát mindegy hogy mivel, de ünnepelj!

Neked milyen ötleted van hétköznapi ünneplésre?

Házasság, család, együttélés, különélés (=járás)  – a párkapcsolat fokozatai, de vajon van-e benne ranglista; van-e fejlődés a lépcsők között és előbb-utóbb mindet végigjárja az ember, vagy valakinek ez, valakinek az jön be? Miért több a válás, miért kevesebb a házasság? És miért vállalnak az emberek egyre kevesebb gyereket?

Múltkor egy baráti beszélgetés alkalmával vetődött föl a téma a család és párkapcsolat mai formáival, divatjaival kapcsolatban. A barátaink szerint a házasság, a gyerekvállalás kiment a divatból: alig van olyan ismerősük, aki ne vált volna el, vagy soha nem házasodott meg, csak élettársi kapcsolatban él, gyereket pedig egyre kevesebben vállalnak. Mi nem láttuk ilyen szomorúnak a helyzetet – igaz, vagy egy tíz év korkülönbség van köztünk a javukra, tehát még mi is tapasztalhatjuk ezt – éppen ellenkezőleg: a környezetünkben a többség a tartós kapcsolatból, együttélésből átlépett a házasságba, és sokan az első gyereken túl is vannak, a többiek tervezik, vagy útban van a baba.

Viszont valóban igaz a ma már közhelyként emlegetett probléma, hogy egyre kevesebben házasodnak, míg a válások száma nő, a gyerekvállalás mértéke pedig egyenesen siralmas. Mi lehet e mögött? Az emberek végre élnek alapvető jogukkal, hogy ne kötelezzék el magukat, ellenben a jó ötven évvel ezelőtti idők elvárásának, mikor talán már nem elrendezettek voltak a házasságok, de elvárás volt családot alapítani? Valakinek jobb egyedül, vagy a szinglik is titkon szenvednek és párkapcsolatra vágynak? Ugyanannyi a rossz házasság, mint régebben, csak most már nincs (annyira) megbélyegezve az elvált ember? Könnyebben feladják az emberek? Nincs pénz a gyerekvállalásra, vagy csak önzőbbek lettek a tudatosan gyermektelen párok, és nincs kedvük alkalmazkodni?

Nehéz lenne ezeket a kérdéseket egy cikkben megválaszolni, vagy inkább lehetetlen, és egzakt válaszokkal sem tudunk szolgálni – minthogy nincs egy igazság. Ehelyett inkább a pszichológia szemszögéből, és természetesen a miénkből (vigyázat, nyomokban személyes véleményeket tartalmazhatnak a következő sorok! ÉN SZÓLTAM!!!) rámutatunk egy-egy érdekes meglátásra.

Kezdjük először is azzal, hogy valóban kimegy-e a család a divatból, és a szingliség és a laza kapcsolatok veszik-e át a helyét. Tény, hogy több a szingli, és a magát tartósan el nem kötelező ember napjainkban, mint mondjuk 25-50 évvel ezelőtt, de mért van ez így? Én nem gondolom, hogy divat lenne egyedülállónak lenni, és azt sem tapasztalom, hogy túl sokan szeretnék ezt az életformát. Ritka olyan embert látni, legyen az férfi, vagy nő, aki maradéktalanul boldog lenne valamilyen típusú párkapcsolat nélkül. Szeretni, és szeretve lenni – ez talán a mindennapok túlélésének az egyik legfontosabb része, mit sem változott évezredek során sem. Olyan elemi szükségletünk, hogy a szeretet-tankunk fel legyen töltve, amit senki nem tagadhat le. Márpedig a szeretet-szükségletünk bizonyos részeit – nyilván egy bizonyos kor után – nem töltheti föl más, csak a társunk, legyen az házastárs, vagy élettárs, barát, vagy barátnő (a szerelmes értelemben). Tehát nem töltheti föl se szülője, se gyereke, se unokája, se testvére, vagy barátja azt a részt, ami a párkapcsolati viszonyokból kell, hogy feltöltekezzen. Ezt mindenki tudja a saját bőrén: nem ugyanaz, ha a gyerekem, vagy a tesóm, anyukám mondja, hogy szeretlek, mint ha a kedvesem; össze sem hasonlítható a kettő, pláne nem pótolhatják egymást.

Nem véletlen mondta a nagy Milton H. Erickson, hogy az egészséges fejlődéshez hozzá tartozik a kapcsolatban való együttélés képessége is. Ezt a részét az életnek nem kerülhetjük ki, nem úszhatjuk meg. Akinél nem működik, ott valami sérül(t), ritka az olyan ember, aki enélkül boldog lehet hosszú távon. Így azt gondolom, szingliségre senki nem vágyik hosszú távon, valamilyen szinten kényszer benne lenni. Az ember kipihen egy nehéz kapcsolatot, esetleg keresi még önmagát, a vágyait, sérüléseket dolgoz fel, fejlődik, keresi az alkalmas személyt, de ritkán választja kielégítő életformaként a tartós egyedüllétet.

Aki valamiért szingli életformában, vagy laza kapcsolat(ok)ban marad, az valamilyen problémával küzd általában. Legtöbbször a kötődés problematikája, vagy az alkalmazkodásé fedezhető föl. Probléma van a kötődéssel, ha valaki nem tud bizalmat kialakítani egy másik személlyel, nem tudja megosztani az élete egyes részeit, nem képes bizonyos mértékű kockázatot vállalni, vagy éppen túlzott mértékű elköteleződést szeretne, a másik életét élné, és nem képes elengedni a másikat bizonyos mértékig, uralkodni akar. Az alkalmazkodás problémájánál az ember általában rugalmatlan, képtelen változtatni, túlzottan ragaszkodik életének bizonyos teljesen lényegtelen motívumaihoz, háttérbe szorítja a ’mi’-t az ’én’-nel szemben, ahelyett, hogy egy egészséges harmóniát tartana a kettő között.

Tartós kapcsolatban élni tehát ma is ugyanolyan értékes, mint bármikor az idők során, nem a család divatja húnyt ki, hanem az emberek hozzáállása változott. Véleményem szerint ma olyan szintű változásoknak van kitéve az ember a tér, az idő és az információ tekintetében, ami óhatatlanul magával hozza, hogy más területen is erre törekszünk, és képtelenek vagyunk beismerni, hogy bizonyos dolgok ennek ellenállnak. Míg egy információhoz hozzájutunk a másodperc törtrésze alatt, addig egy párkapcsolati nehézség nem oldható meg egy kattintásra, a másik megismerése nem abból áll, hogy felbontom a zacskót és leöntöm forró vízzel. Bizonyos dolgokhoz idő és energia kell, ha tetszik, ha nem.

Az alkalmazkodás problémája előjön a válások növekvő és a gyerekek csökkenő számának magyarázatában is. Ellustultunk. Régebben, amíg ciki volt a válás, addig az ember rá volt kényszerítve, hogy javítson a dolgokon. (Persze egy pusztító kapcsolatba is bele volt kényszerítve, szerencsére ez is megváltozott!) Ma a legkönnyebb kimondani, hogy elválok, és nem sokkal nehezebb foganatosítani ezt jogi úton is. Lelkileg persze ez nem egy könnyű döntés, és sokan jobban megszenvedik az odáig vezető utat, mint bármi mást a világon.

Félreértés ne essék, van az a helyzet, amikor mindenkinek, még a gyerekeknek is jobb a válás! Szenvedni egy kapcsolatban az egyik legnagyobb bűn, amit magunk ellen elkövethetünk. Egyik ismerősünk olyan mértékű sérülést szenvedett egész gyermekkorában a szülei rossz, de fenntartott házasságában, ami képtelenné tette az egészséges kötődés kialakítására most, felnőttkorban. Szülei, jót akarván, együtt maradtak, és közben tulajdonképpen azt mutatták meg a gyereküknek, hogy házasságban élni sz@r. A gyerekük most képtelen elköteleződni.... Világos, hogy nem jó megoldás saját kárunkra más érdekeit nézni, mert közel sem biztos, hogy az neki valóban az érdeke, és hogy mi el tudjuk dönteni ezt helyette. Azt gondolom, mindenki nézze elsősorban a saját érdekét, legyen annyira egészségesen önző, és a környzete is boldogabb lesz akkor! Egy kiegyensúlyozott és boldog apa és anya mellett felnőni, még ha azok külön is élnek, új kapcsolatban, talán a gyereknek is jobb, mint két roncsember közt, akik állandóan marják egymást, félrelépnek, meg ki tudja, még mit.

A hangsúly itt megint az ’egészséges’-en van az egészséges önzésből, és nem az ’önzés’-en.

A gyerekvállalásnál ugyanúgy szerepet játszik – a többi mellett, hogy itt-e az ideje, megérett-e rá a párkapcsolat, karrier-e vagy gyerek, van-e rá pénzünk – az a kérdés, hogy egyáltalán belefér-e az életünkbe (tudunk-e alkalmazkodni egy harmadik szmélyhez az életünkben). Azaz föladjuk-e azt a temérdek időt, energiát, amiben jelenleg dúskálunk? Nyilván nem ez a legfőbb oka, amiért egyre kevesebb gyereket vállalnak a magyar párok, de számolni kell ezzel is. Bizony benne van a pakliban, hogy van egy jó életem, végre van munkám, kezdődik a karrierem, így is éppen, hogy elég a szabadidőm, nem tudom, hogy fér bele ebbe egy, netán két gyerek. És csak halkan jegyzem meg, hogy a társadalmi nyomás még alig enyhült azzal kapcsolatban, hogy egy nőnek szülnie kell.

Mi a helyzet a párkapcsolatok tartóssá válásával / nem válásával, az együttélés kontra házassággal? Egyre több olyat is hallani, hogy valakik párkapcsolatban élnek, de külön-külön, azaz mindenkinek megvan a maga kis vacka, lakása, és összebútorozni nem akarnak, köszönik szépen, nekik ez így jó. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi gond, mint ahogy az előbbiekben tárgyaltakkal se, mert ha két embernek valami úgy jó, ahogy van (és nem bántanak vele mást), akkor az csakis rájuk tartozik, hogy hogyan csinálják. Az, hogy ez kezd társadalmi szinten elterjedni, számomra megint arról árulkodik, hogy az emberek kevésbé szeretnének alkalmazkodni. Vagy egyre kevésbé tudnak/mernek kötődni, csak maguknak is hazudnak. (Ugye ahogy azt az elején is írtam, kötődés és/vagy alkalmazkodás problematikája lehet a gátja a kapcsolat tartósra válásának.) Persze, benne van ebben az is, hogy várjunk még, és lássuk meg, működik-e a dolog, mielőtt összebútoroznánk, azaz a biztonságra törekvés. De mind ismerjük a mondást, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, és valljuk be, a harmadik x-en túl a „tartós járás” már nem célravezető. Én mondjuk személy szerint sok olyat láttam, hogy emberek valahol 30-on túl inkább begyorsítanak: megismerkednek az igazival, és egy éven belül már jön a házasság és/vagy gyerek.

Ha valaki nem akarja elkötelezni magát, az persze nem csak az alkalmazkodás problematikájáról szól, vannak, akik egyszerűen szeretik nyitvahagyni a kiskaput, ahol még ki lehet surranni, ha netán valami félresikerül. Ez lehet tisztességes dolog is, hiszen ha nem érzi késznek valaki magát valamire, és nem vág bele olyanba, amit talán néhány év múlva amúgy is csak felrúgna, akkor bátrabb ezt bevállalni, mint később – esetleg gyerekek mellől – válni. Gondoljuk át erről az oldalról is a dolgot. Ám közben szeretnék rámutatni arra is, hogy hiába keresünk biztosítékokat, azok többnyire illúziók. Semmire nincs biztosíték. Régebben se volt, ez nem újonnan jött. Az élet egyszerűen nem a biztosról szól; egy a biztos csak: a változás. Nincs biztosítékom, hogy holnap még fölkelek az ágyból. Nincs biztosíték rá, hogy valaki, aki teljes szívvel mondta ki az igent, végül nem közli a párjával évek múlva, hogy részéről vége a kapcsolatnak. Így arra várni egy kapcsolat tartóssá tételével, hogy bizonyosságot szerezzünk... időpocsékolás. Márpedig időből mindenkinek napról napra kevesebb áll a rendelkezésére, el kell hát dönteni, mivel és kivel töltjük ezt az időt.

Neked mi a személyes véleményed?

Ezzel az egész „befolyásolhatjuk-e a testünket vagy nem” témával kapcsolatban nagyon jó kis vitákat le lehet folytatni, mert ahány ember, annyi féle elképzelés van erről.

Én több mindent is gondolok erről:

1. és ez a legfontosabb: mindenki azt gondol és úgy, amit és ahogy akar, ez mindenkinek egyéni, szuverén joga, ezt nem veheti el tőle senki. Én nem akarok meggyőzni, megváltoztatni senkit, még a betegeimet sem, ha valaki nagyon nem hisz benne, és így nem tudok segíteni, akkor max. nem én vagyok az ő embere, ennyi. Itt nem lesz megkövezve senki, ha másképp gondolkodik, pont ettől szép az élet.

2. Szerintem a test és a lélek olyan különleges kapcsolatban van, hogy hatnak egymásra, tudják egymást befolyásolni. A keleti népek hisznek ebben, így élik az életüket, figyelnek a testük jelzéseire, mert ha már a lélekére nem hallgatnak, akkor jelez a test, és arra már illik odafigyelni. A nyugati emberek többsége ebben nem hisz, a test különálló valami, annak a betegségeit nem a lélekkel együtt kell kezelni, vannak a testünknek gyógymódjai – vallják – éljünk velük (gyógyszerek, vegyszerek, műtétek, sugarak...stb...). Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehetne bevetni ezeket a módszereket is, nem élnénk ilyen jól, ha nem lennének ilyen korszerű vegyszereink, műszereink. De a testet önállóan, a lélektől elválasztva gyógyítani... hát... értelmetlen, lehetetlen, érthetetlen? Mit is írjak? Én nem látom értelmét, és nem is tartom jó megoldásnak. A testet kezelni csupán, az egy tüneti kezelés. Mivel a lélek hat a testre, és fordítva, ezért működtetésük egyik nélkül lehetetlen. A test nincs meg lélek nélkül, és a lélek sem működik test nélkül. Legalábbis ebben a dimenzióban, ami világunkban. Ha megnézzük a testszimbolikát, láthatjuk, hogy nem véletlen éppen az a betegségünk, ami.

