Közkívánatra összefoglaljuk, hogy mit tehet a rákbeteg családja, barátai a betegért, hogyan tud segíteni neki. Íme az első rész, ami a kommunikációt tárgyalja (rák, család és családtag címkék alatt lesznek ezek a cikkek).

Ha valakinek daganatos betegségben szenved a közetlen, vagy távoli családtagja, esetleg barátja, kedves kollegája, természetes, hogy segíteni szeretne neki, de nem biztos, hogy tudja, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy a másik tolakodásnak venné, vagy hogy „sok” lenne belőle. Szeretne tapintatos lenni, de esetleg fél, hogy az idő egyre fogy, és ezért minél több gyógymóddal, információval szeretné segíteni.

Talán az egyik legfontosabb, amit egy rákbeteg családtagja tehet a szerettéért, az a kommunikáció nyitottá tétele. Még mielőtt információk, tanácsok tömkelegét vetítenénk a betegre, előtte fontos, hogy – ha eddig nem tettük, akkor most – nyílt, őszinte, egyenes beszédet gyakoroljunk vele.

Mit jelent ez?

1. Először is, hallgassuk meg! Ha beszélgetni kíván a beteg, akkor legyünk ott, hallgassuk végig. Talán régi történeteket, kedves emlékeket szeretne újra föleleveníteni. Talán az érzéseiről szeretne velünk beszélni, el akarja mondani, milyen félelmei, fájdalmai vannak, kétségek gyötrik, vagy bízik, reménykedik valamiben. Talán régi konfliktusokat szeretne tisztázni. Legyünk elfogadóak és megértőek, ne szakítsuk félbe, ne állítsuk le, még ha olyan témáról beszél is, amit nekünk kellemetlen hallgatni, például a halálának a lehetőségéről.

Ne mondjuk, hogy „ne is beszélj ilyeneket, nem fogsz meghalni!”, vagy „majd elmeséled ezeket később, úgyis sokáig fogsz még élni!”, „nem szabad félned, biztos nem fog fájni, minden rendben lesz!”, „rengeteg időnk lesz még ezt megbeszélni, amúgyis olyan régen volt már..”. Engedjük meg a betegnek, hogy bármit elmondhasson, ami foglalkoztatja. Ha régi sérelmeket akar tisztázni, legyünk partnerek, itt az ideje, hogy megbocsássunk egymásnak, hadd legyen mindkettőnk lelkiismerete tiszta, haragtól és sértettségtől mentes.

Talán szeretnénk változtatni a szerettünk hozzáállásán, és úgy gondoljuk, nagyobb esélye lenne, ha pozitívan állna a jövőbeli eseményekhez, de ezt megtehetjük úgy is, hogy előbb végighallgatjuk, és megtudjuk, valójában mit érez, mi foglalkoztatja. Nem meglepő, ha ilyenkor a félelem a haláltól, vagy a kezelések fájdalmaitól felerősödik. Ha még csak beszélni sem tud ezekről, úgy fogja érezni, hogy egyedül maradt az érzéseivel a betegségben.

2. Beszéljünk vele a korának megfelelően! Ha gyermekről van szó, ne kezeljük úgy, mint egy felnőttet, ne mondjuk neki, hogy „olyan nagy vagy már, igazán nem illik félni egy ilyen nagyfiúnak”, vagy „az orvosok nem szeretik az ilyen síró kislányokat, viselkedj nyugodtan”. Ha felnőttről van szó, ne kezeljük úgy, mint egy gyereket, ne babusgassuk. Nem használunk neki az ilyen kijelentésekkel: „most úgy viselkedsz, mint egy gyerek, pedig te is tudod, hogy ezeken a kezeléseken végig kell menned”, „a te javadat szolgálja ez a diéta, hallani sem akarok róla, hogy nem iszod meg a zöldséglevet”, „ha félsz, attól nem lesz jobb, szedd össze magad”.

Egy gyereknek és egy felnőttnek is lehetnek félelmei, ami – valljuk be – ilyenkor nagyon is reális. Ahelyett, hogy letorkoljuk, inkább válaszoljunk őszintén, például így: „megértem, hogy félsz a kezelésektől, én is félek tőlük, mert nem tudom, milyen mellékhatásai lesznek, de mindent elkövetek, hogy támogassalak, bármi lesz is”, „bevallom, én is félek tőle, hogy meghalhatsz, nekem is megfordult a fejemben; nem akarlak elveszíteni, mert fontos vagy nekem”.

Ha valamit szeretne, akkor azt fogadjuk el, támogassuk abban, hogy neki most vissza kell találnia önmagához, újra fel kell fedeznie a szükségleteit, igényeit, hogy mit szeretne. Talán ki akar kicsit mozdulni a lakásból, mozogni szeretne. Még ha az orvos azt is mondta, hogy szigorúan feküdjön, még ha úgy is gondoljuk, hogy ez nem tesz jót neki, az ésszerűség határain belül engedjünk neki. Ha ő úgy érzi, hogy jót tenne neki a friss levegő, a mozgás, akkor az valószínűleg így is van. Talán szigorú húsmentes, sómentes vagy bármilyen másmilyen diétán van, de elképzelhető, hogy megkíván egy kis húst, sót, vagy valami édeset, örüljünk neki, hogy figyel a belső jelzéseire és tudjuk, hogy ilyenkor a szervezete jelzi, hogy mire van szüksége. Több fehérjére, ásványi anyagra, széhidrátra. Ne hadakozzunk a beteggel, mert őszintén mondhatom, hogy többet ártunk vele neki, mint használunk. Egyszerűen nem éri meg. Végül így is, úgy is megteszi, amit szeretne, és akkor még velünk is jól összeveszett.

