Ebéd közben ismételten megakadt a szemem az egyik hűtő mágnesen leírt közmondáson. Azon gondolkoztam, hogy ez az „adhatunk” szó feltételes módban többnyire csak ismert vagy javasolt nevelési irány marad szüleink számára. Vajon ki, milyen arányban kap szárnyakat és gyökereket? Milyen erősek ezek a gyökerek? A hovatartozást, a boldog gyerekkort vagy egy kényszerű, rabsághoz hasonló életszakaszt szimbolizálnak. Milyen hosszúak és életképesek ezek a szárnyak? A baromfiudvar madaraihoz hasonlóan a repülési funkcióikat elvesztették? Számomra fájdalmas vergődéshez hasonlít, mikor ezek a „háziasított” madarak szárnyra kelnek. Talán összejön egy rövidebb szárnyalási szakasz (többségében az „oltalmazó” kerítés falain belül), de utána még kétségbeejtőbbek a bizonytalan landolási próbálkozások.

A tapasztalataim szerint sok családban „a Röghöz kötés” elve valósul meg. Eszerint a gyermek is felelősséggel tartozik szüleiért. Segítenie, támogatnia kell őket cserébe a felneveléséért. A gyermeket az esetek többségében a szülők (különösen az anyák) nem is engedik teljesen felnőni. Ebben az esetben ugyanis az esendővé válik, amely jó alkalmat jelent a szülőnek a folyamatos beavatkozásra gyermeke magánéletében.

Érdekes megfigyelni a szülői nevelés paradoxonát. Egyik oldalról a társadalmi normáknak és szerepeknek megfelelően az anya és az apa átadja ismereteit, neveli gyermekét, hogy az értékes, egészséges és kiegyensúlyozott részévé váljon a társadalomnak. A felnőttkori érettséget (ún.  társadalmi érettséget) itt a szakmai végzettség megszerzése, az önmagunkról való gondoskodás,a felelősségvállalás döntéseink következményeiért és a munkába állás jelenti. Másrészről megjelenik a gyermek birtokba vétele, a kötődés és elengedés problematikája. A gyermeket a szülő saját tulajdonának tekinti. Ennek megfelelően félti, óvja, irányítja, meghatározza mit, mikor és hogyan tegyen. Az önállóság és a felnőttkori életvitelhez szükséges élettapasztalatok fokozatos megszerzése helyett, a felnövekvő gyerek a túlféltéssel, a bűntudatkeltéssel és azzal a ténnyel szembesül, hogy a szülei az ő életét élik. Ezt a paradoxont az éppen csak felnőtt fiatal a következőképpen élheti meg: egyik oldalról a társadalom felelősségteljes, felnőtt emberhez méltó megnyilvánulásokat, megoldásokat és viselkedést vár el tőle. Másik oldalról a szülői háttér folyamatosan gyermekként kezeli és gyermekhez illő elvárásokat támasz felé (ha egyáltalán vannak vele szemben elvárások, vagy vannak kötelezettségei). Ez a következetlen elvárás rendszer összezavarja a fiatal lelki fejlődését. Sok olyan lelki problémás fiatallal találkoztam, akiket a családi gubóból kikerülve sokkolt a való élet keménysége.

A gyökerekkel kapcsolatban nem szabad összekeverni azt, hogy honnan jöttünk és hogy hová tartozunk. Míg az ember számára adottság, hogy honnan jött, kik a szülei, rokonai, milyen genetikai tulajdonságokat örökölt, milyen szellemben nevelték, milyen viselkedésmintákat sajátított el, addig azt, hogy hová tartozik, saját maga alakítja. A hová tartozunk, a saját életünket jelenti. Ebben az életben mi döntünk a saját sorsunkról, mi oldjuk meg a problémáinkat, mi vállaljuk a felelősséget, mi sírunk, mi nevetünk, mi tanulhatunk a kudarcokból. Ebben az életben mi határozzuk meg kit, milyen arányban engedünk beleszólni, beleavatkozni dolgainkba. Felnőttként mienk a felelősség!

Végeredményében kedves szülők a cikk tanulságaként a következőket tanácsolom: két dolgot adhatunk gyermekeinknek: repülésre alkalmas, életerős szárnyakat és röghöz kötés helyett utat az önállósághoz!

Eric Berne nevét már említettük a blogon. Könyvei ismertek és népszerűek nem csak a pszichológusok körében, de a szakmán kívüliek körében is. Tavaly az egyik művét az öcsémnél láttam, aki amúgy fizikus. Érdemes írnunk róla egy könyvajánlót is, hátha van, aki eddig csak szemezett vele, és most majd kedvet kap hozzá.