Azért is gondolom, hogy a lélekkel lehet a testet befolyásolni, mert például azok a betegek is meg tudnak gyógyulni, akikról az orvostudomány esetleg lemondott, vagy nem tudtak (nem akartak) sugarat, kemót fölvenni, és vizualizációval (ez a test és lélek közti kommunikáció) gyógyították magukat. Itt van a Margó története, egy a sok közül. De nem kell ilyen messzire menni. Szimplább betegségeket is lehet gyógyítani ilyen módon, ekcémát, futószemölcsöt, magas vérnyomást, gyomorfekély, például, egyébként bármit. És más területeken is tudunk hatni a testünkre, le tudjuk fogyasztani magunkat, hormonokat tudunk termeltetni vizualizációval. Mi ez, ha nem bizonyíték?

3. Persze, hiába sorakoztatok föl én bizonyítékokat, vagy tudósok garmadája, ha valaki nem hisz benne, és végülis az a kulcsa az egésznek. A hit. Nagy kérdés. Mitől hisz valaki? Mert érzi maga is, a saját testén-lelkén, hogy azok valóban kölcsönhatásban vannak? Mert megtapasztalta a saját gyógyító erejét? Mert beszélt, hallott, olvasott valakiről, akinek ez működött? Mert a pszichológus hitelesen beszélt róla? Mert a kutatók bebizonyították? Bármelyik működhet, a hit bárhonnan szerezhető. Azt gondolom erről, hgy ez akarat és hozzáállás kérdése, mint bármi más az életben. Ha valaki akar hinni, akkor megtalálja a módját, hogy higgyen. Ha valaki nyitottan és rugalmasan áll hozzá a dolgokhoz, akkor könnyebb hitet találni, könnyebb azt megőrizni.

Ha nincs hit, vagy nem elég, vagy elveszett, akkor – az a tapasztalatom, hogy – általában valami más gátolja ezt le. Talán éppen pont az akarat. Van úgy, hogy az ember meg akar halni, igen, sajnos van így, hogy már valaki nem akar élni – nem a hitet vesztette el, egyszerűen föladta: a mérleg nyelve, hogy mi éri meg és miért, átbillent a másik oldalra. Talán a görcsösség gátolja ezt. Emberek néha mantráznak ezt-azt, és közben érzem, hogy annyira görcsösek benne, hogy ez legátolja a hitet (vagy éppen azért görcsölnek, mert nincs elég hitük?). Tudom, nem mindig könnyű az a kötéltánc, hogy elég elengedett legyek ahhoz, hogy bármi történjék is, megőrizzem a hitem, hogy meg tudom oldani, nem könnyű a kontroll érzését föladni, és úgy állni hozzá, lesz, ami lesz, közben hinni valamiben, amit szeretnénk. De lehetséges. Nem kell hozzá évek gyakorlása, nem kell hozzá semmi extra, csak a hit. Nem is elsősorban a módszerben, vagy a lehetőségben, vagy a jövőben, vagy a pszichológusban. Önmagunkban.

Kedves Olvasóink!

A következőekben hagy ajánljam nektek Dolphin írását.

_________________________________________________________________________

Már harmadik hete gyötört a hirtelen feltörő, fojtó köhögés.

 Mint amikor egy kenyérmorzsa tévúton jár a légcsőben, olyan erős fuldoklás tört rám, végtelennek tűnő másodpercekre. Szinte már a lelkemet köhögtem ki, az erőlködéstől és az oxigénhiánytól csorgó könnyekkel küszködve. A legrosszabb pillanatokban jöttek ezek a rohamok, hol telefonálás közben, hol épp félálomba szenderülten egy túl hosszúra nyúlt fárasztó nap után. Megfázhattam. Majd elmúlik ez is. Kihordom lábon, a munka viszont nem várhat, ott pörögni kell. A kávészünetben mégis útba ejtettem az üzemorvos rendelőjét.

- Biztos, hogy tüdőgyulladás - állapította meg, - sürgősen kérek egy röntgent.

Már kora reggel sorban álltam a kórházi vizsgáló előtt, hogy délutánra a cégnél ne szaporodjon fel a restanciám. Sürgettek a karcsúra tervezett határidők. Nem is kellett sokáig várnom, a rutinos orvosi szemek ítéletét a röntgensugarak halálbiztos metszéssel írták alá.

- Kérem, foglaljon helyet a folyosón, míg elkészül a lelete.

Addig sem tétlenkedtem, kell pár szavas egyeztetés a munkatársakkal. A jó szervezésnek köszönhetően sikeres és egzisztenciálisan biztonságos életet élhettem. Szegény édesapámra gondoltam várakozás közben. Nyolc évig küszködött a leukémiával. Egyik napról a másikra, korengedménnyel elbocsátott, hirtelen feleslegessé vált munkaerőként nem tudta feldolgozni a változást. Nem volt jövőképe, céltalanná vált az élete, oda lett az értelme. 6 hónappal azelőtt temettük el.

- Tessék parancsolni. Igen, jól sejtette a doktornő, valóban tüdőgyulladása van. De van még ott valami más is - nyomta a kezembe a röntgenorvos a nyomtatótól még meleg papírt, majd egy szánakozó, elkapott szemkontaktus után nagy lendülettel becsapta az orrom előtt az ajtót.

Melegség öntött el, a készülő köhögésroham izgalma keveredett egy idegen érzetű szorongással. Rossz előérzet szele csapott meg, és a vágy egy kiadós alvás után. Sietnem kellett volna, hogy ebédre kiérjek a céghez. Felszínesen, kapkodva olvastam az idegen kifejezéseket. Több soron keresztül kerestem valami konkrét kapaszkodót, egyszerű szavakat, amiket talán meg is értek. Megtaláltam. Nem rejtették el, csupán ügyesen foglalták a szövegkörnyezetbe. Tumor. Hirtelen elnémult minden madár, amelyik dalolni készült, elhalkult a folyosón várakozó betegek zsivaja. A külvilágot kirekesztve minden érzékszervem feszülten figyelt befelé. Mi van bennem?? Összpontosítottam. Ingerülten dobtam hátra egy tincset a homlokomból, hogy tisztábban lássam azt a szót. Tumor. Az van oda írva. Ezt a papírt így szó nélkül kiadják nekem, hogy fejtsem meg belőle a jövőt, mint egy orosz ruletten? Megperdült a tár, belebámultam a csőbe. Farkasszemet néztem ezzel a szóval. Ez engem ki akar végezni.

Megzavarodottan hajtogattam kis cetlit a papírból, jelentéktelenné fokozva le a szerepét. Le kellett ülnöm. Így tudja meg az ember, hogy rákos? Milyen humánus.

Szegény háziorvosomra várt a szomorú feladat, hogy közölje, milyen hosszadalmas és nehéz út előtt állok. Szinte sajnáltam őt. Ahogy a főnökömet is, mikor elcsukló hangon közöltem vele, meghatározhatatlan ideig nem számíthat rám. Máshol kell helyt állnom, minden erőmre, elszántságomra szükség lesz. Nem tudta megmondani senki sem, mi kezdődött el, és mikor lesz vége. Jó vége?

A fájdalmas, embertelen vizsgálatok hosszú sora, az életmentő műtét, és a kemoterápia a legutolsó lelki és fizikai erőtartalékaimat is elfogyasztotta. Nem maradt belőlem semmi, senki. A halálfélelemből, és a depresszióból az anyám érzéketlen mondata robbantott ki.

- Megcsináltattam édesapád sírkövét. A saját nevemet meg az öcsédét is rávésettem, és... a tiédet is.

- Ugye ez vicc?! - kérdeztem, ha nem is sírkővé, de kővé dermedve. Kitört belőlem minden addig elfojtott indulat, kiabálva követeltem:

- Azt a követ soha az életben nem akarom látni!! (Ez lenne a fekete humor helye?) Tüntessétek el, a nevemet ne merje senki egy sírkőre sem ráírni! Még itt vagyok! Túlélem, ha beledöglök is!

Tajtékzott bennem az életösztön, gejzír módjára tört fel, irdatlan lendülettel dobott az élni akarók csapatába. Onnantól kezdve nem volt megállás. Tudatosan átalakítottam az étrendem, az életmódom és a gondolkodásom. Egy év után még fizikailag, lelkileg gyengén, de összességében valamitől mégis boldogan kopogtam a főnököm ajtaján.

Munkát kerestem. Arról szó sem lehetett, amit korábban csináltam. Lemondtam az extrákról, a hajtásról, a maximalizmusról.

Soha többé nem akarok mindenáron megfelelni. Nem akarok mindenben a legjobb lenni. Nem fogok más boldogulása végett magamra stressz-bombákat aggatni. Nem léphetem át többé a határaimat, egyensúlyt kell teremtenem, és tartanom az életem minden szintjén. Ki kell mondanom, ami feszít, előtérbe kell helyeznem az érdekeim, és meg kell védenem magamat. Tudok már nemet mondani, muszáj. Fájjon másnak a saját hülyesége. Számítok magamra, hogy a családom is számíthasson rám. Túléltem. Immár öt éve. Tanulságos lecke volt, egy életre. 

Az első részben elkezdtük bemutatni a terápiák során leggyakrabban előforduló kérdéseket és válaszokat a döntésekkel kapcsolatban: Milyen döntési helyzetek vannak? Kire hallgassak? Hogyan döntsek jól? Most az alábbi kérdésekkel foglalkozunk:

Mihez kezdjek a meghozott döntéssel? Hogyan jussak túl az aggodalmon, hogy esetleg rossz döntést hoztam?

A legfontosabb, ne feledd: egyszerre csak egy utat járhatsz be!!! (A zsigerből döntők ezt nagyon jól tudják, és soha nem agonizálnak később egy döntésen.) Soha nem tudod meg valójában, hogy milyen lenne a másik döntéssel együtt élni. Csak annak a döntésnek a következményeit ismerheted meg, amelyiket meghoztad. Fantáziálhatsz róla, milyen a másik út, de minek? Ugyanoda már úgyse juthatsz vissza. Csak önmagadat gyengíted vele, ha csodálatos képet varázsolsz arról az útról, amire végül nem léptél rá. „Mi lett volna, ha...” – ez az egyik legalattomosabb gondolati csapda, hiszen egyrészt nem tudhatod meg, mi lett volna, ha; másrészt már úgyis mindegy.

Logikai csapda a régi döntési helyzetet a mostani szemmel kritizálni, hiszen most olyan információknak a birtokában vagyok, amikhez akkor nem jutahattam volna hozzá, maximum időutazással. Olyan ez, mint amiatt szidni magam, hogy nem azt az öt számot ikszeltem be, amivel a lottóötöst elvitték. Hiszen csak öt szám, tudnom kellett volna! – elég nevetségesen hangzik, mégis hányszor vesszük elő magunkat, hogy ó, mért ezt választottam, tudhattam volna!

Bízz magadban, és az élet jóságában, istene(id)ben, a jósorsban, vagy ahogy tetszik, a lényeg, hogy bizalommal legyél. Sose tudhatod, hogy esetleg egy rossz helyzet nem-e egy még rosszabbtól óvott meg.

Egyszer olvastam egy történetet, amelyben egy nő a hétvégi síelésre igyekezett, autóval kanyargott a síkos úton a hétvégi ház felé, és a nagy sietségben karambolozott a szomszéd hétvégi ház tulajdonosával. Nem tudott tovább menni, és egyre csak azon bosszankodott, hogy most nem jut föl a házba. Nemsokkal később a házat valamilyen katasztrófa érte – rázuhant egy fa, vagy lavina temette maga alá, már nem emlékszem. A lényeg, hogy ha nem karambolozik, akkor odaveszett volna a házban. Milyen érdekes az élet, nem? Soha nem tudhatjuk, hogy egy „rossz” döntésnek milyen csodás következményei lehetnek.

Ha azt vesszük, hogy az életben a jelenlegi helyzetünk csupa döntési sorozat következménye, és a jó körülmények, amiben most benne vagyok, mind egy-egy rossz és jó döntésnek köszönhető, akkor feleslegessé válik minősíteni a döntéseket jónak vagy rossznak, hiszen ez csak szubjektív megítélés, nézőpont, és idő kérdése.

Két személyes példa, amilyenből mindenkinek van hasonló. Két éven át szerettem volna bejutni a kommunikáció szakra az egyetemen a másik szakom mellé, de mindkét esetben bagatell dolgon és 1-2 ponton múlt a bejutásom. Akkor nagyon bántam, hogy nem kerültem be, de ha ma visszatekintek, örülök neki. Nem tudom, hogyan alakult volna akkor az életem, nem is tudhatom meg, de valószínűleg nem kezdem el a pszichológia képzést, és nem foglalkozok most azzal, amit annyira szeretek csinálni. A másik, a szakítások, amik akkor megviseltek, és sajnáltam, hogy vége lett a kapcsolatoknak. Ha nem történnek akkor meg, nem hozom meg a kellő döntést, akkor most nem élek boldog házasságban...

Tekints vissza te is az életedre, és vedd észre, hány olyan helyzet volt, ami akkor kellemetlennek tűnt, most mégis valami sokkal jobban vagy benne annak köszönhetően.

Néha nem tudjuk meg, mi lett volna az a dolog, amelyet elkerültünk, de gondoljunk csak bele, hogy ha baleset ér bennünket, hányszor gondoljuk, hogy ó, csak egy pillanaton múlt, hogy másképp történjen. Nos, ez a pillanat olykor úgy mutatkozik meg, hogy piros lámpát kapunk, vagy kerékbilincset, vissza kell szaladni valamiért a házba...stb.... Gondolj erre legközelebb, mileőtt bosszankodni kezdesz!

Ha úgy gondolod, most az életed éppen mélyponton van, és olyan irányt vett, ami nem tetszik, akkor változtass!!! A kellemetlen helyzetek, legyen az kibírhatatlan munka, betegség, elromlott párkapcsolat, mind arra figyelmeztetnek, hogy változtass! Talán régóta meg kellene hoznod egy döntést, amit nem mersz, vagy nem akarsz, és az élet rúgdos, hogy „lépd már meg, hidd el, utána sokkal jobb lesz”! És mikor megléped, azon csodálkozol, mire vártál ennyit?!... A betegség is egy lehetőség a változásra, akármilyen súlyos legyen is! Vizsgáld meg, hogyan jutottál a negatív helyzetbe, de csak addig, amíg tanulsz belőle, és azt nézed, min kell változtatnod. Ha keseregsz a helyzeten, és az oda vezető döntéseken, akkor állítsd le magad, mert csak fölösleges energiát pazarolsz el, amit arra is használhatnál, hogy javítasz a dolgokon.

