Belső vezetőnk beszél hozzánk vagy csak gondolatban mi beszélünk saját magunkhoz? Mindannyian beszélünk magunkban. Sőt vitatkozunk is saját magunkkal.  Ostorozzuk vagy dicsérjük saját magunkat ezt többnyire csöndben, magunkban tesszük. Bár az utcán néha felfigyelhetsz olyan emberekre, akik hangosan beszélnek magukhoz vagy éppen képzeletbeli „beszélgetőpartnerükhöz”. Talán bolondnak vagy elmebetegnek gondolod őket. Vajon tényleg azok? Vagy a belső párbeszédet kicsit magasabb hangerőre állítják?

Tudományos vizsgálatokról kár beszélni. Mert egyszerűen csak annyit mondok: 50-50%, hogy létezik-e belső szellemi vezetőnk, vagy szimplán önmagunk bátorítása, megerősítése céljából beszélünk énünkhöz. A legfontosabb, hogy te mit gondolsz, mit érzel belül. Mert kétségtelen tény, hogy beszélünk saját magunkhoz. Ha csöndben vagyunk, akkor pedig az elménk beszél hozzánk. Ritkán van csend a fejünkben, amely fáradhatatlanul a cikázó gondolatoktól hangos. Furcsa dolog megélni, mikor a beszélő és a figyelő is ugyanazon ember. Mert ez a fajta kommunikáció a fejünkben és mindenkivel kicsikét másképpen történik.

Amikor problémák gyötörnek, el vagy keseredve, vagy nehéz döntések előtt állsz, akkor a legjobb tanácsadó mindig belülről érkezik. De már rögtön ebben a fázisban hajlamos az ember összezavarodni. Miért? Mert egy válasz érkezik a szívünkből és egy válasz érkezik a logikus énünkből. Biztosan te is észrevetted ezt a fajta belső ellentmondást: szeretnél valamit megtenni, vagy megvenni, de nem lehet, mert mindjárt jönnek a logikus kifogások a logikus énünktől: nincs rá elég pénz, kevés rá az idő, ez lehetetlen, csodák nincsenek, te ehhez kevés vagy stb. Persze nem arra gondolok, hogy ha szeretnél megvenni egy Ferrarit és nincs rá pénzed, akkor is vedd meg. Ezek szélsőségek. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a belső vezetőnk vagy belső sugallataink, megérzéseink előre ismerik a jövőt. Hányszor megtörtént már velem (de a pácienseim is gyakran beszámolnak róla), hogy egy adott problémával kapcsolatban jött egy belső sugallat a szívemből. Hallottam, de nem hallgattam rá. Egyszerűen a logikus énem (a logikus elme) felülbírálta azt. Így maradt a döntésem esetében a „szubjektíven logikus” megoldás. Hosszú távon azonban mindig kiderült, hogy a belső sugallat a szívem tájáról adott „igazi” választ a kérdésemre. A logikusnak tűnő döntés pedig leírt egy vargabetűt, amellyel sokkal lassabban jutottam el a kívánt megoldáshoz. Persze ott volt számomra a tetteimet magyarázó logikus indoklás: „Ez így volt ésszerű!”. Vajon van-e bátorságunk a belső megérzéseinkre hallgatni, miközben elengedjük a logikus elme félelmeit és jó tanácsait?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.