Elmélete a pszichológián belül is egyedülálló, és termékeny, sokan nyúlunk vissza hozzá a mai napig is. Gondolatmenete olyannyira találó, hogy ma is sok emberi viselkedést magyaráz meg, ezért érdemes tisztában lenni vele, hiszen mi is akarva-akaratlanul belekeveredhetünk játszmákba (akár azért, mert mi játszmázunk, akár azért, mert mások játszmáznak velünk; de nem vagyunk tudatában, ha nem ismerjük a gondolatmenetet). A cikkben el fogok szakadni Berne szóhasználatától és definícióitól, igyekszem inkább az elméletét alapul véve hétköznapi nyelvre lefordítani a játszmák működését.

Mik azok a játszmák?

Egyszerűen szólva manipulációs játékok. Valaki el akar érni egy bizonyos célt, de ahelyett, hogy egyenes úton tenné ezt, kerülőutakat választ. Ha jóindulatúak vagyunk, azt feltételezzük, hogy a másik ezt tudattalanul teszi, de sajnos vannak, akik tudatosan játszmáznak, ez már inkább nyílt manipuláció.

Képzeljünk el egy olyan szituációt, hogy egy feleség nem szeretné, ha este a férje elmenne otthonról, mondjuk sörözni a barátaival (féltékenységi játszma). Ahelyett, hogy ezt nyíltan megbeszélné a férjével, játszmákba kezd. Például sürgős és halaszthatatlan programot talál a férjének arra a három órahosszára, amíg az odalenne, mondjuk meg kell szerelni valamit otthon, vagy el kell menniük valahová máshová. Vagy például mindenféle vonzó ajánlatokkal próbálja a férjét az otthonmaradásra bírni, mondjuk, hogy sörök és rágcsálnivalók arzenálját vonultatja föl, hogy inkább hívja föl a barátait a lakásukba, ahelyett, hogy az elmenne. Vagy ha egyik sem működik, akkor előkapja a „nem törődsz velem” kártyát, és érzelmi zsarolásba kezd. A „Nem vagyok neked elég fontos, alig van olyan este, amit együtt töltheténk, erre te inkább a barátaidhoz mész!” –től kezdve a „Ha most elmész, akkor haza se gyere!” –ig.

Ugyanezt a férfiak is tudják produkálni. Mondjuk, nem szeretnék, ha a feleségük túl önálló lenne, és egyedül menne el otthonról, így inkább elhitetik vele, hogy nem képesek erre meg arra, és jobban járnak, ha a férjjel együtt mennek el otthonról. „Nem szeretem, hogy egyedül mászkálsz az utcán, olyan védtelen egy fiatal nő manapság.” Vagy: „Inkább elmegyek veled és vezetek én, múltkor is megkarcoltad az autót.”

Manapság gyakran látni, hogy szülők játszmáznak a gyerekeikkel, mert nem tudják őket elengedni. Ahelyett, hogy őszintén beszélnének az érzéseikről, félelmeikről gyerekeikkel, inkább furcsa játszmákba kezdenek, melyben a fiatal felnőttnek azt az üzenetet közvetítik, hogy ő még gyerek, és képtelen egyedül elintézni a dolgait, vagy önállóan élni. Ilyen játszmák, például, ha a huszon- (estleg harminc-, negyven-) éves felnőttre mosnak, főznek, takarítanak, intézik az ügyeiket kérés és megállás nélkül. Ha a gyerekük arra kéri őket, hagyjanak föl ezzel, akkor megsértődnek, és kijátsszák az „Én így fejezem ki a szeretettemet irántad, és köszönet helyett ezt kapom!”, „Föláldoztam magam érted...” vagy az „Amíg az én házamban laksz...” kezdetű adukártyákat. Ha a „gyerek” a maga kezébe veszi a dolgokat minden szó nélkül, és elkezd takarítani maga után, intézni a dolgait, akkor a  játszmázó szülők folyamatosan beleszólnak, elszámoltatják, és az első, legkisebb hibára a gyerek fejéhez vágják, hogy nem ért semmihez. Ha a gyerek elköltözött otthonról, akkor napi rendszerességgel hívogatják telefonon, beállítanak megbeszélés nélkül; ellenőrzik és elszámoltatják őket; vagy panaszkodnak, hogy nem boldogulnak, és a gyerek sem segít nekik semmiben, olyan kérésekkel árasztják el őket, amit maguk is meg tudnának csinálni; vagy lehetetlen időpontokban rángatják el őket magukhoz mondvacsinált indokokkal. Ha a gyerek részéről ellenvetés van, akkor szintén a sértődés a játszmázó reakciója („Ne is segítsél, tőled akár éhen is halhatok...”), vagy az érzelmi zsarolás („Te viszel a sírba...”, vagy „Tudod, milyen beteg vagyok, már úgysem sokáig kérlek meg...”).