Még egy fontos gondolati csapda a döntés meghozatala után, amibe sokan beleesnek. Az emberek általában azt hiszik, hogy ha meghoztak egy döntést, akkor mostmár életük végéig azzal kell együtt élniük, és foggal körömmel ragaszkodniuk a kialakult helyzethez. Ez a lehető legritkábban van így. Ha vissza nem is fordulhatunk, áttérhetünk egy másik útra menet közben. Mi hoztuk meg a döntést, jogunkban áll változtatni rajta! Talán új információhoz jutottunk, vagy időközben megváltozott a célunk, mindegy is, a lányeg, hogy akkor módosíthatunk a döntésünkön, amikor akarunk, ez legtöbbször csak rajtunk áll. Nem kell tévedhetetlennek tetszelegnünk, nem szégyen beismerni, hogy az új tudásom tükrében egy másik lehetőség jobban megfelel nekem.

Te könnyen döntesz?

Kedves Olvasóink,

olyannyira elfoglaltak vagyunk - amit nyilván ti is észleltek a bejegyzések gyakoriságából -, hogy elröppent felettünk a múlt heti blog-születésnap.

Igen, két évesek lettünk!

Tudjuk, hogy divat manapság az ünnepeltnek ajándékoznia, ám maradnánk a hagyományos felállásnál (és mindannyiótokat erre bíztatunk!), és mi kérünk tőletek ajándékot.

Kérünk benneteket, hogy írjátok meg kommentben vagy e-mailben, hogy:

1. Mennyire hasznosak számotokra a cikkek? Tudjátok-e hasznosítani a témákat, tippeket, tanácsokat a mindennapi életetekben?

2. Milyen témákról szeretnétek olvasni nálunk a jövőben? Előfordulhat, hogy bár kiterjedt praxisunk az életvezetés számtalan problematikájával "találkoztat" bennünket, amelyekről mi itt igyekszünk beszámolni, ennek ellenére mégsem írunk egy-egy olyan témáról, amely számotokra fontos lenne.

Köszönjük, hogy ezzel is hozzájárultok a fejlődésünkhöz és a blog sikerességéhez, használhatóságához!

És akkor, hogy a jótanácsok se maradjanak el, íme néhány gondolat a születésnapok ünnepléséről:

1. Ünnepeljük az ünnepeltet! Ne az ünnepelt ajándékozzon, még ha viszonozza is az ajándékozást, tehát ha megvendégeli is az őt felköszöntőket, azért igyekezzen a jeles napon kímélni magát. Ne főzze végig az egész napot, ne azzal teljen a születésnapja, hogy körülugrálja a vendégeket, és a kívánságaikat lesi. Föl lehet írni az "ajándéklistára", hogy kitől milyen segítséget kér, hogy a vendégeskedés is gördülékenyebben történjen.

A háziasszonyok jószokása, hogy minden ünneplést ők szerveznek és valósítanak meg, még a sajátjukat is. Lepjük meg egyszer azzal őket, hogy vagy elmegyünk vendéglőbe, vagy rendelünk otthonra ételt, vagy a család főz helyette! Megérdemli ő is!

2. Legyen az a nap tényleg boldog, szóljon valóban rólunk! Valahogy tüntessük ki magunkat a születésnapunkon. Ajándékozzuk meg magunkat, vagy kényeztessük valahogy testünket, lelkünket. Csináljunk olyan dolgokat aznap, amit nagyon szeretünk! Mi a férjemmel évek óta szokássá tettük, hogy a szülinapjainkon szabadságoljuk magunkat, és vagy elutazunk legalább arra az egy napra, vagy legalábbis azzal töltjük, amit az ünnepelt leginkább szeretne.

Éljünk aznap úgy, mint a királyok, hiszen ez nem is igazán pénz kérdése! De mért ne tehetnénk meg, hogy aznap költünk kicsit magunkra?

3. Ne számoljuk az éveket (úgyse lesz kevesebb, ezt saját tapasztalatból mondom), hanem örüljünk, hogy mi mindent elértünk eddig, vegyük számba, hány kívánságunk teljesült! Tűzzünk ki új célokat, és képzeljük el, amint megvalósulnak!

Örüljünk csak úgy! Én minden születésnapomon úgy kelek, hogy még nem ébredtem föl, még nem tértem magamhoz, a gondolataim még nem kezdtek el áradni, csak egy érzés jön elém: hogy ma valami jó.

Ki szokott ugyanígy érzeni?

Már megint egy blogbejegyzés ihlette cikk.

Az élet tele van döntési helyzetekkel: kikerülhetetlenek, mint pesti utcán a kutyagumi – viccet félretéve, az életben számos döntési helyzet elé állunk nap, mint nap, óránként akár többször is. Vannak kisebb súlyú döntések, és nagyobb horderejűek. Vannak emberek, akik látszólag pillanatok allatt döntenek, másoknak kész kínszenvedés dönteni. Most összefoglaljuk, milyen kérdések és megoldások szoktak előkerülni az üléseken a döntésekkel kapcsolatban. A teljes cikket a téma hossza miatt két részletben közöljük.

Milyen döntési helyzetek vannak?

Az ember általában úgy érzi, hogy egy döntés azt jelenti, két lehetőségem van, és abból kell kiválasztanom a jót. Ez a gondolkodás két csapdahelyzetet is tartalmaz.

Először is nagyon ritkán vagyunk olyan helyzetben, hogy csak két választásunk legyen. Többnyire lehetőségek (számtalan) változata áll előttünk, tehát legalább három-négy, de sokszor annál is több lehetőség között dönthetünk. Általában az ember vagy nem látja meg a harmadik, negyedik változatot, vagy korlátozó hiedelmei kizárják azokat, esetleg direkt leszűkíti a lehetőségeket, gondolván, hogy ezzel segíti a döntéshozatal menetét. A több lehetőség első látásra megnehezíti a döntést, valójában azonban nem, éppenhogy így az életszerű, hiszen nem vagyunk két változat közé bekorlátozva (dilemma helyzet). Könnyebb három-négy-öt lehetőség közül választani, mert nem egy jó vagy egy rossz döntés az alternatíva (vagy épp két rossz közül a kevésbé rossz), hanem a fekete és a fehér árnyalatai közül választhatjuk ki a nekünk leginkább megfelelőt.

Ez a második csapdahelyzet: a döntések nem jók, vagy rosszak, nem egy helyeset kell kiválasztanunk közülük, hanem a nekünk leginkább megfelelőt! Ez még akkor is fennáll, ha esetleg kétválasztásos döntési helyzetbe kerültünk. Lehet, hogy ami nekem rossz döntésnek tűnik, az a másiknak a lehető legjobb, vagy amit én jó döntésnek látok, az a másiknak pocsék. Nyilván, hiszen nem vagyunk egyformák, nem lehet egyformán megfelelő egy döntés mindannyiunknak. Tehát döntéskor a helyzet és a körülmények mérlegelésénél is fontosabb, hogy saját érzéseinket, beállítódásainkat, céljainkat vizsgáljuk meg, így fogjuk megtudni, hogy milyen döntés a legmegfelelőbb számunkra. Ezzel el is érkeztünk a következő kérdéshez.

Kérhetek-e segítséget a döntésben? Kire hallgassak?

Ez megint több összetevős választ kíván.

Először is: segítséget természetesen kérhetek, ez majdnem minden dologgal így van, segítséget kérni sose szégyen. Arra kell vigyázni, hogy kitől kérem, és miben. A döntési helyzetnél a ’miben’ a legjobb, ha az információszerzésre vonatkozik. Például megkérek valakit, aki volt már hasonló helyzetben, hogy mesélje el a tapasztalatait. Vagy nézzen utána nekem bizonyos fórumokon információknak. Megkérhetem arra is a másikat, hogy mondja el a vélemyényét a helyzettel kapcsolatban, esetleg azt, hogy ő hogyan döntene. Amire vigyázzunk, hogy (1) soha ne hagyjuk, hogy a másik feljogosítva érezze magát a segítségkérés által, hogy beleszóljon a döntésbe; (2) a számunkra hiteles embertől kérjünk információt, tanácsot, véleményt. Ha nem figyelünk oda, kéretlen befolyásolás lehet a dologból, ami nem egészséges. A ’kitől’ kérek segítséget kérdésében pedig az első (a hitelesség után) a kapcsolatunk kérdése. Kit mennyire érint az én döntésem? Ha a házastársamat komolyan érinti, akkor jó, ha meghallgatom a véleményét. Ha a szüleimet érinti, akkor megoszthatom velük a helyzet részleteit. Ha a szomszédot érinti, akkor vele érdemes valamilyen szinten megbeszélni a kérdést. Ez nem azt jelenti persze, hogy feltétlen beleszólása van, vagy atruházhatjuk rá a döntést, de előfordulhat, hogy valamilyen szinten be kell avatnunk.

Éppen azért, mert saját döntést kell hozni, fontos, hogy elsősorban saját magamra hallgassak. Senki más nem ismerhet úgy, mint én önmagamat, ezért én tudom kiválasztani a számomra legmegfelelőbbet. A másik, hogy nekem kell együtt élnem azzal a döntéssel, és annak minden következményével, nem másnak, ezért is nem dönthet helyettem más. Ez a kinek az élete, és a felelősség kérdésköre. Senki más nem vállalhatja a felelősséget az életem fölött azzal, hogy helyettem hoz meg egy döntést (még ha a végső szót én is mondom ki); az én életem az én felelősségem. Ezt az egyet sose adhatom ki a kezemből, azzal magát az életemet adnám ki a kezemből.

Hogyan döntsünk jól, megfelelően, mennyire rágjuk meg a problémát?

Maga a döntési folyamat először is áll egy kérdéses helyzetből, az ahhoz tartozó választási lehetőségekből, belőlem, a környezetből, és temérdek információból.

Fontos, hogy a helyzetet, amennyire lehet, világosan, tisztán lássam. Ehhez szükségem van információra, ugyanúgy, mint a választási lehetőségek megvizsgálásához, és végül a döntéshez. Az információszerző rész ezért – nyilván helyzettől függ – általában a leghosszabb. Jó, ha az önmagunk vizsgálatára is szánunk elegendő időt, hiszen ez talán a legfontosabb rész. Bizonyos időt az is elvesz, míg környezetünket beavatjuk, vagy megvitatjuk velük a dolgot.

Túl sokat nem érdemes agonizálni egy döntési helyzeten sem, igaz ez a súlyos döntésekre is. Szerezzünk be kellő mennyiségű információt, anélkül csak a sötétben tapogatóznánk, persze mehetünk itt az érzelmeink után is, ami legtöbbször jó megoldást hoz, ám a helyzetekre általában igaz, hogy a kellő információ birtokában jobban ki tudjuk választani a nekünk megfelelőt. Végtelen mennyiségű információt szerezhetünk a helyzetről, de ez nem jelenti azt, hogy mindet meg is tudjuk szerezni, vagy meg kell szereznünk a döntéshez. Ha túlságosan sok időt szánunk erre a szakaszra, az a többi kárára fog menni, és megnehezíti a döntést, el fogunk veszni az információkban. Önmagunk vizsgálatával annyit foglalkozzunk, amennyit jónak látunk, ebben nincsenek arany középutak, mindenki maga érzi, mennyi időt kell önmagára szánnia, hogy kiderüljön, merre húz a szíve, merre az esze, és hogy melyikre hallgat.

Jó módszer annak vizsgálatára, hogy a döntés mennyire passzol hozzánk, hogy megvizsgáljuk az egyes választásokat, és gondolatban egy kicsit „lefuttatjuk” magunkban, elképzeljük, milyen azzal a döntéssel együtt élni, hogyan érezzük magunkat az új helyzetben. A vizualizáció során figyeljünk a változásokra, amit eredményezett a döntés, és hogy milyen érzéseket keltenek bennünk ezek a változások! Kellemesen érezzük magunkat, kellemetlenül? Valami nyomaszt bennünket? Félelmet érzünk? Megnyugvást, megkönnyebbülést, izgalmat? Az érzéseink meg fogják mutatni az utat, merre kell menjünk.

Akik (látszólag, vagy valóban) gyorsan döntenek, általában ezt a stratégiát alkalmazzák tudatosan, vagy tudattalanul. Akár pillanatok alatt felmérik a helyzetet és a lehetőségeket, vagy csupán lefolytatnak egy gyors kommunikációt önmagukkal, és már meg is van a győztes lehetőség. Ők azok, akiket én úgy hívok, hogy zsigerből döntenek, és megfigyelhető, hogy ők a legelégedettebbek is döntéseikkel. Ez veti föl a következő kérdést:

Mihez kezdjek a meghozott döntéssel? Hogyan jussak túl az aggodalmon, hogy esetleg rossz döntést hoztam?

A kérdéseket a következő részben fejtjük ki, hamarosan olvashatod a folytatást!

Valamelyik nap az egyik blog cikkjében kérdezte a szerző arról az olvasóit, hogy mihez kezdenek a hirtelen, semmiből rájuktörő magánnyal, melankóliával. Van, hogy az embernek minden oka megvan a boldogságra, mégsem az örömtől repdes, hanem megmagyarázhatatlan  magányosság költözik be hozzá. A szerző alternatívákat kérdez, mit szokott az olvasó ilyenkor tenni, például tudatosan valamilyen szép és boldog dolog felé tereli a figyelmét, vagy átadja magát az érzésnek (például melankólikus zenével) és a végére jár, honnan is jön.

Tetszettek a szerző alternatívái, mindkettő működhet, csak más-más esetben. És van még más megoldás is.

1. Először is tudnunk kell, milyen jellegű a magányunk. Itt most nyilvánvalóan nem arról a hosszantartó, depresszív, vagy egyedüllétből fakadó melankóliáról van szó. Ha hosszú távú az ilyen negatív érzés, akkor érdemes komolyan foglalkoznunk vele! Ne hagyjuk eluralkodni, minél több örömteli programot, kikapcsolódást szervezzünk magunknak, töltekezzünk, kényeztessük magunkat; támaszkodjunk a barátokra, családtagokra; ha szükséges, ne késlekedjünk szakemberhez fordulni.

Ezért is fontos, hogy jó belső kapcsolatunk legyen magunkkal, tudatosan gondolkodjunk, és figyeljünk az érzelmeinkre.

Tehát határozzuk meg, milyen jellegű a melankóliánk! Felszínes, vagy mélyebbről fakadó? Átmeneti, vagy vissza-vissza térő? Teljesen oknélküli(nek tűnik), vagy van valami a hátterében? Esetleg kellemesen nosztalgikus az érzés, vagy kellemetlen, már-már önpusztító?

