Ebéd közben ismételten megakadt a szemem az egyik hűtő mágnesen leírt közmondáson. Azon gondolkoztam, hogy ez az „adhatunk” szó feltételes módban többnyire csak ismert vagy javasolt nevelési irány marad szüleink számára. Vajon ki, milyen arányban kap szárnyakat és gyökereket? Milyen erősek ezek a gyökerek? A hovatartozást, a boldog gyerekkort vagy egy kényszerű, rabsághoz hasonló életszakaszt szimbolizálnak. Milyen hosszúak és életképesek ezek a szárnyak? A baromfiudvar madaraihoz hasonlóan a repülési funkcióikat elvesztették? Számomra fájdalmas vergődéshez hasonlít, mikor ezek a „háziasított” madarak szárnyra kelnek. Talán összejön egy rövidebb szárnyalási szakasz (többségében az „oltalmazó” kerítés falain belül), de utána még kétségbeejtőbbek a bizonytalan landolási próbálkozások.

A tapasztalataim szerint sok családban „a Röghöz kötés” elve valósul meg. Eszerint a gyermek is felelősséggel tartozik szüleiért. Segítenie, támogatnia kell őket cserébe a felneveléséért. A gyermeket az esetek többségében a szülők (különösen az anyák) nem is engedik teljesen felnőni. Ebben az esetben ugyanis az esendővé válik, amely jó alkalmat jelent a szülőnek a folyamatos beavatkozásra gyermeke magánéletében.

Érdekes megfigyelni a szülői nevelés paradoxonát. Egyik oldalról a társadalmi normáknak és szerepeknek megfelelően az anya és az apa átadja ismereteit, neveli gyermekét, hogy az értékes, egészséges és kiegyensúlyozott részévé váljon a társadalomnak. A felnőttkori érettséget (ún.  társadalmi érettséget) itt a szakmai végzettség megszerzése, az önmagunkról való gondoskodás,a felelősségvállalás döntéseink következményeiért és a munkába állás jelenti. Másrészről megjelenik a gyermek birtokba vétele, a kötődés és elengedés problematikája. A gyermeket a szülő saját tulajdonának tekinti. Ennek megfelelően félti, óvja, irányítja, meghatározza mit, mikor és hogyan tegyen. Az önállóság és a felnőttkori életvitelhez szükséges élettapasztalatok fokozatos megszerzése helyett, a felnövekvő gyerek a túlféltéssel, a bűntudatkeltéssel és azzal a ténnyel szembesül, hogy a szülei az ő életét élik. Ezt a paradoxont az éppen csak felnőtt fiatal a következőképpen élheti meg: egyik oldalról a társadalom felelősségteljes, felnőtt emberhez méltó megnyilvánulásokat, megoldásokat és viselkedést vár el tőle. Másik oldalról a szülői háttér folyamatosan gyermekként kezeli és gyermekhez illő elvárásokat támasz felé (ha egyáltalán vannak vele szemben elvárások, vagy vannak kötelezettségei). Ez a következetlen elvárás rendszer összezavarja a fiatal lelki fejlődését. Sok olyan lelki problémás fiatallal találkoztam, akiket a családi gubóból kikerülve sokkolt a való élet keménysége.

A gyökerekkel kapcsolatban nem szabad összekeverni azt, hogy honnan jöttünk és hogy hová tartozunk. Míg az ember számára adottság, hogy honnan jött, kik a szülei, rokonai, milyen genetikai tulajdonságokat örökölt, milyen szellemben nevelték, milyen viselkedésmintákat sajátított el, addig azt, hogy hová tartozik, saját maga alakítja. A hová tartozunk, a saját életünket jelenti. Ebben az életben mi döntünk a saját sorsunkról, mi oldjuk meg a problémáinkat, mi vállaljuk a felelősséget, mi sírunk, mi nevetünk, mi tanulhatunk a kudarcokból. Ebben az életben mi határozzuk meg kit, milyen arányban engedünk beleszólni, beleavatkozni dolgainkba. Felnőttként mienk a felelősség!

Végeredményében kedves szülők a cikk tanulságaként a következőket tanácsolom: két dolgot adhatunk gyermekeinknek: repülésre alkalmas, életerős szárnyakat és röghöz kötés helyett utat az önállósághoz!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.