Gyerekek szintén játszmáznak a szülőkkel, mondjuk ha nem akarnak önállósodni, és felelősséget vállalni, hanem kényelmesebb otthon a meleg családi fészekben élni, annak minden előnyével és hátrányával. Türelemjátékot játszanak, hogy ki bírja tovább nézni a konyhában a koszos edényeket, a szobában a piszkot, a fürdőben a szennyes ruhákat. A jogaikkal élnek, de felelősséget nem vállalnak, és ha a szülőknek ez nem tetszik, akkor jön a „Te neveltél ilyennek...”, „Nem én kértem, hogy megszülethessek, felelősséggel tartozol értem!”, „Nem is szeretsz, ha hagyod, hogy...”, „Rossz szülő vagy, bezzeg...”.

És ez élet játszótere telis-tele van ilyen, és hasonló szituációkkal, például a munkahelyen, baráti kapcsolatokban, szomszédok között, a családon belül. Vannak ártalmatlanok, melyek nem kívánnak különösebb kezelést. Vannak súlyos játszmák, melyek mögött komoly problémák húzódnak meg, és nem kezelésük a kapcsolat válságához is vezethetnek, vagy személyes, lelki tragédiákhoz (életre képtelen harmincéves gyerekek; pórázon tartott férjek és feleségek), ahogy azt fönt is láthattuk.

Mit tehetünk a játszmák ellen? (Gyakorlati tanácsok a következő cikkben.)

Előfordult már veled is, hogy nem tudtál kikapcsolni? Próbáltál pihenni, de nem tudtál egy helyben ülni? Cselekvési kényszered van, hogy csinálj valami hasznosat? Főleg akkor, ha körülötted a többi ember dolgozik? Nem, most nem a munkaalkoholizmusról lesz szó, bár ahhoz meglepően hasonló jelenségről fogok a mai cikkben írni.

Kétféle pihenési formát lehet alapvetően megkülönböztetni. Az aktív és a passzív pihenést. Az aktív pihenés lehet a sportolás, beszélgetés másokkal, hobbi tevékenység, minden olyan cselekedet, amely pihentet és feltölt bennünket energiával. A passzív tevékenység lehet az éjszakai alvás, szundikálás ebéd után a kanapén relaxálás, ücsörgés egy székben, a horgászat közbeni várakozás. Minden olyan kikapcsolódási forma, amely nem jár semmiféle (jelentősebb) fizikai megterheléssel. Ezek ugyancsak feltöltenek bennünket energiával. Fontos dolog, hogy ne csak a pihenésre szánjunk időt, de figyeljünk arra is, hogy az aktív és a passzív pihenés között egyensúly legyen. Néha szükség van arra is, hogy csak legyünk. Ne csináljunk semmit, lustálkodjunk az ágyban vagy feküdjünk a tv előtt. Ezeknek a tevékenységeknek is fontos helyük van az életünkben.

A problémát az jelenti, ha folyamatos cselekvéskényszer alatt állunk. Ezt az érzést úgy tudnám leírni, hogy ha nem csinálunk semmit (értsd: passzív pihenés), akkor rövid időn belül ránk tör a bűntudat, a lelkiismeret furdalás, hogy tegyünk valami hasznosat. A szülői és az iskolai nevelésnek ebben igen nagy szerepe van. Abban az esetben, ha a gyerek csak a (pozitív) cselekedetei után kap dicséretet, akkor ez azt a megerősítést adja számára, hogy a cselekedetei révén értékes. Ez fogja erősíteni a saját önértékelését is. Sőt nagymértékben ehhez kapcsolhat, hogy mennyire tartja értékesnek saját magát. Ez pedig arra fogja ösztönözni, hogy folyamatosan tegyen valami hasznosat. A hasznos cselekedetekkel természetesen minden rendben van. A probléma akkor jelentkezik, ha a cselekvéskényszeres ember passzív pihenésként csak az alvást választja. Erre mindenki „rákényszerül”, mivel az alapvető emberi szükséglet. Emellett azonban arra is kell időt szakítani, hogy „megengedjük” magunknak a semmittevést. Csak úgy legyünk. Csak nézzünk ki a fejünkből. Gyerekkorunkban tudtunk így is kikapcsolódni (elég, ha egy kisgyerekre gondolunk, aki nyitott szájjal „bambul” egy bizonyos pont felé nézve: ilyenkor ő is kikapcsol). Az agyunknak ilyenfajta pihenésre (alfa vagy ahhoz közeli állapot) most is szüksége van!

