Házasság, család, együttélés, különélés (=járás)  – a párkapcsolat fokozatai, de vajon van-e benne ranglista; van-e fejlődés a lépcsők között és előbb-utóbb mindet végigjárja az ember, vagy valakinek ez, valakinek az jön be? Miért több a válás, miért kevesebb a házasság? És miért vállalnak az emberek egyre kevesebb gyereket?

Múltkor egy baráti beszélgetés alkalmával vetődött föl a téma a család és párkapcsolat mai formáival, divatjaival kapcsolatban. A barátaink szerint a házasság, a gyerekvállalás kiment a divatból: alig van olyan ismerősük, aki ne vált volna el, vagy soha nem házasodott meg, csak élettársi kapcsolatban él, gyereket pedig egyre kevesebben vállalnak. Mi nem láttuk ilyen szomorúnak a helyzetet – igaz, vagy egy tíz év korkülönbség van köztünk a javukra, tehát még mi is tapasztalhatjuk ezt – éppen ellenkezőleg: a környezetünkben a többség a tartós kapcsolatból, együttélésből átlépett a házasságba, és sokan az első gyereken túl is vannak, a többiek tervezik, vagy útban van a baba.

Viszont valóban igaz a ma már közhelyként emlegetett probléma, hogy egyre kevesebben házasodnak, míg a válások száma nő, a gyerekvállalás mértéke pedig egyenesen siralmas. Mi lehet e mögött? Az emberek végre élnek alapvető jogukkal, hogy ne kötelezzék el magukat, ellenben a jó ötven évvel ezelőtti idők elvárásának, mikor talán már nem elrendezettek voltak a házasságok, de elvárás volt családot alapítani? Valakinek jobb egyedül, vagy a szinglik is titkon szenvednek és párkapcsolatra vágynak? Ugyanannyi a rossz házasság, mint régebben, csak most már nincs (annyira) megbélyegezve az elvált ember? Könnyebben feladják az emberek? Nincs pénz a gyerekvállalásra, vagy csak önzőbbek lettek a tudatosan gyermektelen párok, és nincs kedvük alkalmazkodni?

Nehéz lenne ezeket a kérdéseket egy cikkben megválaszolni, vagy inkább lehetetlen, és egzakt válaszokkal sem tudunk szolgálni – minthogy nincs egy igazság. Ehelyett inkább a pszichológia szemszögéből, és természetesen a miénkből (vigyázat, nyomokban személyes véleményeket tartalmazhatnak a következő sorok! ÉN SZÓLTAM!!!) rámutatunk egy-egy érdekes meglátásra.

Kezdjük először is azzal, hogy valóban kimegy-e a család a divatból, és a szingliség és a laza kapcsolatok veszik-e át a helyét. Tény, hogy több a szingli, és a magát tartósan el nem kötelező ember napjainkban, mint mondjuk 25-50 évvel ezelőtt, de mért van ez így? Én nem gondolom, hogy divat lenne egyedülállónak lenni, és azt sem tapasztalom, hogy túl sokan szeretnék ezt az életformát. Ritka olyan embert látni, legyen az férfi, vagy nő, aki maradéktalanul boldog lenne valamilyen típusú párkapcsolat nélkül. Szeretni, és szeretve lenni – ez talán a mindennapok túlélésének az egyik legfontosabb része, mit sem változott évezredek során sem. Olyan elemi szükségletünk, hogy a szeretet-tankunk fel legyen töltve, amit senki nem tagadhat le. Márpedig a szeretet-szükségletünk bizonyos részeit – nyilván egy bizonyos kor után – nem töltheti föl más, csak a társunk, legyen az házastárs, vagy élettárs, barát, vagy barátnő (a szerelmes értelemben). Tehát nem töltheti föl se szülője, se gyereke, se unokája, se testvére, vagy barátja azt a részt, ami a párkapcsolati viszonyokból kell, hogy feltöltekezzen. Ezt mindenki tudja a saját bőrén: nem ugyanaz, ha a gyerekem, vagy a tesóm, anyukám mondja, hogy szeretlek, mint ha a kedvesem; össze sem hasonlítható a kettő, pláne nem pótolhatják egymást.