2. Ha úgy érezzük, hogy van valami oka, és szeretnénk utánajárni, akkor átadhatjuk magunkat az érzésnek. Ha nem gyakran tör ránk ilyen érzés, akkor megengedhetjük magunknak, hogy legyen egy „laposabb” napunk. Ha inkább kellemes az érzés, akkor nyugodtan nézhetünk szomorú filmet, hallgathatunk melankólikus, nosztalgikus zenét. Túl gyakran semmiképp ne alkalmazzuk, mert felerősítheti a magányt, a negatív érzéseinket, bánjunk ezzela módszerrel csínján és tudatosan!

3. Ha az érzés gyakran tér vissza, vagy kellemetlen, vagy bármi okból „veszélyesnek” érezzük önmagunkra, akkor nem javaslom, hogy átadjuk magunkat neki. Ilyenkor jobb valamilyen pozitív irányba terelni a hangulatunkat. Keressünk olyan elfoglaltságot, amik örömet okoznak, menjünk moziba a barátainkkal/párunkkal, nézzünk vígjátékokat, olvassunk vicceket, hallgassunk vidám zenét, a lehetőségek végtelenek...

4. Bármelyik esetben talán a legjobb megoldás, ha alkotásba fojtjuk magányunkat. Ilyenkor az érzés nem uralkodik rajtunk, nem irányít, nem befolyásol minket. Viszont mi használjuk az érzést, ráadásul pozitív irányba. Kihasználhatjuk a melankóliát, így úgy fordíthatunk rajta, hogy csak nyerünk vele. A művészek, alkotók jól ismerik ezt a munkát, ezt a belső nyugatalanságot, magányt, amit aztán átfordítanak egy értékes tettrekészséggé, sikerélménnyé a kreativitás segítségével. Nem kell, hogy átadjuk magunkat az érzésnek, nem kell, hogy ellenálljunk neki, csupán szűrjük át magunkon, engedjük át magunkon.

Lehet ez bármilyen alkotás, nem kell ehhez művésznek lennünk. Nem kell, hogy tudjunk festeni, vagy hangszeren játszani, vagy bármilyen professzionális szinten űzni egy művészeti ágat. Elkezdhetünk rajzolgatni, festeni csak úgy. Komponálhatunk zenét, vagy gyakorolhatunk a hangszerünkön. Fotózhatunk. Írhatunk bármit, amihez kedvünk van. Főzhetünk, süthetünk, dekorálhatunk, kertészkedhetünk, virágot ültethetünk. Bármilyen kézműves terméket alkothatunk, legyen az üvegfestés, dekupázs, kötés, horgolás. Kinek mihez van kedve....

Te mihez kezdesz a hirtelen rádtörő magánnyal?

Mennyire vagy befolyásolható? Meghallgatod mások véleményét és azután döntesz, vagy gondolkodás nélkül elfogadod mások álláspontját? Esetleg nem kéred ki soha mások véleményét és a saját fejed után mész?

Attól függetlenül, hogy mi milyen stratégiát választunk a fent említettek közül, el kell fogadnunk egy tényt.  Mindenki (akarva vagy akaratlanul) manipulálni próbál bennünket. Kapcsold csak be a tévét, a rádiót, olvass bele bármelyik magazinba, menj be bármilyen üzletbe vásárolni, mindenhol a befolyásolással találkozol. A befolyásolás művészete éppen arról szól, hogy olyan módon képesek manipulálni egy adott célcsoportot, hogy annak tagjai többnyire észre sem veszik. Vagy, ha mégis észreveszik, akkor szívesen vagy már kényszeredetten asszisztálnak hozzá. A szívesen kifejezés itt egy nyertes-nyertes szituációra vonatkozik. Például mikor egy autókereskedő rábeszél, hogy az általa kínált autómárkát válaszd. A meggyőzés ereje itt lehet az árengedmény vagy „ingyen” extrák, netalán az, hogy udvariasan bánnak veled, „emberszámba” vesznek, mikor belépsz a szalon ajtaján. Eredetileg más autómárkát néztél ki magadnak, de eltérítettek a kitűzött célodtól. Utólag persze megmagyarázod, hogy jó vétel volt, egy vagon pénzt megspóroltál az ügyleten, meg végül is nagyon jó ez a márka. Önmagad meggyőzése ebben az esetben gyorsan zajlik, mivel szemel láthatóan nem károsított meg senki, te is nyertél az üzleten.

A probléma a kényszeredett asszisztálással van. Valaki meggyőz valamiről és benned nem is tudatosodik azonnal, hogy manipulációról van szó. Mire észreveszed (persze a tudatalattit szinte rögtön küldi a jeleket: egyre feszültebb leszel, értetlenkedhetsz a helyzetben), hogy mi történt gyakran túl késő a dolgokat visszacsinálni. A felelősséget persze neked kell vállalnod saját tetteid után. Amennyiben a felelősség a miénk, akkor megillet minket az a jogi szabadság, hogy a saját szükségleteink által vezérelve hozzuk meg döntéseinket. A döntések azonban sokszor olyan információkat, tapasztalatokat igényelnek, amelyekkel mi nem (vagy csak részben) rendelkezünk.

Kitől kérjünk vagy kitől fogadjunk el ilyenkor tanácsot? Hogyan tudjuk elkerülni (vagy az esélyét minimálisra csökkenteni), hogy ez a manipuláció ránk nézve káros legyen?

1. Először is olyan emberektől fogadjunk el vagy kérjünk tanácsot, akiket (munkájuk, társadalmi rangjuk, elismertségük, tekintélyük, vagy velünk való kapcsolatuk miatt) sokra értékelünk és megbízunk bennük. Ez az első rosta, amellyel szűkül a „hasznos” segítséget nyújtók köre.
2. A második körbe tartoznak azok az emberek, akikről tudjuk, hogy a tanáccsal kapcsolatos témában nemcsak szakszerű információkkal, hanem saját tapasztalattal is rendelkeznek, valamint olyan életet élnek (és úgy oldják meg a problémáikat), amilyet te is szeretnél.
3. Mindenki más tanácsát, aki az első két csoportba nem tartozik bele érdemes elengednünk a fülünk mellett, vagy nagyon kritikusan kell hozzáállnunk.

A fentebb említettek ún. elhárító technikák sokat segíthetnek a hétköznapok során, azonban a belső változásokat (a saját határaink tartása, kitartás belső szükségleteink mellett, magabiztosság) hosszú távon nem helyettesíthetik, inkább kiegészítik.

Szeretettel ajánlom egy gyógyult anyukának, akinek a kitartása példaértékű!

A rákbetegség esetében is, ahogy minden más betegségnél nagyon fontos hangsúlyozni a megelőzés szerepét. Minden csapból az folyik, mit tegyenek, mit ne tegyenek a daganatos betegek. De mi van a gyógyultakkal? Mi van azokkal az emberekkel, akik egészségesek, és nem is szeretnének betegek lenni? Mi van a „veszélyeztetettekkel”, akik tartós stressznek vannak kitéve, vagy a családjukban halmozottan fordul(t) elő a daganatos betegség?

Sőt, tovább megyek, mi van az aktuálisan rákbetegséggel küzdőkkel, merthogy ők sem ezzel a címkével szeretnének élni egész életükben... Gyakran halljuk a pácienseinktől, akikben jelenleg tumor van, hogy ők már nem tudnak a betegségükkel foglalkozni. Egyszerűen nem kívánnak többet erről hallani, mert a gondolat is lehúzza az energiaszintjüket és a hangulatukat. Ahányszor a betegséggel foglalkoznak, úgy érzik, éppen azt erősítik. Ez így is van: amire odafigyelsz, az megerősödik. (Ezért nem mindegy, hogy a vidámságodra koncentrálsz, vagy a rosszkedvedre; a gazdagságoddal foglalkozol, vagy a szegénységeddel; a megoldásokra gondolsz, vagy az akadályokra.)

Minden aktuálisan, pillanatnyilag rákbeteg páciensünknek ezért azt szoktuk javasolni, hogy ne a betegségével törődjön, hanem az egészségével. Hiszen végső soron nem a betegsége MIATT van itt, hanem az egészségéÉRT. Fontos, hogy a fókuszpontot áthelyezzük, mert nem csupán nézőpontbei különbség van a betegségközpontú és az egészségközpontú gondolkodás között. Mert ha az egészségre koncentrálunk, akkor a beteget és a nem beteget semmi nem különbözteti meg egymástól. A betegség egy pillanatnyi állapot, és nem örök érvényű! Ha egy egészséges ember relaxál reggel és este, elmegy minden nap valamit mozogni, egészséges ételeket eszik, frissen facsart gyümölcs- és zöldséglevet iszik, minden nap tesz valamit a maga örömére, akkor az semmiben nem különbözik attól, ha egy éppen beteg ember teszi ugyanezt az egészsége, a gyógyulása érdekében. Ha egészséges lennél, se tennéd másképp – szoktuk mondani. Csak a tudat más, amelyet a gondolatainkkal befolyásolunk. A „beteg” és az „egészséges” ugyanúgy kapcsolja be a meditációs zenét, úgyanúgy húzza a lábára a futócipőt, ugyanolyan jóízűen eszi az ételt, ugyanúgy táncol a kedvenc zenéjére, ugyanolyan jólesik neki a narancslé, ha arra gondol, az egészségéÉRT teszi mindeszt, és nem a betegség MIATT.

Ez tehát egyformán fontosnak kell, hogy legyen egy átlagos, egészséges embernek, egy gyógyult betegnek, vagy egy még(!) betegnek. Ugyanúgy fontos, hogy akinek nincs tumor a testében, az ne azért foglalkozzon a megelőzéssel, hogy „jajj, csak beteg ne legyek”, hanem azért, hogy egészséges is maradjon. A meggyógyult rákbeteg se a visszaeséstől való félelmében diétázzon, járjon gyalogolni, relaxáljon, hanem azért, hogy gyógyult állapotát megtarthassa.

Hogyan helyezzük át a fókuszpontunkat?

Tudatosítással! Figyelj oda a gondolataidra: ha kezelésre mész, mondd azt magadnak, ezt az egészségemért teszem. Ha mozogni mész, gondolj arra, ezzel is teszek valamit az egészségemért. Ha egészséges ételt-italt fogyasztassz, lásd magad előtt, ahogy ezek a tápanyagok éltetik a testedet. Ha relaxálsz, lásd a gyógyító folyamatot (aktuális daganatnál), lásd az immunredszeredet, amint kiválóan végzi a munkáját. Bármit teszel, tudd, hogy ugyanúgy teszed, mint mikor egészséges vagy, akár a megelőzésért teszed, akár a fenntartásért, akár a gyógyulásért!

Mit tehetünk az egészségünkért?

Rengeteg eszköz áll a rendelkezésedre, válaszd azt, ami neked a leginkább megfelel! A segítő, pszichológus szemszögéből ezeket az eszközöket két szempont szerint csoportosítom:

1. A tüneti kezelés eszközei, amelyek célzottan a testi állapot javítását, megőrzését szolgálják.

Ide sorolhatók a hagyományos orvosi kezelések (sugár, kemoterápia, gyógyszerek, hormonok).

A természetgyógyász, homeopata eszközök (táplálékkiegészítők, gyógynövények, azokból készített termékek; fény-, hangterápiás eszközök...stb).

Ide sorolható a táplálkozással kapcsolatos életmódváltás (böjtök, diéták, kúrák, pl.: Gerson, Breuss, makrobiotikus), vagy húsmentes, cukor-, sószegény étkezés.

Szintén ide sorolandóak a fizikai jóllétünket célzó életmódváltoztatások: rendszeres mozgás, szaunázás, masszírozás.

És a mi szempontunkból a legfontosabb: a relaxáció, a vizualizáció. Általában relaxált állapotban az immunrendszer aktív, hatékony és erőteljes munkáját jelenítjük meg. Nem feltétlenül szükséges hozzá a relaxáció, de érdemes az előnyeit kihasználni, összekapcsolni a két eszközt. Ez a fajta munka, a vizualizáció történhet az agykontroll segítségével, NLP-vel, Simonton-programmal, vagy bármi mással. Ilyenkor a belső erőforrásainkat mozgósítjuk, immunrendszerünket aktivizáljuk, serkentjük, ösztönözzük, irányítjuk. A Simonton-módszer más programot ajánl az aktuálisan daganattal küzdőknek, és mást azoknak, akiknek a testében nincsen kialakult tumor. Minden szervezetben naponta több tízezer selejt, azaz daganatos sejt keletkezik, amit a jól működő immunrendszer felkutat, felismer, elpusztít, kiürít a szervezetből. Ezt a munkát serkenti Simontonék úgynevezett őrjárat programja. Vizualizációban megjelenítjük szimbolikusan vagy valósíághűen az immunredszert, amit éppen ezt a munkáját végzi: felismer és elpusztít minden a testünkbe nem való dolgot, sejtet. Akik kialakult daganattal küzdenek, azok annyiban tesznek mást Simontonék úgynevezett gyógyító programja szerint, hogy vizualizáció segítségével megjelenítik (szimbolikusan vagy valósághűen) a daganatot, és azt, hogy az immunrendszerük ezt elpusztítja és kiüríti a testből, és szerveik épek és egészségesek (tehát magát a gyógyító folyamatot jelenítik meg a teljes gyógyulás képéig).

2. Az oki kezelés eszközei, amelyek a betegség kialakulásának okait, körülményeit célozzák.

Ide tulajdonképpen a lelki változást soroljuk, ami több összetevőből áll. Felismerni és megváltoztatni a megbetegítő lelki életet ugyanolyan fontos az egészséges és a beteg embernek. Ha már változtattunk, akkor tartsuk fent az egészséget célzó lelki életet.

Változtassuk meg a megbetegítő viselkedésformáinkat, amelyek ellenünk fordultak. Összefoglalva itt olvashatsz róluk, részletesen azon a cikken belül az egyes viselkedésformákra mutató cikkeknél.

Állítsuk meg a tartós vagy túlzott mértékű stresszt. Változtassuk meg streszkezelési módszereinket, amelyek eddig nem bizonyultak hatékonynak. Tanuljuk meg az elengedést, hiszen stressz mindig lesz, csak az nem mindegy, hogyan állunk hozzá.

Gyakoroljuk a megbocsátást önmagunk miatt. Ne pazaroljuk időnket és energiánkat haragra, amikor helyette jó dolgokkal is megtölthetnénk az életünket. A megbocsátás egyik legfontosabb eleme az önmagunknak való megocsátás, ezt ne feledd!

Tartsuk meg határainkat, mint énünk védelmi vonalát. Minden hadvezér tudta, hogy a védelmi vonalak a legfontosabbak! Ha nem húzzuk meg a határt énünk köré, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem tudunk egészségesek maradni.

Hagyjunk fel a játszmákkal, és kezdjünk nyílt, őszinte, egyenes kommunikációba és viselkedésbe. Minél kevesebb a játszma az életünkben, annál könnyebben oldódnak meg a problémáink.