A tudatosság kapcsán felmerült az automatizmusok szerepe, s ennek kifejtése érdemel egy külön cikket. A hivatkozott postban az automatizmusok lettek kikiáltva a tudatosság fő ellenségeinek.

Valójában az automatizmusok nem rosszfiúk, sőt egyenesen jók; pusztán olyanok, mint minden más dolog az életben: ha túlzásba visszük, már nem szolgál minket, mi válunk a szolgájává.

Az automatizmusokra szükségünk van. Az élet bizonyos szempontból bonyolult, rengeteg információ árszt el bennünket minden irányból, változások sora ér minket. Ám az élet abból a szempontból egyszerű, hogy vannak benne hasonlóságok, ismétlődések, viszonylag állandó dolgok.

Túl sok energiába telne minden egyes helyzetet újként vizsgálni, minden információt külön elemezni. Az automatizmusok takarékoskodnak az időnkkel és az energiáinkkal, szükségünk van rájuk. Tudásunkat a világról rendszerezzük, és felhasználjuk, amikor szükséges, és lehetséges. Például, ha kapunk egy számlalevelet, akkor tudjuk, hogy a lejárati határidő előtt el kell mennünk a postára, és be kell fizetnünk. Tudjuk, hogy sorba kell állni, oda kell adni a pénzt, bizonylatot kapunk vissza, stb...stb... Vagy például otthon a kulcsainkat egy bizonyos helyen tartjuk, így nem kell minden alkalommal hosszasan keresgélni, ha használni akarjuk őket...

Ha úgy tetszik, az automatizmusok teszik lehetővé, hogy ne kelljen minden energiánkat feláldozni, így maradjon figyelmünk a lányeges dolgokra. Tehát a rutin, az automatizmus egy bizonyos fokig szolgál minket. Mi az a szint, ahol a rutin kárunkra válik?

A tudatosság kárára megy, ha az automatizmusok átveszik az uralmat az életünk felett. Ha sosem állunk meg egy helyzetben arra gondolni, mi is történik, nem csak az ismerősekben, de az újakban sem. Mikor a régi tapasztalataink irányítanak folyamatosan. Mikor az automatizmusok nem csak cselekvések szintjén jelentkeznek, hanem áttevődnek a gondolatokra is.

Például sietünk, és piros lámpát kapunk a forgalomban. Mire gondolunk? Hát ez nem igaz, csak én lehetek ilyen szerencsétlen? Ez jellemző, mindig ez van, ha sietek? Na, ez az automatizmus a kárunkra válik, mert olyan negatív programokat küld a tudatalattinkba, amelyre semmi szükségünk. Ilyenkor, ha ilyen gondolatokon kapjuk magunkat, állítsuk meg azokat. Gondoljunk inkább erre: Oké, legközelebb időben elindulok. Vagy, gondoljunk bele, sokszor egy pillanaton múlnak a balesetek. Akinek volt már karambolja, az tudja, ilyenkor azt kívánjuk, miért nem egy másodperccel később értem arra a helyre, már elkerültem volna az ütközést, minden másképp alakult volna... Nos, lehet, hogy a sietős utadon egy piros lámpa pont ez a szükséges egy pillanat, amivel éppen elkerülsz egy ütközést! Erre nem gondoltál még? Hát vizsgáld meg így is a történéseket, ahelyett, hogy az automatikus gondolatokat pörgeted mindig, főleg, ha azok károsak.

Sok példát tudnék az érzelmekkel kapcsolatban felhozni. Mondjuk, hogy egy új, vagy valamilyen nehéznek tűnő feladatattal szembesülsz. Mi az első gondolatod? Valamilyen jó kis negatív program, mint mondjuk: Mindig én kapom az aljamunkát!, A francba, hogy fogom én ezt megcsinálni, múltkor is mennyi időm elment vele?, Hát, nekem ez nem fog sikerülni... Vagy ha már benne vagy a helyzetben, megállsz egy pillanatra, és a magad javára fordítod érzelmi szinten. Önostorozás, az önbizalmad rombolása és a haragod növelése helyett önbizalomnövelésre, jókedv-csinálásra is használhatod egy pozitív gondolattal, mint például: Persze, hogy én kapom az új feladatot, mert olyan kreatív vagyok, múltkor is feltaláltam magam., Nincs olyan, hogy nehéz munka, csak jó kihívás., Ó, de jó, végre valami komoly, képességeimhez mért feladat, nem a szokott rutin!, Na, most bebizonyíthatom, hogy megérdemlem az előléptetést!