Nem véletlen mondta a nagy Milton H. Erickson, hogy az egészséges fejlődéshez hozzá tartozik a kapcsolatban való együttélés képessége is. Ezt a részét az életnek nem kerülhetjük ki, nem úszhatjuk meg. Akinél nem működik, ott valami sérül(t), ritka az olyan ember, aki enélkül boldog lehet hosszú távon. Így azt gondolom, szingliségre senki nem vágyik hosszú távon, valamilyen szinten kényszer benne lenni. Az ember kipihen egy nehéz kapcsolatot, esetleg keresi még önmagát, a vágyait, sérüléseket dolgoz fel, fejlődik, keresi az alkalmas személyt, de ritkán választja kielégítő életformaként a tartós egyedüllétet.

Aki valamiért szingli életformában, vagy laza kapcsolat(ok)ban marad, az valamilyen problémával küzd általában. Legtöbbször a kötődés problematikája, vagy az alkalmazkodásé fedezhető föl. Probléma van a kötődéssel, ha valaki nem tud bizalmat kialakítani egy másik személlyel, nem tudja megosztani az élete egyes részeit, nem képes bizonyos mértékű kockázatot vállalni, vagy éppen túlzott mértékű elköteleződést szeretne, a másik életét élné, és nem képes elengedni a másikat bizonyos mértékig, uralkodni akar. Az alkalmazkodás problémájánál az ember általában rugalmatlan, képtelen változtatni, túlzottan ragaszkodik életének bizonyos teljesen lényegtelen motívumaihoz, háttérbe szorítja a ’mi’-t az ’én’-nel szemben, ahelyett, hogy egy egészséges harmóniát tartana a kettő között.

Tartós kapcsolatban élni tehát ma is ugyanolyan értékes, mint bármikor az idők során, nem a család divatja húnyt ki, hanem az emberek hozzáállása változott. Véleményem szerint ma olyan szintű változásoknak van kitéve az ember a tér, az idő és az információ tekintetében, ami óhatatlanul magával hozza, hogy más területen is erre törekszünk, és képtelenek vagyunk beismerni, hogy bizonyos dolgok ennek ellenállnak. Míg egy információhoz hozzájutunk a másodperc törtrésze alatt, addig egy párkapcsolati nehézség nem oldható meg egy kattintásra, a másik megismerése nem abból áll, hogy felbontom a zacskót és leöntöm forró vízzel. Bizonyos dolgokhoz idő és energia kell, ha tetszik, ha nem.

Az alkalmazkodás problémája előjön a válások növekvő és a gyerekek csökkenő számának magyarázatában is. Ellustultunk. Régebben, amíg ciki volt a válás, addig az ember rá volt kényszerítve, hogy javítson a dolgokon. (Persze egy pusztító kapcsolatba is bele volt kényszerítve, szerencsére ez is megváltozott!) Ma a legkönnyebb kimondani, hogy elválok, és nem sokkal nehezebb foganatosítani ezt jogi úton is. Lelkileg persze ez nem egy könnyű döntés, és sokan jobban megszenvedik az odáig vezető utat, mint bármi mást a világon.

Félreértés ne essék, van az a helyzet, amikor mindenkinek, még a gyerekeknek is jobb a válás! Szenvedni egy kapcsolatban az egyik legnagyobb bűn, amit magunk ellen elkövethetünk. Egyik ismerősünk olyan mértékű sérülést szenvedett egész gyermekkorában a szülei rossz, de fenntartott házasságában, ami képtelenné tette az egészséges kötődés kialakítására most, felnőttkorban. Szülei, jót akarván, együtt maradtak, és közben tulajdonképpen azt mutatták meg a gyereküknek, hogy házasságban élni sz@r. A gyerekük most képtelen elköteleződni.... Világos, hogy nem jó megoldás saját kárunkra más érdekeit nézni, mert közel sem biztos, hogy az neki valóban az érdeke, és hogy mi el tudjuk dönteni ezt helyette. Azt gondolom, mindenki nézze elsősorban a saját érdekét, legyen annyira egészségesen önző, és a környzete is boldogabb lesz akkor! Egy kiegyensúlyozott és boldog apa és anya mellett felnőni, még ha azok külön is élnek, új kapcsolatban, talán a gyereknek is jobb, mint két roncsember közt, akik állandóan marják egymást, félrelépnek, meg ki tudja, még mit.

A hangsúly itt megint az ’egészséges’-en van az egészséges önzésből, és nem az ’önzés’-en.

