Miért minősítünk másokat? Jól esik mások tetteit, személyiségét negatív kritikával illetni?

Igen, lehetséges, hogy jól esik. Amíg a másik ember gyengeségeivel foglalkozunk, addig nem kell a saját problémáinkkal foglalkoznunk. Egyesek szinte divatot űznek mások kitárgyalásából. Másrészről mások minősítése leértékeli a környezetünkben élő embereket. Persze ez egy hamis kép ezekről a személyekről. A hangsúly itt a viszonylagosságon van. Ha az emberekben meglátom a hibákat, akkor a saját hibáim is elfogadhatóbbá válnak. Ez a saját önértékelésemet erősíti, miközben mások „észlelt értékességét” rontja.

Azonban ebben a gondolatmenetben található egy logikai bukfenc. Amikor másokban csak a hibákat vesszük észre, akkor a belső lelki környezetünket is a negatív dolgokra hangoljuk. A negatív információkra hangolás kiváló táptalaj a pesszimista életszemlélethez. Mások minősítésekor végső soron magunkkal szúrunk ki. Mert nekünk lesznek rossz érzéseink, mi leszünk lehangoltak. Azzal például, hogy minősítem egy ismerősöm viselkedését, bennem fog tombolni a harag, a düh, nem benne. Nekem lesz elszúrva az egész napom, én fogok megsértődni, nem ő. Ez persze csak abban az esetben igaz, ha a minősített fél nem tud róla, hogy én miket mondok róla a háta mögött. Amennyiben tud róla, akkor itt már a másik fél reakcióival is számolni kell. Erről a következő bekezdésben beszélek.

Negatív megnyilvánulásainkért sok esetben másokat okolunk. Gyakran hallani: „Már megint megbántottál!, Mindig felidegesítesz!”.  Valóban mások bántanak meg, idegesítenek fel bennünket? A válasz röviden: nem. Korábbi cikkemben említettem az óvodás esetét: elesik és mielőtt reagálna az adott helyzetre körbenéz, értékeli a szituációt és kiválasztja a megfelelő viselkedést. A szülők vagy a felügyelő személy reakciói alapján a sírástól egészen a katonadolog (gyorsan feláll mintha mi sem történt volna) effektusig változhat a kisgyerek viselkedése. Már a kisgyerek is megtanulja felmérni a helyzetet és folyamatosan próbálgatja a határait (kóstolgat másokat). Az óvodáskortól felfelé pedig még komplexebb ez a válaszreakció. Véleményem szerint ilyenkor mérlegeljük az adott helyzetet és hozzárendeljük egy esetleges játszmához a viselkedésünket. Ez történik akkor, mikor bennünket minősítenek. Ugye nem esik jól? Persze mi ezt sokkal könnyebben megtehetjük másokkal, hiszen nem mi vagyunk az „áldozatok”. Amikor valakit minősítünk, akkor a válaszreakció háromféle lehet: higgadt reagálás (nagy ívben teszek rá, kinek mi a véleménye=leszarom technika), támadás (Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Mit képzel ez magáról?), bezárkózás (védekező magatartás, magyarázkodás, menekülés kifelé vagy befelé). Én munkám során a bezárkózással találkoztam leginkább.

Tapasztalataim azt mutatják, hogy azok az emberek minősítenek könnyen másokat, akik:

-          szélsőségesen gondolkodnak (a dolgok és így az emberek is csak feketék, vagy fehérek lehetnek)

-          hiányzik belőlük a türelem, az tolerancia, az alkalmazkodóképesség

-          el akarják magukról terelni a figyelmet

-          vagy éppen ellenkezőleg, fel akarják magukra hívni a figyelmet

-          így vezetik le a stresszt

-          így érzik magukat értékesnek és fontosnak

-          problémáik vannak a felelősségvállalással

-          felszínes módon gyűjtenek információkat a környezetükről

-          a konfliktusokat elkerülő magatartással akarják megoldani

-          azt gondolják, hogy játszmával kombinálva könnyebben érik el a céljaikat

Végső soron egy minősítéskor a minősítő és a minősített (ha megtudja) is szenved. Az ideális megoldás az lenne, ha a minősítő fél venné a bátorságot és felvállalná a véleményét vagy a másik fél gyengítése nélkül, konstruktív módon közölné vele problémáit, egy építő és mindkét fél számára pozitív kimenetelű konfliktushelyzetet teremtve. Ez persze a tudatosságnak egy következő lépcsője, és mint ilyet nehéz minden helyzetben megvalósítani. Talán ott kellene kezdeni, hogy az emberek személye helyett, azok viselkedését minősítem. Pl.: Nem azt mondom a munkatársamnak (már ha merem mondani), hogy „Hülye vagy!”, hanem ezt: „Hülyén viselkedtél!” A következő lépés, hogy mások minősítése helyett magamban kezdek vizsgálódni. A környezetünk akár tudatosan, akár nem egyfajta tükröt tart nekünk. Visszatükrözi erősségeinket, de gyengeségeinket is. Ezt az emberek többsége nehezen tolerálja. Inkább a másikban keresi a hibát, hogy neki velem kapcsolatban miért nincsen igaza.

Amikor másokat minősítünk, akkor magunkat minősítjük. Nem a másikat járatjuk le, hanem saját magunkat. Értő szemek előtt ilyenkor válunk igazán sebezhetővé. Mert támadáskor feltárulnak gyengeségeink.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.