Ugye, érted a különbséget? Az automatizmusokat a javadra fordíthatod.

Hogyan?

1.     Figyelj. Figyelj. Figyelj! A Békés harcos útja című filmben hangzik el ez a gondolat: Mindig történik valami. Tanulj meg figyelni. Magadra: a testi reakcióidra (pl.: izzadsz, gyorsabban veszed a levegőt, engedett a gyomrodban a feszültség); lelki reakcióidra (pl.: izgatott lettél, aggódsz, örülsz); gondolataidra, „programjaidra” (pl.: de jó, végre..., már megint...., ez ügyes volt...). A környezetedre: mi történik, hogyan viselkednek mások. Fordíts figyelmet olyan dolgokra, amikre általában nem szoktál. Hallgasd a madarak énekét! Nézd meg, milyen pompásak az épületek, amelyek mellett minden nap elmész, de sosem nézed meg őket igazán. Érintsd meg a párod ruháit! Figyeld meg újra és újra a saját reakcióidat!

2.     Meditálj. A relaxáció, meditáció, vizualizáció csökkenti a figyelemelterelődést, azaz az automatiuzmusainkat, így növeli a tudatosságot, és a koncentrációkészséget. Minél többet meditálsz, annál könnyebb lesz összpontosítani a figyelmedet.

3.     Hajtsd az automatizmusokat a pozitív programok igájába. Kezdj el tudatosan pozitív gondolatokat használni, pozitív megerősítéseket adni magadnak, mantrákat sorolni. Építsd be ezeket a mindennapjaidba, hogy hasznos automatizmusok váljanak belőlük, melyet a javadra fordíthatsz.

A két szélsőség, amelyek közül az ember választhat, amikor beteg: vagy nem vesz tudomást a betegségéről vagy túlságosan is azt helyezi a középpontba. Kezdjük a betegség figyelmen kívül hagyásával. Gyakran előfordul, hogy az emberek nem veszik igazán komolyan testük jelzéseit. A tünetek széles tárháza jelezheti számukra, hogy valami nincsen rendben a szervezetükkel. Az utolsó pillanatig képesek halogatni, hogy megtegyék a szükséges lépéseket a megoldás felé, vagy felkeressenek egy gyógyító szakembert. A betegség előrehaladtával testük egyre rémisztőbb tüneteket produkál. Ekkor sokan megijednek, átbillennek azon bizonyos ló túlsó oldalára és kapkodva menekülnek az egészségügy karjaiba. A rák esetében (előrehaladott állapotban) azonban az orvosi beavatkozások eredményessége erősen lecsökken a kezdeti stádiumhoz képest. Az ijedség mellett szerepet játszhat az is, hogy a szervezet olyan erős fájdalomtüneteket produkál, amelyek mellett még fájdalomcsillapítók szedésével sem lehet „normális életet’ élni. Amikor egy beteg személy nincsen tudatában betegsége súlyosságának, vagy nem hisz abban, hogy egyszer újra egészséges lehet, akkor az jelentősen alááshatja azt a fajta motiváló erőt, amelyet a gyógyulása érdekében hajlandó és képes megtenni.

A másik szélsőség, a betegséggel való túlzott foglalatosság viszont felnagyítja annak szerepét az ember életében. A túlzott figyelem, amit a betegségre fordít, eltereli a figyelmét a gyógyulásra vezető útról. Az egészség visszaszerzése, az egészséges test elképzelése kell, hogy a középpontban álljon. Testünkben milliónyi élettani folyamat zajlik ebben a pillanatban is. A beteg emberben ezen folyamatok töredéke működik csak helytelenül. Vagyis a testünk nagy része még ilyenkor is egészséges. A betegséggel küzdő ember tudata miért csapja be saját magát azzal, hogy egész teste beteg? A válasz ez esetben egyszerű. Azért, mert elsősorban azokra a testi folyamatainkra fordítjuk a figyelmünket, amelyek kellemetlen, bántó tüneteket produkálnak. Fájdalmat,vérzést, lázat, görcsöt, bénulást, puffadást stb. Erős fájdalom esetén, ezzel az érzéssel azonosítja az ember tévesen teste egészségi állapotát.