3. Kérdezzünk! A gondolatolvasós játék ilyenkor csak az igazi időpazarlás! Itt az ideje, hogy őszíintén beszéljünk, és ennek az egyik eleme a nyílt kérdezés.

Ha sok hasznos információt találtunk a betegségével kapcsolatban, kérdezzük meg, szeretné-e meghallgatni, mielőtt elárasztjuk vele. Ha alternatív módszereket kutattunk ki, kérdezzünk rá, szeretné-e, mielőtt elcipeljük a különböző helyekre. Ha diétával, kezeléssel, bármivel kapcsolatban döntés előtt áll, ne döntsünk helyette, ne kényszerítsük ebbe vagy abba az irányba, hanem kérdezzük meg, hogy ő mit szeretne.

Itt a „mit szeretnél?”, „mit tegyek?” „miben segíthetek?” „hogyan szeretnéd?” a varázsigék.

Nem biztos, hogy könnyű lesz, hiszen elsőre szokatlan lehet mindannyiunknak ez a fajta kommunikáció. Talán a beteg soha nem tette föl magának azt a kérdést, hogy ő mit szeretne, ezért bosszantják, vagy tanácstalanná teszik a kérdéseink. Ne hagyjuk kifizetni magunkat a „nekem mindegy” vagy a „már úgysem számít”, „fogalmam sincs, döntsd el te”, „hagyd abba a kérdezősködést, csak felidegesítesz vele”, „azt szeretném, ha nem nekem kellene itt betegen feküdnöm” válaszokkal. Legyünk türelmesek és elfogadók a beteg érzéseivel kapcsolatban, de na hagyjuk magunkat. Csak akkor tudunk jól segíteni, ha ő maga mondja meg, mit tehetünk érte! Előbb-utóbb rá fog érezni az ízére, és megtanulja elmondani nekünk, hogy mit szeretne.

Ha az első pontban tárgyalt témákról szeretnénk beszélni vele (érzelmek, félelmek, halál, remény, konfliktusok ...stb...), de hiába kérdezzük, nem tudunk párbeszédet folytatni, akkor ne erőltessük, csak biztosítsuk, hogy bármikor meghallgatjuk, ítélkezés vagy tanácsadás nélkül, bármikor elmondhatja nekünk, ami zajlik benne. Megkérdezhetjük, hogy bármi másról szeretne-e beszélgetni velünk. Esetleg a hobbijáról, a céljairól, vagy amiről az újságban olvasott ...stb...

4. Ne zárjuk ki az életből a kommunikációval sem! Anyagi problémák vannak a családban, vagy beteg lett az unoka, gond az időbeosztásban, munkahelyen, ne féljünk megosztani vele életünk, az ő élete egyéb történéseit, amennyiben ő szeretné meghallgatni. Joga van hozzá, hogy tudjon a körülötte történő dolgokról, még ha mi úgy is érezzük, most ő a legfontosabb, a többi dolog lényegtelen, vagy úgy gondoljuk, nem terhelhetjük most egyéb problémáinkkal. Az semmiképpen nem jó, ha kérés nélkül a nyakába zúdítjuk a gondokat, hiszen a rákbetegek általában egyébként is túlzottan magukra veszik a mások problémáját (a határok tartásának problémája). De ha mindenből kizárjuk, ha titkolózunk előtte, és nem akarunk elmondani neki semmi olyasmit, ami negatív, akkor ő úgy érezheti, hogy máris halottnak tekintjük.

Itt is a nyílt, őszinte kommunikáció a megoldás. Ha szeretné, avassuk be a körülötte zajló dolgokba, még ha azok problémásak is. Beszéljük meg vele, ha félelmei, aggodalmai támadtak az elmondottakkal kapcsolatban, esetleg bűntudata van, ha úgy látja, sok időnk/pénzünk/energiánk megy el a vele való törődésben. Biztosítsuk róla, hogy szívesen tesszük ezt, mert szeretjük és fontos nekünk. Elképzelhető, hogy aggodalmai akkor is megvannak, ha nem beszélünk problémákról, így legalább felszínre lehet hozni azokat, és megbeszélni. Ha a beteg látja rajtunk, hogy más dologban is őszinték vagyunk vele, akkor azt is el fogja hinni, mikor azt mondjuk: „valóban sok idő/pénz/energia, hogy veled legyünk/ megvegyük ezeket a szereket/ ápoljunk, de hidd el, hogy szívesen tesszük, szeretünk, és nagyon fontos számunkra, hogy ápolhatunk/ pénzt költhetünk rád / időt tölthetünk veled. Ha nem tiszta szívből tennénk, nem csinálnánk.”

Van rákbetegségben szenvedő a családodban?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.