A gyerekvállalásnál ugyanúgy szerepet játszik – a többi mellett, hogy itt-e az ideje, megérett-e rá a párkapcsolat, karrier-e vagy gyerek, van-e rá pénzünk – az a kérdés, hogy egyáltalán belefér-e az életünkbe (tudunk-e alkalmazkodni egy harmadik szmélyhez az életünkben). Azaz föladjuk-e azt a temérdek időt, energiát, amiben jelenleg dúskálunk? Nyilván nem ez a legfőbb oka, amiért egyre kevesebb gyereket vállalnak a magyar párok, de számolni kell ezzel is. Bizony benne van a pakliban, hogy van egy jó életem, végre van munkám, kezdődik a karrierem, így is éppen, hogy elég a szabadidőm, nem tudom, hogy fér bele ebbe egy, netán két gyerek. És csak halkan jegyzem meg, hogy a társadalmi nyomás még alig enyhült azzal kapcsolatban, hogy egy nőnek szülnie kell.

Mi a helyzet a párkapcsolatok tartóssá válásával / nem válásával, az együttélés kontra házassággal? Egyre több olyat is hallani, hogy valakik párkapcsolatban élnek, de külön-külön, azaz mindenkinek megvan a maga kis vacka, lakása, és összebútorozni nem akarnak, köszönik szépen, nekik ez így jó. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi gond, mint ahogy az előbbiekben tárgyaltakkal se, mert ha két embernek valami úgy jó, ahogy van (és nem bántanak vele mást), akkor az csakis rájuk tartozik, hogy hogyan csinálják. Az, hogy ez kezd társadalmi szinten elterjedni, számomra megint arról árulkodik, hogy az emberek kevésbé szeretnének alkalmazkodni. Vagy egyre kevésbé tudnak/mernek kötődni, csak maguknak is hazudnak. (Ugye ahogy azt az elején is írtam, kötődés és/vagy alkalmazkodás problematikája lehet a gátja a kapcsolat tartósra válásának.) Persze, benne van ebben az is, hogy várjunk még, és lássuk meg, működik-e a dolog, mielőtt összebútoroznánk, azaz a biztonságra törekvés. De mind ismerjük a mondást, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, és valljuk be, a harmadik x-en túl a „tartós járás” már nem célravezető. Én mondjuk személy szerint sok olyat láttam, hogy emberek valahol 30-on túl inkább begyorsítanak: megismerkednek az igazival, és egy éven belül már jön a házasság és/vagy gyerek.

Ha valaki nem akarja elkötelezni magát, az persze nem csak az alkalmazkodás problematikájáról szól, vannak, akik egyszerűen szeretik nyitvahagyni a kiskaput, ahol még ki lehet surranni, ha netán valami félresikerül. Ez lehet tisztességes dolog is, hiszen ha nem érzi késznek valaki magát valamire, és nem vág bele olyanba, amit talán néhány év múlva amúgy is csak felrúgna, akkor bátrabb ezt bevállalni, mint később – esetleg gyerekek mellől – válni. Gondoljuk át erről az oldalról is a dolgot. Ám közben szeretnék rámutatni arra is, hogy hiába keresünk biztosítékokat, azok többnyire illúziók. Semmire nincs biztosíték. Régebben se volt, ez nem újonnan jött. Az élet egyszerűen nem a biztosról szól; egy a biztos csak: a változás. Nincs biztosítékom, hogy holnap még fölkelek az ágyból. Nincs biztosíték rá, hogy valaki, aki teljes szívvel mondta ki az igent, végül nem közli a párjával évek múlva, hogy részéről vége a kapcsolatnak. Így arra várni egy kapcsolat tartóssá tételével, hogy bizonyosságot szerezzünk... időpocsékolás. Márpedig időből mindenkinek napról napra kevesebb áll a rendelkezésére, el kell hát dönteni, mivel és kivel töltjük ezt az időt.

Neked mi a személyes véleményed?

A bejegyzés trackback címe:

https://raknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr83906024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

töröltprofil (törölt) 2012.03.25. 00:08:42

Minek a házasság áruljâtok már el?
Úgy tudom, hogy a nõ úgyis teherbe tud esni ha nincsen jeggyûrû a ujján. A szerelem sajna nem örök, tetszik vagy sem. Nem azt mondom,hogy egy bizonyos intervallum után autómatikusan mindenki kiszeret a másikból! Csak a vonzalom szûnik meg. Az egymás iránti szeretet még megmarad, meg a tisztelet.
süti beállítások módosítása