A két szélsőség között találja meg a betegséggel küzdő ember a gyógyulása kulcsát. Egyrészt elfogadja a betegség létezését, másrészt az egészségét szem előtt tartva megtesz mindent a gyógyulása érdekében. A betegségtudat kialakulása csak a betegség elfogadásában, a kiváltó okok feltárásában, azok és az életmód megváltoztatásában szabad, hogy megnyilvánuljon. A túlzott betegségtudat (amely szorosan kapcsolódik a betegség adta előnyökhöz) ugyanis tapasztalataink szerint elzárja az utat a gyógyulási folyamat során folyamatosan fejlődő (de még törékeny) egészségtudat kialakulása előtt.

 Kedves Olvasóink,

ezúton tájékoztatlak benneteket, hogy a 04.10. szombaton tartandó előadásunk időpontja változott, az alábbi program szerint délelőtt 10:30 perckor kezdünk!

Továbbra is várunk szeretettel mindenkit!!!

Gary Chapman hangolós könyveit tulajdonképpen már bemutattam a szeretet kifejezésénél.

Álljon itt azonban könyvajánló formájában is egy kis kedvcsináló.

Gary Chapman családterapeuta, aki könyveiben a harmonikus családi, párkapcsolati működéshez ad gyakorlati tanácsokat. Kamaszokra hangolva, gyerekekre hangolva, egymásra hangolva és családi összhangzattan című könyveiben a szeretet kifejezésének fontosságát helyezi előtérbe az egészséges, tartalmas és kielégítő emberi kapcsolatok tekintetében. Praxisa alatt megfigyelte, hogy a szeretet megfelelő módon való kifejezése elsődleges, hiánya azonban problémákhoz vezet: a kapcsolatok elszegényedését, kiürülését, megromlását eredményezheti.

A szeretet kifejezésére öt módot figyelt meg, mely öt módból mindenkinek megvan az (egy, esetleg kettő) elsődleges. Ezeken a módokon veszi észre valaki, hogy szeretik, és ő is ezen fejezi ki magát. Mindezt gyakorlati tanácsokkal támogatja meg, hogy javítani tudjunk a kapcsolatainkon, ám ezek a tanácsok a megelőzésben is használhatók, nem csak a korrekcióban.

Chapman továbbá szót ejt a felelősség és következetesség fontosságáról, főleg a gyereknevelésben. Szintén használható tippekkel szolgál az olvasónak, hogy hogyan lehet kialakítani a családi harmóniát és szerepvállalásokat úgy, hogy azt mindenki a magáénak érezze. Elmondja, hogyan lehet betartható szabályokat kialakítani közösen, így megelőzni, hogy az együttélés nehézségei a kapcsolatokat terheljék. Megmutatja, hogyan lehet a mai világban is következetesen, felelősséggel, és felelősségre nevelni; nem agyonkorlátozva, de olykor szigorú szabályok között; hogyan lehet értékeket átadni, legyen az vallás, vagy egyéni életszemlélet.

Egymásra hangolva kötetében a párkapcsolatok tekintetében lát el minket a szeretet kifejezésére vonatkozó tanácsokkal, mely minden kapcsolatban élő embernek tanulságos könyv lehet: megmenthet egy házasságot, illetve segíthet azt harmóniában tartani. Ezt a könyvet elkészítette külön férfiaknak szóló változatban is, olvassák el! További hasznos könyveket adott ki a párkapcsolati problémák kezelésére.

A terapeuta könyvei közérthetőek, könnyen követhető tanácsokat tartalmaznak, használhatóak, sőt hasznosak. Aktuális problémákat tárgyalnak, és a problémákra a gyakorlati tapasztalatból táplálkozó megoldásokat kínálnak. Sokat tanulhatunk megfigyeléseiből, nem utolsósorban önmagunkról is.

Képek az Alexandra honlapjáról.

Irodalom:

Gary Chapman: Családi összhangzattan

Gary Chapman: Egymásra hangolva

Gary Chapman: Kamaszokra hangolva

Gary Chapman: Gyerekekre hangolva

Gary Chapman: Maradjunk együtt

Te olvastad már valamelyiket? Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Életünk tele van jó és rossz szokásokkal. Minden szokásban két közös dolog van: tanuljuk őket és valamilyen belső szükségletet elégítenek ki (sokszor tévesen gondoljuk, hogy nem áll belső szükséglet például a késés mögött. De bizony áll. Elszöszögjük az időt és túl kényelmesek vagyunk, hogy hamarabb elinduljunk vagy, hogy időben összekészülődjünk).