Végül a legfontosabb: gyakoroljuk az egészséges önzést, fedezzük fel önmagunkat, szükségleteinket, igényeinket, és elégítsük ki azokat! Legyünk az elsők saját életünkben, szeressük magunkat annyira, hogy nem az utolsó helyen kullogunk önmagunk számára! Ha te nem szereted magad, hogy várod el, hogy mások szeressenek, vagy hogy szeretetet tudj adni?

Természetesen itt összemosódik az egészséges életmód „testi” és „lelki” színtere, hiszen, saját örömeimet, igényeimet szolgálja mondjuk, hogy elmenjek úszni, táncolni, vagy egy jót szaunázzak. Egészséges önzés, ha nem csak a család ebédjét készítem el, hanem magamnak is facsarok egy zöldséglevet. Önmagammal való törődés, hogy elmegyek a természetgyógyászhoz, és megvásárolom magamnak az egészségemet szolgáló gyógynövénykivonatokat... (És még sorolhatnám.)

Kedves Olvasóink!

Egy hónapos kihagyás után újult erővel jelentkezünk. Elsőként a sorban ajánljuk VKZ cikkét, amely az Ideál életmód magazinban is megjelent:

"A nyugati orvoslás, a vizsgálati módszerek nagyon sokat fejlődtek az elmúlt évtizedekben, mégis a rákos megbetegedések száma egyre nagyobb méreteket öltött, mind hazánkban, mind az egész világon. Ennek az lehet a hátterében, hogy a legtöbben kívül keresik az okokat, és a megoldást. A betegek a gyógyulást az orvosoktól, a gyógyszerektől várják, önmaguk csak passzív elszenvedői az egész folyamatnak.

A gyógyításnak két fajtája ismeretes: a hagyományos orvoslás, amikor a gyógyítást az orvosok végzik különböző kezelési módszerekkel, és az alternatív gyógymód, ahol a gyógyító segíti a beteget az öngyógyulás folyamatában. Valójában minden gyógyítás öngyógyítás is, mivel bármilyen beavatkozás során a beteg belső erőforrásaira kell hagyatkoznunk. Kiemelendő a beteg önmagába, és a gyógyulásba vetett hite, mint erőforrás. A rákbetegség negatív megítélése a közvélemény részéről a kevés és hiányos információ, vagy éppen a túl sok információ, gyakran hátráltató tényező a gyógyulás szempontjából. Sokszor úgy érzik a betegek, hogy magukra maradtak, és elveszettek ebben a folyamatban.  Büntetésnek élik meg betegségüket, és nem jut eszükbe, hogy az orvosi kezelés mellett önmaguk mit tehetnének gyógyulásuk érdekében.

Pedig az éremnek van egy másik oldala is. Valamennyien betegségüket megelőzően valamilyen traumán (válás, munkanélküliség, szeretett hozzátartozó halála, stb.) mentek keresztül, illetve arról számoltak be, hogy jelentősen megváltozott életmódjuk, életminőségük negatív irányban. Elmondásuk szerint egyhangúvá, beszabályozottá vált életük. Bár szenvedtek, a gondolkodási és cselekvési sémák hálójában, mégis a változásoktól, a változtatástól féltek. A valóságról alkotott torz elképzeléseik korlátozták őket abban, hogy élvezzék életüket. Furcsa módon éppen a betegség segített nekik megszabadulni korlátozó mintáiktól, és beindította bennük a változásokat. A betegséget szolgálatunkba kell állítani. Mivel a betegség hátterében olyan korlátozó minták, mint a maximalizmus, a másoknak megfelelni akarás, a túlgondoskodás, önmagunk háttérbe szorítása, a túlzott szabálykövetés, a konfliktuskerülés álltak, a gyógyítást is a belső állapot felől kellett megközelíteni.

Ha megfigyeljük, a betegség pont ezeket a mintákat változtatja meg. Amikor megbetegszünk, a munkát fel kell függesztenünk. megváltoznak az otthoni szerepeink is, így nehezen tudunk már maximálisan teljesíteni.  A betegség önmagunkra irányítja a figyelmet, hisz velünk történnek az események (műtét, kezelések, esetleges mellékhatásai), így kevésbé vagyunk képesek másoknak megfelelni, esetleg másokról „túlgondoskodni”. A betegség meghozta a várva-várt változásokat, a mi dolgunk ezeket fenntartani, de most már betegség nélkül, egészségünk érdekében.

A gyógyításnak a beteg korábbi élményeire, tapasztalatára, hit rendszerére, a lélek belső forrásaira kell támaszkodnia. Nem érthetjük meg a betegséget addig, amíg nem értjük meg a beteg embert. A betegség önmagunk felé fordít bennünket, hogy megtaláljuk valódi rendeltetésünket. Ismernünk kell szükségleteinket, vágyainkat, céljainkat, el kell fogadnunk azokat, és törekednünk kell a kielégítésükre, hogy végre a saját életünket éljük. Gyakran tapasztaljuk, hogy a beteg jelentéktelennek érzi magát, úgy véli, hogy őt kevesen szeretik, így ő sem törődik saját magával kellőképpen. Fontos önmagunk becsülése, amely azt is jelenti, hogy saját nézeteink, szükségleteink szerint éljük életünket, hogy képviseljük önmagunkat, és döntéseink mellett kiálljunk. Elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hibáinkkal, erősségeinkkel együtt, ítélkezés nélkül. Jogunk van úgy élni, ahogy mi szeretnénk, hogy életünket ne mások elvárásai határozzák meg.

 Munkánk során ezeket az alapelveket követve építjük fel a terápiát, kiegészítve a Simonton házaspár relaxációs, vizualizációs gyakorlatával, amely szintén az öngyógyítást segíti. Szeretnénk, ha mindenkihez eljutna az üzenet, hogy mi magunk mennyi mindent tehetünk egészségünk megszerzéséért, és fenntartásáért."

Íme a harmadik és egyben utolsó rész, amely azzal foglalkozik, mit tehet a rákbeteg környezete. Ebben a részben arra hívjuk fel a figyelmet, hogyan őrizze meg a családtag maga is az egészségét. Az első részben a hatékony kommunikációról, a másodikban a jótékony segítségről volt szó.

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné támogatni.

Nagyon fontos, hogy a beteget körülvevő emberek, a családtagok, barátok maguk is vigyázzanak lelki egészségükre, egyrészt természetesen önmaguk miatt, másrészt szerettük miatt, hiszen segíteni is csak akkor tudnak, ha maguk egészségesek. Ennek jelentőségét a Simonton-házaspár is hangsúlyozza könyvük a beteg családtagjához szóló részben.

Talán önzőnek tűnik ilyenkor az ember számára, hogy önmagával foglalkozzon, de ez – amennyiben mértékletesen és helyesen műveljük – inkább az egészséges önzés útját követi. Kiemelt jelentőségű, hogy a közeli barát, családtag megőrizze egyéniségét, egészségét a másikról való gondoskodás, törődés során. Ezt talán abból a példából érthetjük meg leggyorsabban, amit mi olykor a praxisunkban tapasztalunk: történetesen, hogy egy rákbeteg (vagy bármilyen más betegségben szenvedő) családtag hosszú éveken át történő gondozása néha oda vezet, hogy maga a gondozó is ápolásra szorul, mert talán éppen daganatos beteg lett. Talán azt gondolja a kedves olvasó, akinek rákbetegségben szenved egy közeli családtagja, hogy az ő egészsége most igazán nem számít, de gondoljon bele, hogy hogyan tudna segíteni a szerettének, ha maga is megbetegedne? Nem kérdés, hogy ez a helyzet elkerülése, megelőzése ilyen kritikus családi állapotban elsődleges!

Hogyan őrizzük meg egészségünket a másik szeretetteljes gondzása közben?

1. Őrizzük meg saját énünket, azaz éljük a saját életünket, miközben a másikkal törődünk! Ez a tanács mindenkire igaz, azokra is, akik nem ápolnak senkit: nem véleltlenül hangsúlyozzuk a megelőzésben, és a gyógyulásban a saját élet megőrzésének szerepét. Minden élethelyzetben fontos, hogy ne oldódjunk fel a másikban; ám vannak ebből a szempontból „veszélyeztetett” helyzetek: ilyenek a párkapcsolat kialakítása, a gyermekszülés és –nevelés például, és a családtag ápolása, gondozása is. Ilyenkor a gondozó tulajdonképpen egy munkát vállal fel azzal, hogy a másikkal törődik, akkor is, hogyha a beteg nem fekvőbeteg és nem szorul teljes mértékben ellátásra, mert tudja a napi életét élni, szükségleteit majdnem úgy kielégíteni, mint betegsége előtt. A családtagok, a gondozó ilyenkor természetesen sokkal többet törődnek a másikkal, mint azelőtt. Információkat keresnek neki, ami a gyógyulását segítheti, maguk is könyveket, cikkeket olvasnak a témában, átvállalnak feladatokat; például a bevásárlást, a házvezetést, az intéznivalókat részben vagy teljesen átveszik a tehermentesíteni kívánt családtagtól. Jóval több gondoskodással veszik körül, kezdve attól, hogy például egy teát készítenek neki, addig, hogy mondjuk elkísérik a kezelésekre. Ebben a megváltozott helyzetben tehát nagyon fontos, hogy a családtagok a gondoskodás mellett megőrizzék saját életüket.

Hogyan valósíthatjuk ezt meg? A másikról való gondoskodás mellett figyeljünk, hogy mi magunk legyünk az elsők a saját életünkben. Például tartsuk szem előtt saját igényeinket is, ügyeljünk, hogy szükségleteinket ugyanúgy kielégítsük, mint addig. Figyeljünk rá, hogy maradjon magunkra is időnk – ez nagyon fontos! Továbbra is végezzük kedvelt tevékenységeinket, tartsuk meg hobbijainkat, és rendszeresen hódoljunk nekik.

2. Ne vegyük át a beteg problémáit! Vigyázzunk, hogy tartsuk a határainkat! Segíteni tudunk, főleg, ha a szerettünk megkér rá, de a problémáit nem tudjuk mi megoldani, arra csak ő képes, hiszen az ő életéről, az ő felelősségéről van szó. Ha átvesszük a problémáit, akkor olyan tevékenységbe kezdünk, ami nem jó se a betegnek, se nekünk; egyáltalán nem az egészséges irány senkinek sem. Ne aggódjuk, idegeskedjünk miatta csakis maximum abban a mértékben, amit betegsége indokol, inkább igyekezzünk pozitívak lenni. Ha síránkozunk, azzal nem segítünk a szerettünknek, hiszen azt hiszi, máris temetjük, de nekünk is nagyon káros, mert azt jelenti, átléptük határainkat és az ő életét kezdük élni. Aggodalmunkat igyekezzünk inkább tettekbe átfordítani, ha másképp nem tudunk megnyugodni: beszélgessünk a családtagjainkkal, segítsünk, ha kérik. Lelki problémáit se vegyük magunkra; nem tudjuk se a haragját, se a félelmeit mi megélni, megoldani helyette, csak magunkat károsíthatjuk azzal, ha olyan érzéseket próbálunk kezelni, ami nem a sajátunk. Ha segíteni akarunk, akkor beszélgessünk a beteggel, hallgassuk meg a félelmeiről, régi sérelmeiről.

3. Tartsuk meg a jogot magunknak, hogy határainkat megőrizzük! Nem kell 1500 %-ban a beteg rendelkezésére állnunk, minden bizonnyal ezt ő sem igényli. Figyeljünk saját érzéseinkre, és ha kezd sok lenni a betegséggel való foglalkozásból, a problémákból, a felkavaró érzésekből, a segítésből, akkor engedjük meg magunknak legalább azt, hogy ilyen érzéseink legyenek. Nem kell elnyomni magunkban a csalódottságot, a fáradtságot, a dühöt, vagy bármit érzünk is; akkor tesszük magunkkal a legjobbat, ha beismerjük önmagunknak ezeket az érzéseket, és elfogadjuk, hogy így érzünk. Mindenkinek joga van a saját érzéseihez! Még jobb, ha olykor engedünk ezeknek az érzéseknek, és beiktatunk egy kis szünetet abba a tevékenységbe, amiből elegünk lett. El lehet menni sétálni egyet, hogy kieresszük a fáradt gőzt. Meg lehet mondani a betegnek, hogy mi most erről vagy arról nem szeretnénk beszélgetni, térjünk rá vissza később. Meg lehet vele beszélni, hogy ebben, vagy abban mi nem tudunk, vagy nem akarunk segíteni, inkább kérjen meg rá valaki mást, aki minden bizonnyal szívesen segít. Ha például mi végezzük a feleségünk gondozását teljes mértékben, akkor át lehet adni a munkákból: mondjuk megkérjük egy másik családtagunkat, hogy segítsen be a főzésben, vagy a bevásárlásban. Ne aggódjunk, hogy a beteg megharagszik, ha néha kiveszünk egy-egy szabad órát a vele való törődésből; ő is jobban fog örülni egy feltöltődött, optimista segítségnek, mint ha érzékelné feszültségünket vagy kimerültségünket, és úgy érezné, a terhünkre van. Mutassuk meg neki az egészséges példát, hogy teljes önfeláldozás nélkül is lehet gondoskodni, segíteni, és higyjük el, neki is fontos, hogy mi ne betegedjünk bele a vele való törődésbe! Esetleg meg is beszélhetjük vele a bennünket nyomasztó érzéseket, de csakis őszintén és nehezteléstől mentesen. Nem az a cél, hogy bűntudata legyen, mert vele foglalkozunk, hanem hogy ő is megértse a mi érzéseinket, közelebb kerüljünk egymáshoz, és érezze, hogy ő is része az egész helyzetnek, nem csak történnek vele a dolgok. Mindenképpen jobb, ha mi mondjuk el neki tapintatosan az érzéseinket, mint ha ő érzi, hogy valami nincs rendben,és félreértelmezvén magát okolja.

A háromrészes sorozatunk  a Simonton-könyv segítségével született, nagyrészt saját praxisunkból származó tapasztalatokkal. Mindenkinek ajánljuk, hogy a témában olvassa el a Gyógyító képzelet ide vonatkozó fejezetét, vagy a szintén Simonton-tollból származó A gyógyító család című könyvet.

Te mit teszel magadért, miközben a családtagoddal törődsz?