A szokások változtathatóak! A jó és rossz szokások egyaránt. Egy cselekvés mennyi idő múlva válik szokássá? Nos, erről nagyon eltérő véleményeket olvashatunk. Van, aki 20 napot mond, mások 30 napot. Megint mások közöttük én is 40-50 nap közé datálom azt az időt, amíg egy cselekvésből szokás lesz, és az befolyásolja életmódunkat, életminőségünket. A tapasztalataim azt mutatják, hogy rossz szokásaink megváltoztatása 3 dolgon múlik: 1. az egyén személyiségén (kitartásán, akaraterején) 2. a régi szokás helyére tudunk-e valamilyen új, hasznos cselekvést beiktatni 3. az új szokást milyen gyakran tudjuk gyakorolni (hogy szokássá váljon) 4. érkeznek-e pozitív megerősítések a külső környezetünkből, vagy testünkből (pozitív érzések, testi felfrissülés).

Amikor változtatunk, és új szokásokat teszünk az életvitelünk részévé, akkor saját magunk és a külső környezetünk számára is „más emberek” leszünk. Ez pedig másokat (a közeli környezetünket) is változásra sarkallhat. Erről jut eszembe Az emberi játszmák (Games People Play. The Psychology of human Relationships) Eric Berne pszichológus 1964-es sikerkönyve. A szerző szerint az élet nem más, mint (nemes egyszerűséggel) játszmák sorozata. Ebben a könyvben található az alkoholista játszma. Ha az ívást egy rossz szokásnak tekintjük (belső szükséglet áll mögötte, egyfajta függés), akkor ettől bizonyos esetekben megpróbál megszabadulni az alkoholista. Tételezzük fel, hogy sikerül neki leszoknia az alkoholfogyasztásról. Számára ez a következő járulékos előnyökkel jár: az egészségi állapota rohamosan javul, teljes tudatában lesz saját döntéseinek, nincsen rászorulva mások gyámolítására, ellenőrzésére, munkahelyi teljesítménye (ha még van neki) nagymértékben javulhat, stb. A régi rossz szokást felcseréli valami új. Új időtöltés: mondjuk sport, nyelvtanulás, túrázás stb. A legkényesebb kérdés, hogy a belső megerősítések mellett, érkeznek-e külső megerősítések a családtól, barátoktól, ismerősöktől?

 Két esetet különböztetek meg:

1. Megváltoztatom a rossz szokásaimat (pl abbahagyom az alkohol mértéktelen fogyasztását) és a környezetem ezt respektálja. Mindenki örül, hogy megváltoztam, hogy jobb ember lettem. Ezt igazolják a belső és a külső megerősítések is. Az emberi kapcsolataim javulnak, könnyebben szerzek barátokat, a rossz szokás miatt megszakadt kapcsolatokat is fel tudom éleszteni (ha a másik fél is akarja a korábbi sérelmek ellenére). Az én változásom mások velem kapcsolatos viszonylatában is változásokat generál.
2. Megváltoztatom a rossz szokásaimat, de a környezetem nem akarja elfogadni az új embert, aki lett belőlem. A belső megerősítések mellett ellenállásokat és kritikát kapok másoktól. Ez leginkább akkor okoz problémát, ha érzelmileg labilis vagyok, és olyan emberektől kapok negatív visszajelzéseket, visszautasítást, akik érzelmileg nagyon fontosak a számomra. Ekkor két lehetőségem van: 1. ha fontosak nekem ezek a kapcsolatok, akkor visszaveszem a régi rossz szokásokat (még ha ezek károsak is, engedve mások manipulációs akaratának. 2. az új ember egyben új életet is jelent: ez bizonyos áldozatokkal jár. Jelen esetben a korábbi emberi kapcsolatok megszűnnek, és helyettük újak alakulnak ki.

Az alkoholista példájához visszatérve, ha egy rossz szokásunkat akarjuk megváltoztatni, akkor abban nem biztos, hogy partner lesz a környezetünk. Valakinek jó úgy, ahogy vagyunk, vagy csak egyszerűen nem akar változni, csak azért mert mi változtunk. Ez pedig pokoli nehézzé teheti a változást, ha nekünk fontos a békesség fenntartása, és félünk a konfliktushelyzetektől. Pedig végső soron saját egészségünk és boldog életünk megteremtése érdekében vállalnunk kell bizonyos „járulékos veszteségeket” is.