A kérdés első látásra értelmetlennek tűnik. Természetesen a józanész szerint a válasz gyorsan a sikerekre voksol.  Miért a sikereidre vagy büszke? – hangzana el rögtön a második kérdés. Számtalan okot tud az ember felsorolni. Lássuk csak. Először is agyunkban gyorsan rátalálunk a kellemes érzésekkel átitatott élményekre. Mikor ezek az élmények moziszerűen felvillannak agyunkban, rögtön csodálatos bizsegető érzést kezdünk érezni a mellkasunkban. Nagy levegőt veszünk, büszkén húzzuk ki magunkat. Szívesen nézünk akár a tükörbe is. A jelenben megoldandó problémák „fenyegető” árnyéka is talán kisebbre húzódik össze. Önértékelésünk pillanatnyilag stabil, kikezdhetetlennek tűnik, a belső melegség a biztonság érzetét nyújtja. Az érzések megadják az alaphangulatot a kibontakozó gondolatok számára. Valami ehhez hasonló mondat hagyhatja el a szánkat: „A siker mértéke mutatja meg számomra, hogy mennyire csinálok, vagy nem csinálok valamit jól. Az önbecsülésem erősödik, a siker az erőfeszítéseim eredménye. Ettől értékesebbnek, hasznosabbnak érzem magam. A sikereimen a környezetem is osztozik, visszatükrözvén számomra azt a megerősítést, amelyet belül érzek.”

ÉS MI VAN A KUDARCOKKAL? Ezeket talán jobb elfelejteni? Ezen élmények felidézésekor agyunk mintha kicsit tétovázna, hogy előhívja az általunk takargatott korábbi életeseményt. Feszülést érezhetünk a szegycsont tájékán. A hasüregünk térfogata mintha csökkenne, feszítvén nemes belső szerveinket. Beugorhat a „miért én?”, „miért velem történik?”  kérdéssel kapcsolatos elkeseredés. Érezhetünk csalódottságot, haragot, de akár szégyent is. Az érzések egyénenként igen eltérőek lehetnek. Az eddig leírtak alapján, összességében azt mondhatjuk, hogy a kudarc egy negatív, rossz dolog az életünkben.

A siker és a kudarc azonban sokkal szorosabb kapcsolatban van egymással, mint azt első látásra gondolnánk. Így megkérdőjelezhető az is, hogy az egyik pozitív, a másik negatív élmény lenne. A probléma ugyanis nem az esemény tényétől függ, hanem, hogy a siker vagy a kudarc átélésének a pillanatában, ezen eseményektől függően alakítjuk énképünket. A kudarcok arra tanítanának minket, hogy valamit nem jól csinálunk. Nem arról szólnak, hogy értéktelenek, vagy kevésbé értékesek vagyunk. Mégis az ember könnyen esik abba a csapdába, hogy azonosul cselekedetei külső, belső megítélésével.  Érdekes paradoxon, hogy az ember vágyik a sikerre, miközben mindent megtesz, hogy elkerülje a kudarcot. Pedig valójában, az esetek többségében a kudarcon keresztül (!) vezet az út a sikerig, a céljainkig.

A kudarcból tanulhatunk akkor is, ha velünk történik, de akkor is, ha másokkal, amikor a mások által szolgáltatott tanulságokból vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Van aki, csak a saját hibájából képes tanulni, vagy még abból sem. Nézz körül jól a környezetedben, a szeretteid, barátaid, munkatársaid, ismerőseid között. Hány helyen forog ugyanaz a lemez már évek, évtizedek óta? A felek nem ismerik fel az elkövetett hibáikból a tanulságot, nem merik felvállalni a konfliktushelyzetet, ha ez másokkal kapcsolatos, vagy egyszerűen túl kényelmes (vagy félelmetes) lehet számukra, hogy változtassanak. A kudarcélményből eredő tanulságok hátránya, hogy mindig utólag kezdjük el őket értékelni. Pl: „de jó, hogy nem vettek fel erre a munkahelyre, különben sose találkoztunk volna.”

Amikor éppen megtörténik velünk a kudarc, akkor cseppet sem kellemes élmény. A kellemetlen helyzethez kapcsolódó rossz élmények gyorsan előhívják a negatív automatikus gondolatokat, amelyek visszahatnak a pillanatnyi önértékelésre és a jövőképünket is erősen torzíthatják. Az ember ilyenkor hajlamos a szélsőséges ún. fekete-fehér gondolkodásra, a túláltalánosításra, az élethez való pesszimista hozzáállásra és az elhamarkodott következtetések levonására. Mindezek azonban egy egészséges önértékelésű embernél csak rövid átmenetet jelentenek, a kudarchoz kapcsolódó negatív élmények megélésére szolgálnak. Elindulnak az ún. helyreállító mechanizmusok, amelyek az egyensúlyi állapot felé terelik a belső lelki állapotot. A problémát az jelenti, ha az ember nem képes magát túltenni a történteken, nem képes magában elrendezni és elengedni a negatív élményeket. Ekkor léphet színre a már korábban említett „ugyanaz a lemez” forgatókönyv.

Mivel körülbelül 20%-ban vagyunk képesek kontrollálni életünk külső körülményeit (minden, ami testünk fizikai határain kívül zajlik), ezért a kudarc elkerülésére tett kísérleteink nagyrészt sikertelenek maradnak. Itt kétféle elkerülést kell megkülönböztetnünk. Az első, amikor már éltünk át hasonló élményt, és amennyiben megtanultuk a leckét, akkor az elkerülések ezen fajtája a 20%-os kontroll alá esik. A második fajta elkerülésre tett kísérlet kimenetele bizonytalan, mert nem is tudjuk igazán mit kellene elkerülni és azt milyen módszerrel kell megtenni. A kudarcélmény azonban itt is a fejlődésünket szolgálja, amennyiben képesek vagyunk tanulni belőle. A legközelebbi hasonló szituációban már tudatosan figyelünk a figyelmeztető jelekre és meghozzuk a már szükségtelen rossz elhárítására szolgáló döntéseinket.

Összefoglalva azt mondhatnám, hogy a kudarcokra legalább olyan nagy szükségünk van, mint sikerekre. A sikernél a kudarc nagyobb motivációt jelent, mert a kényelmetlen helyzeten (testi, lelki fájdalom, belső szorongás stb.) mindig gyorsabban akar változtatni az ember. A kudarcok révén találunk rá a saját, személyre szabott életutunkra és ez az, ami a folyamatos fejlődésre sarkall. Amikor egy ember fejlődik és változik, képes arra is, hogy fenntartsa, vagy megteremtse a belső boldogságát.

Milyen kudarcélményeid vannak, amelyek pozitív irányba változtatták életed?

Mennyire élvezed az életed?

Mennyi örömet tudsz megnevezni, ami most vagy nemrég történt veled?

Az örömöt sokan összekapcsolják a boldogság létállapotával. Ezek szerint, ha sok dolognak tudsz örülni, akkor élvezetessé válhat az életed. Ha képes vagy élvezni az életed, akkor karnyújtásra van tőled az állandó boldogság.

Egyáltalán észreveszed-e , megtalálod-e a lehetséges örömök forrását?

Véleményem szerint minden emberben létezik egy képzeletbeli tartály, amely helyet ad az érzelmeknek, érzéseknek. Így van ez az örömmel is. Az egyén szubjektív jóllétéhez hozzájárul ezen örömtartály töltöttségi állapota. A tartályt megtölthetjük külső és belső forrásból is. Az egyén gondolkodása alkotta logikai rendszer azonban a legnagyobb akadálya az öröm gyakori érzésének. A logikai rendszer a racionalitást veszi alapul, amely a bennünk kialakuló érzések hátterében meghúzódó okokat keresi. Amennyiben nincs külső okunk örülni, akkor a rendszer nem fogja indukálni az öröm érzését. Amennyiben tudatosul az örömhiányos állapot, akkor okokat kezd keresni, amelyek megtöltik az örömtartályunkat. Az ember ilyenkor (tapasztalataim szerint) hajlamosabb kézzel fogható okokat keresni, azért, hogy átélhesse az öröm érzését. A kézzel foghatóság egyben azt is jelenti, hogy az örömforrásokat nem belül, hanem kívül a környezetében kezdi el kutatni. A tárgyakhoz kapcsolódó örömök (étel, ital fogyasztása, tárgyak vásárlása) azonban rövid ideig (sőt egyre rövidebb ideig) tartanak. Ezért egyre nagyobb mennyiségre van szüksége, ahhoz, hogy az örömtartály megteljen. Ez megjelenhet a szenvedélybetegségekben (alkoholizmus, elhízás a megnövekedett kalória bevitelnek köszönhetően) és a gazdagodási mániában (mindig nagyobb, jobb, szebb és drágább kell).  Szélsőséges esetben az egyén számára semmi sem drága és semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy az átmeneti öröm eufóriájában sütkérezzen. Az átmeneti örömök úgy viselkednek, mint a kábítószer. Az öröm érzése rövid ideig rendkívül intenzív csúcsélmény, aztán ahogy hozzászokik az ember a nemrég még újnak vélt helyzethez (pl. új autó vásárlása), a boldognak hitt állapotból meredeken zuhan „lefelé”. A „lefelé” egy ürességhez hasonló – jelen esetben semleges – állapot, amely arra sarkallja a logikai rendszerünkön keresztül az egyént, hogy újabb örömforrások után nézzen. Az ördögi kör pedig újraindul.

Létezik egy másfajta út is az intenzív örömélmény eléréséhez: ez a belső, minden külső élménytől független örömérzés. Ez a fajta öröm sokkal tartósabb a külső örömöknél, mivel az egyén belső döntéseihez és gondolataihoz van kötve. Ezt azonban két dolog miatt sem használja az emberek többsége:  

Az első dolog az önismeret hiánya. Megdöbbentő, hogy legtöbbünk az öröm kapcsán mindig külső dolgokról, szokásokról, eseményekről, szeretteikkel, ismerőseikkel való kapcsolataikról kezd el beszélni. Ezt a belső örömélményt átugorja, mintha nem is létezne. Pedig a tudatosan, belülről generált örömérzés ingyen van és nincsen kitéve senki kénye-kedvének. Egyedül csak a gondolataink, a belsőnkkel kapcsolatos tudatos döntéseink befolyásolják. Azok a konstruktív gondolatok, amelyek a szeretettel, a pozitív élményeinkkel kapcsolatosak, automatikusan előidézik a belső öröm állapotát. A gondolatok természetesen a negatív érzések forrásai is. Ezért fontos hinnünk és tennünk is, hogy magunk felett a kontrollt mindig mi gyakoroljuk.

A második dolog a kényelmesség vagy másképpen az emberi türelmetlenség: mindent azonnal és készen akar az ember. Amikor például alvászavarral küszködök, akkor a legegyszerűbb megoldás az, ha altatót veszek be. Természetesen könnyebb elnyomnom a belső érzéseimet, mint felismernem és szembesülnöm velük. Pedig ahhoz, hogy hozzájussak a belső öröm forrásához és elengedhessem a negatív érzéseket, szembesülnöm kell velük, hogy megélhessem őket.

A belső utazás úgymond elkerülhetetlen, ha boldog, örömteli életet akarunk élni. Olyan életet, amelyben függetlenítjük magunkat a környezetünktől, megszüntetve az érzelmi kiszolgáltatottság káros (kóros) állapotát.

Néhány részes sorozatunkban azt foglaljuk össze, mit tehetnek azok a családtagok, barátok, esetleg közeli munkatársak, akinek a környezetében rákbetegségben szenvedő él.

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné támogatni.

Az első részben a hatékony kommunikációról beszéltünk, ebben a részben a tetteken lesz a hangsúly. Hogyan cselekedjünk, mit csináljunk, hogyan segítsünk jól? – kérdéseket fogjuk megválaszolni.

1. Ne mentsük meg a beteget! A megmentés egy olyan játszma, amely akkor lép föl, amikor a beteget a családtagja a támogatás helyett irányítja, babusgatja, esetleg túlgondoskodik róla. Talán a beteg erőtlen, tehetetlen, gyámolításra szorulóként jelenik meg előttünk, talán csak mi érezzük úgy, hogy most nekünk kell erősebbnek, irányítóbbnak lenni, ám ez egy veszélyes játszam. Ugyanis ha elkezdünk a fent leírt módon viselkedni a beteggel, akkor – mindegy, hogy ő hogyan viselkedik – azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy ő tehetetlen, gyenge, és megmentésre szorul. Egyfajta áldozat szerepét tölti be, márpedig most semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy erős és hatékony, tettrekész legyen. A betegnek azt kell éreznie, és ezt az érzést folyamatosan növelni, hogy a gyógyulása az ő kezében van: igenis meg fog gyógyulni, ő maga tud aztért tenni, hogy az egészsége helyreálljon. Ha kivesszük a kezéből az irányítást, gyakorlatilag az egyetlen eszközt veszzük el tőle, ami valóban az ő kezében van.

2. Nyújtsunk támogatást a megmentés helyett! Legyünk készek, ha segíteni kell valamiben. Várjuk meg, hogy a beteg megkérjen bennünket, hogy valamit tegyünk meg neki, vagy ha úgy gondoljuk, hogy még nem tanulta meg a segítségkérést, akkor kérdezgessük. Ezért is nagyon fontos, hogy először a nyílt kommunikációt valósítsuk meg a beteggel, amit az előző részben kifejtettünk. Kérdezzük meg: szeretnéd, hogy utánanézzek ennek vagy annak? Segítsek a főzésben/kinti munkákban, vagy bármi másban? Biztosítsuk róla a beteget, hogy szívesen segítünk, de ne vegyük ki a kezéből az irányítást, ne találjuk ki a gondolatait. Viselkedésünkkel így azt fejezzük ki, hogy az ő életében ő a főnök, ő tudja, mire van szüksége, mi a jó neki, mi csak segítünk, ha megkér rá, és ha tudunk. Még mindig nála van az irányítás, mert képes felelősségteljes döntéseket hozni az életéről.

3. Kezeljük a „helyén” a beteget! Kezeljük őt korának, egészségi állapotának, a kívánságainak megfelelően. Ha nincs ágyhoz kötve a beteg, semmi szükség rá, hogy mindent megcsináljunk helyette. Ha képes ellátni magát, akkor hagyjuk, hagy tegye meg. Mi csak legyünk készen, ha segítséget kér. Talán maximalizmusa miatt a beteg úgy érzi, többet kell/tud/szeretne tenni, mint amennyit bír, ilyenkor se babusgassuk, ne vegyük ki a kezéből a munkát, inkább beszélgessünk vele a teljesítőképesség határairól. Neki kell megtapasztalnia, mennyit bír, és megtanulnia, hogy csak annyit csináljon. Meg kell tanulnia szépen lassan segítséget is kérni. Addig kérdezzük: jól esne, ha én mennék el a boltba? Szeretnéd, hogy elkísérjelek a kezelésre? Hozzak neked ételt, hogy ne kelljen főznöd? Segíthetek a ház körüli munkákban?

Ha valamiben nem tudunk, nem akarunk segíteni, mondjuk meg! Ha mindent elvállalunk, amihez nincs kedvünk, időnk, módunk, hogy segítsünk, azzal a megmentő játszmát kezdjük játszani.

Ne kezeljük kisgyerekként a felnőtt beteget, a gyereket pedig felnőttként: ugyanúgy részt vehet a család életében, mint eddig, nem kell kihagynunk a problémákból, az esetlegesen fájó eseményekből, hacsak nem ő szeretné. Ne tudjuk helyette, hogy mi a jó neki, inkább kérdezzünk.

Ne kezeljük úgy, mint aki már meg is halt, mintha ott se lenne, vagy belátható időn belül már nem lenne köztünk. Soha nem tudhatjuk, kinek mennyi ideje van hátra. Ma is élnek olyan gyógyult rákbetegek, akikről annak idején lemondtak. Joga van a betegnek a saját életét élni, és kivenni a részét a családi életből is. Ne sirassuk el, ha még velünk van, inkább legyünk vele annyit, amennyit tudunk, és szeretnénk.

4. Ugyanakkor engedjük el, ha el akar menni! Gyakran látjuk, hogy egyes betegeket csak az tart még itt az élők között, hogy a szerettei képtelenek elengedni. Ez egy teljesen természetes és érthető reakció. Ha szeretünk valakit, nem akarjuk elveszíteni. Ám ha körmünkszakadtáig ragaszkodunk hozzá, és nem vesszük figyelembe az ő akaratát, azzal megint azt az üzenetet közvetítjük, hogy nem tartjuk elég erősnek, hogy a saját életéről döntsön. Tulajdonképpen megnehezítjük az életét és a halálát, mert ha valaki el akar menni, azt nem tudjuk megakadályozni, viszont megnyúlik a szenvedése, komoly lelki gyötrődésen fog átmenni, mielőtt megengedi magának, hogy a mi ragaszkodásunk ellenére elmenjen. Ha úgy látjuk, szerettünk úgy döntött, elmegy, akkor több dolgot tehetünk. Először is beszélgessünk vele: őszintén és nyíltan beszéljük át, mit érez, mért döntött így, milyen félelmei vannak. Talán meg fogjuk őt érteni, és el tudjuk fogadni a döntését. Gondoljuk bele az ő helyzetébe: valószínűleg egyikünk sem akar magatehetetlenül, kínok között, fájdamak közepette, emberhez méltatlanul „élni” – már ha az még élet. Még ekkor is rámutathatunk, hogy van miért élnie: nyújthatunk neki olyan lehetséges célokat, amik kibillenthetik a föladás állapotából, és új erővel töltik föl. Talán szeretne még megérni dolgokat: felnőni látni a gyerekeit vagy unokáit, ezt vagy azt megvalósítani az életben. Fontos, hogy ezek a célok ne a mi céljaink legyenek, hanem az ővé, és mi csak lehetőséget nyújtsunk, ne kényszerítsük! Maradjon a döntés az ő kezében. Elmondhatjuk, hogy mi nagyon szeretnénk, ha még sokáig köztünk lenne, ha sok Karácsonyt együtt tölthetnénk, ha látná, amint az unokája családot alapít, ha még sok közös élményben lenne részünk; de sose erőltessük rá az akaratunkat. Talán letisztázhatjuk, hogy ha küzd az egészségéért, akkor a kezeléseknek, a mellékhatásoknak, a fájdalomnak ugyanúgy vége lesz, mint a halálban, de így életben maradhat; jobb és teljesebb életet élhet, mint a betegsége előtt, ha hajlandó változni és változtatni. Ebben erőforrások nyújtásával lehetünk a segítségére: célok, alternatív gyógymódok, támogatás a család részéről.

Nekünk is könnyebb lesz, ha elengedjük a szerettünket, és úgy megy el, nem pedig úgy, hogy az előző napokban perlekedtünk vele.

Te mit teszel a rákbeteg családtagodért? Hogyan támogatod?

Télapó, karácsony, szilveszter. Egymás után rögtön három ünnep. A december, de ma már a november is az ünnepi készülődésről szól. Az utcák, a kirakatok az áruházak, bevásárlóközpontok színpompás ruhát öltenek magukra. Ajándékokat keresünk, vásárolunk, csomagolunk, a háziasszonyok készülnek az ünnepi sütés-főzésre. A messze élő családtagok is hazajöhetnek, a feldíszített fenyő illata, díszes fényei, az asztali gyertyák mind –mind ünnepivé varázsolják az otthonunkat. A karácsonyi készülődés az év egyik, ha nem a legstresszesebb időszaka. Az ember ilyenkor sokat alkalmazkodik, sokat „nyel”. A forgalmi dugók, hosszú sorok és tolongás az áruházakban, a feszült hangulat, hogy mindent sikerüljön időben megvásárolnunk, megterhelnek bennünket. Az ember ilyenkor többnyire azzal vigasztalja magát, hogy majd az ünnepek alatt kipiheni magát.

Ezzel kapcsolatban két probléma merül fel. Az első az, hogy pihenésre a folyamatos, feszített „ünnepi menetrend” miatt kevés idő van. A második pedig az, hogy az ünnepek sokkal gyorsabban eltelnek, mint arra számítanánk (mégis minden évben az emberek többsége újrajátssza ezt a remek lemezt).  Mi marad utána? Elfogynak a finom ételek, elutaznak a rokonaink, vagy mi utazunk haza, hullani kezdenek a karácsonyfa tűlevelei, és ami a legfontosabb: megkezdődnek a szürke hétköznapok, várnak a feladatok és újra fel kell pörögnünk. Ilyenkor vesszük észre igazán, hogy tél van. Hideg van és rövidek a nappalok. A hóesés, amely eddig az ünnepet csomagolta hangulatos köpenyébe, most a szükséges rosszá degradálódik. Csúsznak az utak, beáznak a cipők, meghosszabodik az utunk mindenhová. Az ünnepi díszek és a fényes fényfüzérek a szekrény mélyére kerülnek, megkezdvén éves szunyókálásukat. Helyettük marad az üresség, az ingerszegény környezet a lakásokban, házakban.

Mi is ez valójában?

Az ünnepek utáni depresszió hátterében a szezonális depresszió áll. Ez a depresszió egy speciális fajtája, amely az év egy bizonyos időszakához kötődik és rendszeresen visszatérhet az egyén életébe. A leggyakrabban azonban az őszi-téli időszakban jelenik meg.  A napsütéses órák száma csökken, a hideg, a szél és az eső (hó) miatt a négy fal közé szorulunk. A kültéri szabadidős tevékenységekre való lehetőségek száma korlátozódik. Mindezek kedvetlenné, szomorúvá tehetik az embert. És hol van még a tavasz? Jó esetben is csak 90 nap múlva köszönt ránk.

Mit tehetünk ellene?

Bámulatos, hogy milyen sokat tehetünk a depresszió ellen apró változtatásokkal az életünkben. Fontos, hogy keressük a barátaink, ismerőseink, családtagjaink társaságát. A hajtás az első egy-két hétben (tisztelet a kivételnek) a munkahelyek többségén visszafogott az év végihez képest. Ezért több energiánk marad társasági, családi programok szervezésére hétköznapokon is. Menjünk bevásárlóközpontokba, a belvárosba sétálni, koncertre vagy moziba. Az inger gazdag környezet, a sok ember segít abban, hogy eltereljük figyelmünket a negatív gondolatokról, rossz érzésekről. Figyeljünk a fiziológiai szükségleteinkre is. Fordítsunk nagy gondot a megfelelő táplálkozásra (sok zöldség és gyümölcs), a megfelelő mennyiségű alvásra, és a testmozgásra is. Ezek felgyorsítják a szervezetünk méregtelenítő tevékenyégét, amelynek eredményeként, könnyebbnek, gondtalanabbnak érezzük majd magunkat. A hirtelen megüresedett otthon hangulatát feldobhatjuk még az ünnepekről maradt gyertyák esténkénti meggyújtásával.

Boldog, egészséggel és örömökkel teli új évet kívánunk minden kedves olvasónknak! Egy rövid szünet után ismételten jelentkezünk.

Üdvözlettel,

A szerzők

Közkívánatra összefoglaljuk, hogy mit tehet a rákbeteg családja, barátai a betegért, hogyan tud segíteni neki. Íme az első rész, ami a kommunikációt tárgyalja (rák, család és családtag címkék alatt lesznek ezek a cikkek).

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné segíteni.

Talán az egyik legfontosabb, amit egy rákbeteg családtagja tehet a szerettéért, az a kommunikáció nyitottá tétele. Még mielőtt információk, tanácsok tömkelegét vetítenénk a betegre, előtte fontos, hogy – ha eddig nem tettük, akkor most – nyílt, őszinte, egyenes beszédet gyakoroljunk vele.

Mit jelent ez?

1. Először is, hallgassuk meg! Ha beszélgetni kíván a beteg, akkor legyünk ott, hallgassuk végig. Talán régi történeteket, kedves emlékeket szeretne újra föleleveníteni. Talán az érzéseiről szeretne velünk beszélni, el akarja mondani, milyen félelmei, fájdalmai vannak, kétségek gyötrik, vagy bízik, reménykedik valamiben. Talán régi konfliktusokat szeretne tisztázni. Legyünk elfogadóak és megértőek, ne szakítsuk félbe, ne állítsuk le, még ha olyan témáról beszél is, amit nekünk kellemetlen hallgatni, például a halálának a lehetőségéről.

Ne mondjuk, hogy „ne is beszélj ilyeneket, nem fogsz meghalni!”, vagy „majd elmeséled ezeket később, úgyis sokáig fogsz még élni!”, „nem szabad félned, biztos nem fog fájni, minden rendben lesz!”, „rengeteg időnk lesz még ezt megbeszélni, amúgyis olyan régen volt már..”. Engedjük meg a betegnek, hogy bármit elmondhasson, ami foglalkoztatja. Ha régi sérelmeket akar tisztázni, legyünk partnerek, itt az ideje, hogy megbocsássunk egymásnak, hadd legyen mindkettőnk lelkiismerete tiszta, haragtól és sértettségtől mentes.

Talán szeretnénk változtatni a szerettünk hozzáállásán, és úgy gondoljuk, nagyobb esélye lenne, ha pozitívan állna a jövőbeli eseményekhez, de ezt megtehetjük úgy is, hogy előbb végighallgatjuk, és megtudjuk, valójában mit érez, mi foglalkoztatja. Nem meglepő, ha ilyenkor a félelem a haláltól, vagy a kezelések fájdalmaitól felerősödik. Ha még csak beszélni sem tud ezekről, úgy fogja érezni, hogy egyedül maradt az érzéseivel a betegségben.

2. Beszéljünk vele a korának megfelelően! Ha gyermekről van szó, ne kezeljük úgy, mint egy felnőttet, ne mondjuk neki, hogy „olyan nagy vagy már, igazán nem illik félni egy ilyen nagyfiúnak”, vagy „az orvosok nem szeretik az ilyen síró kislányokat, viselkedj nyugodtan”. Ha felnőttről van szó, ne kezeljük úgy, mint egy gyereket, ne babusgassuk. Nem használunk neki az ilyen kijelentésekkel: „most úgy viselkedsz, mint egy gyerek, pedig te is tudod, hogy ezeken a kezeléseken végig kell menned”, „a te javadat szolgálja ez a diéta, hallani sem akarok róla, hogy nem iszod meg a zöldséglevet”, „ha félsz, attól nem lesz jobb, szedd össze magad”.

Egy gyereknek és egy felnőttnek is lehetnek félelmei, ami – valljuk be – ilyenkor nagyon is reális. Ahelyett, hogy letorkoljuk, inkább válaszoljunk őszintén, például így: „megértem, hogy félsz a kezelésektől, én is félek tőlük, mert nem tudom, milyen mellékhatásai lesznek, de mindent elkövetek, hogy támogassalak, bármi lesz is”, „bevallom, én is félek tőle, hogy meghalhatsz, nekem is megfordult a fejemben; nem akarlak elveszíteni, mert fontos vagy nekem”.

Ha valamit szeretne, akkor azt fogadjuk el, támogassuk abban, hogy neki most vissza kell találnia önmagához, újra fel kell fedeznie a szükségleteit, igényeit, hogy mit szeretne. Talán ki akar kicsit mozdulni a lakásból, mozogni szeretne. Még ha az orvos azt is mondta, hogy szigorúan feküdjön, még ha úgy is gondoljuk, hogy ez nem tesz jót neki, az ésszerűség határain belül engedjünk neki. Ha ő úgy érzi, hogy jót tenne neki a friss levegő, a mozgás, akkor az valószínűleg így is van. Talán szigorú húsmentes, sómentes vagy bármilyen másmilyen diétán van, de elképzelhető, hogy megkíván egy kis húst, sót, vagy valami édeset, örüljünk neki, hogy figyel a belső jelzéseire és tudjuk, hogy ilyenkor a szervezete jelzi, hogy mire van szüksége. Több fehérjére, ásványi anyagra, széhidrátra. Ne hadakozzunk a beteggel, mert őszintén mondhatom, hogy többet ártunk vele neki, mint használunk. Egyszerűen nem éri meg. Végül így is, úgy is megteszi, amit szeretne, és akkor még velünk is jól összeveszett.

3. Kérdezzünk! A gondolatolvasós játék ilyenkor csak az igazi időpazarlás! Itt az ideje, hogy őszíintén beszéljünk, és ennek az egyik eleme a nyílt kérdezés.

Ha sok hasznos információt találtunk a betegségével kapcsolatban, kérdezzük meg, szeretné-e meghallgatni, mielőtt elárasztjuk vele. Ha alternatív módszereket kutattunk ki, kérdezzünk rá, szeretné-e, mielőtt elcipeljük a különböző helyekre. Ha diétával, kezeléssel, bármivel kapcsolatban döntés előtt áll, ne döntsünk helyette, ne kényszerítsük ebbe vagy abba az irányba, hanem kérdezzük meg, hogy ő mit szeretne.

Itt a „mit szeretnél?”, „mit tegyek?” „miben segíthetek?” „hogyan szeretnéd?” a varázsigék.

Nem biztos, hogy könnyű lesz, hiszen elsőre szokatlan lehet mindannyiunknak ez a fajta kommunikáció. Talán a beteg soha nem tette föl magának azt a kérdést, hogy ő mit szeretne, ezért bosszantják, vagy tanácstalanná teszik a kérdéseink. Ne hagyjuk kifizetni magunkat a „nekem mindegy” vagy a „már úgysem számít”, „fogalmam sincs, döntsd el te”, „hagyd abba a kérdezősködést, csak felidegesítesz vele”, „azt szeretném, ha nem nekem kellene itt betegen feküdnöm” válaszokkal. Legyünk türelmesek és elfogadók a beteg érzéseivel kapcsolatban, de na hagyjuk magunkat. Csak akkor tudunk jól segíteni, ha ő maga mondja meg, mit tehetünk érte! Előbb-utóbb rá fog érezni az ízére, és megtanulja elmondani nekünk, hogy mit szeretne.

Ha az első pontban tárgyalt témákról szeretnénk beszélni vele (érzelmek, félelmek, halál, remény, konfliktusok ...stb...), de hiába kérdezzük, nem tudunk párbeszédet folytatni, akkor ne erőltessük, csak biztosítsuk, hogy bármikor meghallgatjuk, ítélkezés vagy tanácsadás nélkül, bármikor elmondhatja nekünk, ami zajlik benne. Megkérdezhetjük, hogy bármi másról szeretne-e beszélgetni velünk. Esetleg a hobbijáról, a céljairól, vagy amiről az újságban olvasott ...stb...

4. Ne zárjuk ki az életből a kommunikációval sem! Anyagi problémák vannak a családban, vagy beteg lett az unoka, gond az időbeosztásban, munkahelyen, ne féljünk megosztani vele életünk, az ő élete egyéb történéseit, amennyiben ő szeretné meghallgatni. Joga van hozzá, hogy tudjon a körülötte történő dolgokról, még ha mi úgy is érezzük, most ő a legfontosabb, a többi dolog lényegtelen, vagy úgy gondoljuk, nem terhelhetjük most egyéb problémáinkkal. Az semmiképpen nem jó, ha kérés nélkül a nyakába zúdítjuk a gondokat, hiszen a rákbetegek általában egyébként is túlzottan magukra veszik a mások problémáját (a határok tartásának problémája). De ha mindenből kizárjuk, ha titkolózunk előtte, és nem akarunk elmondani neki semmi olyasmit, ami negatív, akkor ő úgy érezheti, hogy máris halottnak tekintjük.

Itt is a nyílt, őszinte kommunikáció a megoldás. Ha szeretné, avassuk be a körülötte zajló dolgokba, még ha azok problémásak is. Beszéljük meg vele, ha félelmei, aggodalmai támadtak az elmondottakkal kapcsolatban, esetleg bűntudata van, ha úgy látja, sok időnk/pénzünk/energiánk megy el a vele való törődésben. Biztosítsuk róla, hogy szívesen tesszük ezt, mert szeretjük és fontos nekünk. Elképzelhető, hogy aggodalmai akkor is megvannak, ha nem beszélünk problémákról, így legalább felszínre lehet hozni azokat, és megbeszélni. Ha a beteg látja rajtunk, hogy más dologban is őszinték vagyunk vele, akkor azt is el fogja hinni, mikor azt mondjuk: „valóban sok idő/pénz/energia, hogy veled legyünk/ megvegyük ezeket a szereket/ ápoljunk, de hidd el, hogy szívesen tesszük, szeretünk, és nagyon fontos számunkra, hogy ápolhatunk/ pénzt költhetünk rád / időt tölthetünk veled. Ha nem tiszta szívből tennénk, nem csinálnánk.”

Van rákbetegségben szenvedő a családodban?

Szerencsés az az ember, aki még nem tapasztalta meg milyen a fojtogató szeretet. Igen, a szeretet lehet fojtogató. Érezted már, hogy szeretted, szeretteid között alig kapsz levegőt. A szeretet lehet káros, főleg ha túlzott mennyiségben kapjuk. Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, melyek szerint a szeretet nem lehet sok. Igenis lehet! Hogy mindezt ki dönti el? A szeretet kapó személy. Van, hogy akkor is kapunk, ha nekünk már bőven elég. Van, hogy akkor is kapunk, ha nem kérjük.  A legfőbb probléma, hogy ez már nem a szeretett félről, hanem a szerető személyről szól.

Tapasztalataim alapján két alapmotívum létezhet a fojtogató szeretetre:

• A szülői túlgondoskodás, amelyben a fojtogatás többnyire a fiatal felnőttkorban jelenik meg (válik zavaróvá!), amikor az ember önálló életet akar(na) kezdeni. Előfordul, hogy a „felnőtt gyermek” nem, de házastársa, élettársa annál inkább érzékeli ezt a fajta szülői túlbuzgóságot. Ez sokszor párkapcsolati konfliktusokat eredményezhet. Mint fentebb említettem ez a fajta motívum a szerető féltől, jelen esetben a szülő(k)-től ered. A szülő(k) nehezen tudják elfogadni megváltozott szerepköreiket, amelyek a gondoskodó, ellátó feladatkörtől, a támogató funkció felé tolódnak el. Aki ezt nem ismeri fel (mármint szülő), az továbbra is kiszolgáltatott kisgyerekként tekint  „gyermekére” és nem felnőtthöz méltóan ad szeretetet. A két szeretet között az a különbség, hogy a babusgató, kisgyermeki szeretet belekontárkodik a felnőtt gyermek intim szférájába, életvitelébe, döntési szabadságába (én el tudom dönteni, hogy mennyit is milyen minőségűt kérek a szülői szeretetből). A szabadság megnyirbálása adja a fojtogató élményt.
• Házastársi féltékenységből eredő túlzott szeretet, amikor az egyik fél ki akarja sajátítani magának élettársát. Ez a fajta szeretet korlátozhatja a másik fél életvitelét, sőt szélsőséges esetben viselkedését, gondolkodását is. Itt a fojtogató szeretet egyfajta kompenzáció. Kiváltó ok lehet a félelem, hogy nem vagyok elég értékes a másik számára. Ezért az bármikor elhagyhat, másnak adva szeretetét. A megoldás a túlzott szeretetet adó részéről a következő: egyrészt korlátozni a másikat, csökkentve a lehetőségét a kapott szeretet elvesztésének. Másrészt a túlzott mennyiségű szeretet nyújtása, amely kompenzálhatja a korlátozást. Ezt a szeretetet nyújtó fél egyfajta kiengesztelésnek szánhatja.

A kétfajta szeretet természetesen minőségében nem összehasonlítható. Mégis mindkettő ugyanazt a fojtogató (sokszor nyomasztó) érzést válthatja ki a célszemélyből.

Hogyan küzdhetünk ellene?

Első látásra nehéz kérdés, mivel "kétutas" problémáról beszélhetünk. Azonban, ha mi változunk, akkor indirekt módon a másikat is változtatásra sarkalljuk (már ha fontos neki a közös kapcsolatunk). Az első dolog az, hogy gyakoroljuk szóban kifejezni a szükségleteinket. Ha mi magunk sem tudjuk mit akarunk, hogyan várhatnánk el ezt a másiktól. A szóbeli kifejezés nem a másik kritizálását kell, hogy jelentse, hanem, hogy számunkra mi a jó és mi a rossz megfogalmazását. A második dolog, hogy tanuljuk meg tartani a saját határainkat.Ami számunkra rossz, azt jelezzük. Amennyiben ez nem hat, akkor ne vegyünk benne részt. Tanuljunk meg nemet mondani. Elsőre nehéznek tűnik, de a kulcsszó a gyakorlás. Amikor ezek a megoldások csődöt mondanak csak akkor nyúljunk az elkerülés eszközéhez. Amennyiben a másik fél nem akar változtatni, akkor ez nem jelenti azt, hogy nekünk szenvednünk kellene miatta. Ez jelenthet szakítást, vállást, gyerek szülő kapcsolatban mosolyszünetet. Itt a negatív következményeknek lehet motiváló szerepe a túlzott szeretetet adó félre nézve.

Te hogyan küzdesz meg a fojtogató szeretettel?

Azt hinnénk, a világ legtermészetesebb dolga az önismeret, hogy mindenki tisztában vele, ki is ő, ám sokszor halljuk praxisunkon kívül is, hogy az emberek nem tudják, kik ők valójában. Általában valamilyen elvont dologra gondolnak az önismeret kapcsán, valamilyen éteri anyagból álló, könnyen elillanó, megfoghatatlan dologra, amelyet a filozófia, spiritualitás módszereivel vizsgálni lehet ugyan, de birtokolni soha. Persze hallottak már emberekről, akik birtokában vannak, de ők legalább olyan csodaszámba mennek, mint az unikornis, és saját szemükkel még sose láttak ilyen embert, és persze majd hiszik, ha látják.

Na persze a gúnyolódásom nekik szól, hanem a misztikumnak, amely az önismeretet övezi, teljesen tévesen. Az önismeret tulajdonképpen egy borzasztó egyszerű dolog, teljesen kézzelfogható, birtokolható, csupán tudni kell a módját. Könnyedén elsajátítható, és nagy kár, hogy az iskolákban a matek, ének, testnevelés, történelem órák mellé nem iktatnak be egy olyan órát, amelyik talán a legfontosabb tárggyal fogalalkozik: saját magunkkal. Ha lenne egy olyan tantárgy, aminek keretében önmagunk ismeretével foglalkoznánk – ráadásul sikeresen –, biztos vagyok benne, hogy sokkal tudatosabban és egészségesebben élhetnénk az életünket. Könnyebben elfogadnánk hibáinkat, hatékonyabban aknáznánk ki lehetőségeinket, rugalmasabbak lennénk, gyorsabban változnánk, jobban tudnánk azonosítani és kifejezni érzéseinket, önbizalmunk magasabb szintű és stabilabb lenne. Mindehhez nem kellene más, mint egy beszélgetős-játszós, tréning-formába öntött óra hetente, kéthetente, vagy akár havonta, ahol a csoport tisztázná az önismeret fogalmi kereteit, majd olyan feladatokat végezne, ahol mindenki saját maga fedezhetné föl önmagát. Önmagát, ezt az állandóan változásban lévő, mindig meglepetéseket tartogató, csodálatos lényt, melynek tulajdonságai legyenek jók, vagy rosszak, akkor is a sajátjai.

Mi is az az önismeret?

Az önismeret tulajdonképpen egy út önmagunkhoz. Így az önismeret talán nem egy dolog, amink van, hanem egy dolog, amit csinálunk. Be kell járnunk az önmagunkhoz vezető utat újra és újra ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk. Mi vagyunk a múltunk, eddigi tapasztalataink, az összes emlékünk, minden tettünk. Mi vagyunk a jó tulajdonságaink, a hibáink, és a kettő között minden. Mi vagyunk az érzelmeink, amit valaha éreztünk. Mi vagyunk a vágyaink: minden dolog, amit szeretünk, a hobbijaink, vágyálmaink, kívánságaink jellemez bennünket. Mindez, amit felsoroltam, csak egy üres váz, amelyet ha megtöltesz tartalommal, akkor önmagadat kapod. Gondolj bele, hogy ez a tartalom csak téged jellemez, ez csak te lehetsz, senki más. Ha van egy ikertestvéred, akinek a génállománya megegyezik a tieddel, tettei, kívánságai, hibái akkor is mások. Egyedi vagy, mert saját múltad, tulajdonságaid, vágyaid vannak. Ki tudhatna erről többet, mint te?

Ez hát az önismeret, semmi misztikum, csupán a tudásod önmagadról. A feladat, hogy ezt a tudást mindig újra és újra átismételd, ha tetszik, elölről kezdd, hiszen akárhányszor buksz le önmagad kincsestárának mélyébe, mindig mást fogsz felhozni onnan. Ha meditálsz a múltadról, mindig más élményekre emlékezhetsz vissza. Ha azokat a dolgokat keresed, amiket szeretsz, mindig mást fogsz találni, ha elég bátor és kíváncsi vagy. Bátor, hogy beismerd, nem vagy állandó; kíváncsi, hogy fölfedezd miben változtál. Ha érzelmeidet térképezed föl, minden pillanatban mást fogsz tapasztalni, egyszer az örömet, mászor az irigységet, aztán a megkönnyebbülést, vagy a haragot, a szánalmat, az együttérzést, a boldogságot, a magányt, a .... mikor mit. Ha tulajdonságaidról készítenél leltárt, legyél becsületes mind a jó oldaladdal, mind a hibáiddal, mind a semlegesekkel, mert így vagy teljes. Ne próbáld külön kategóriákba sorolni, mert a jó, rossz és semleges viszonylagos. Ami neked hiba, más erénynek látja benned. Amit te semlehgesnek gondolsz, talán később rossz tulajdonságként értékeled. Ne ítélkezz. Elsősorban magad fölött sem. Fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy.

Már csak az a kérdés: milyen vagy? Néhány feladat, hogy közelebb kerülj ehhez:

1. Meditálj. Halk zene, nyugodt körümények, befelé figyelés. Mit látsz? Mi jut eszedbe? Merre visznek gondolataid, érzéseid? Milyen emlékekkel találkozol? Milyen vágyakkal szembesülsz? Vezess naplót a meditációidról.

2. Készíts leltárt tulajdonságaidról. Ne kategorizáld őket, ne címkézd magadat. Lesznek teljesen ellentétes tulajdonságaid is, ne aggódj, ez így van jól. Minden, amit a papírra írsz, te vagy, csak más-más mértékben. Vigyázz, ez egy soha véget nem érő feladat, mindig lesz olyan tulajdonságod, amelyet újonnan fedezel fel önmagadban.

3. Indulj felefedezőútra. Persze csak képletesen. Gondold végig, mit szeretsz csinálni. Aztán, hogy milyen foglalatosságok érdektelenek számodra, vagy mik azok, amiket még sosem próbáltál. Végül, hogy mit nem szeretsz. Az első csoportból csinálj rendszeresen minden foglalatosságot. A másik kettőből próbaszerűen végezz el néhányat. Talán eddig azt hitted, útálod a száraz bort, vagy a rajzfilmeket. Vagy nem hoz lázba a sajt. Hát csak próbálgasd, és figyeld magadat. Jobb, mint egy kalandtúra.

+1. Fejleszd magad. Ha már van egy nagy mennyiségű információd magadról, könnyen tudsz változtatni is. El tudod dönteni, hogy bizonyos érzéseket le akarsz-e építeni például. Vagy belátod, hogy néhány emléket nem dolgoztál még föl, pedig már nagyon rég itt lett volna az ideje. Hát rajta! Fejlessz magadon!

Neked milyen módszered van önmagad megismerésére?

Jövő héten hétfőn, 11.15-én 17:00 kezdéssel előadást tartunk Szegeden a Fényhíd klubban önismeret és tudatosság témában. Részletek a plakáton. Várunk mindenkit sok szeretettel!!!