Te szembesültél már ellenállással, mikor „jó irányba” akartál változni?

Létezik egy természetes módszer a betegségek kezelésére, megelőzésére, az egészség megőrzésére. A teljes ébrenlét és az alvás között még több állapot is van, biztos te is észrevetted, hogy elalvás előtt egy laza, kellemes, nyugodt, kikapcsolt állapotba kerülsz. Még tudsz magadról, még gondolkodsz, de már másképp, mint ébren. Ez az alfa állapot: az agy több alfa-agyhullámot bocsát ki, mint éber állapotban, ilyenkor hatékony a feszültség csökkentése, a nyugodt lelkiállapotba kerülés, a sejtek regenerációja, a fájdalomcsillapítás, a pihenés.

     Relaxált állapotnak is nevezhetjük ezt; az erre épülő módszerek változatait pedig relaxációnak, meditálásnak, autogén tréningnek. Sok önfejlesztő és gyógyító program dolgozik a relaxációval, nem véletlenül: az agykontroll, az NLP, a Simonton-módszer és még sokan mások, még nyelvtanító programok is.

Hogyan működik?

    Nincs benne semmi extra ördöngösség, nem kell hozzá külön képesség, erre mindenki képes. Persze van, akinek könnyebben, van, akinek nehezebben megy, de gyakorlással ez is javítható, mint a legtöbb dolog. Néha jönnek azzal a betegeink, hogy ők nem tudnak relaxálni. Ha elaludni el tudsz, akkor relaxálni is tudsz, csak el kell találni azt a pontot, mikor még nem alszol el, de már „mélyebben” vagy, és azt az állapotot megtartani.

    Hogyan? Például egy kád vízben ázva, gyertyafénnyel kísérve. Este vagy reggel az ágyban elalvás előtt, vagy ébredés után az ágyban félig (vagy teljesen) felülve. Kedvenc foteledben, a nyugodt szobában, halk, megnyugtató, instrumentális zenével.

A fekvést nem javaslom, mert könnyű úgy elaludni. Inkább ülj úgy, hogy a lábaidat a földre helyezed. Ne tedd keresztbe a végtagjaidat! Alapvetően válassz olyan testhelyzetet, menyben el tudod lazítani az izmaidat, végtagjaidat.

    Ha megvan a kellemes testhelyzet, jöhet az aláfestés. Kezdőknek (vagy gyógyulóknak) könnyebb relaxálós zenére, programozott meditációra relaxálni. Mit jelent ez? Beszerezhetők szöveg/ének nélküli relaxációs zenék: lágy, kellemes, megnyugtató dallamok, amelyek csak halkan szólnak a háttérben, viszont segítenek kizárni a zajokat és elérni az alfaállapotot. A programozott meditáció azoknak jó, akik valamire „gyúrnak”: rákbetegségből gyógyulnak, immunrendszert erősítenek, stresszt vezetnek le, fogyókúrát csinálnak, pozitív programozást végeznek, vagy csak egyszerűen szeretnek irányított relaxációt végezni, mert nekik az jobban működik. Ilyenkor általában készen lehet venni relaxációs zenét, ahol valaki a zenére már felmondta az instrukciókat, például az agykontrollnak vannak ilyen kazettái/cd-i, de mi is szoktunk készíteni a betegeknek például a rák gyógyításához. Bármilyen relaxációt el lehet végezni irányítottan is, csak találj rá megfelelő hanganyagot.

    Gyakorlottaknak nem szükséges a zene. Van, aki már kívülről tudja az irányított relaxáció szövegét, és fejből végig tudja csinálni az egész programot. Valaki szeret saját relaxációt végezni, egyedi célok megvalósításán dolgozni. Az a jó abban, ha nem kötődsz a zenéhez, mert akkor bárhol, bármikor tudsz relaxálni, akkor is, ha nem vagy otthon, vagy nincs nálad zenelejátszó eszköz.

    Innentől kezdve még több szálra bomlanak a lehetőségek, ha elhelyezkedtél és lehunytad a szemed. A relaxációnak számos változata van, attól függően, mi a célod, vagy melyik módszer keretében csinálod. A teljesség igénye nélkül ismertetek egyet-kettőt, amit mi használunk.

    A progresszív relaxáció, amikor az izmaidat feszíted és lazítod, és ezáltal jön létre az ellazulás. Jó azoknak, akik nehezebben lazulnak el, vagy tele vannak stresszel, hiszen ilyenkor az izmok sokszor tudattalanul meg vannak feszítve, s így könnyebb kilazítani őket.

    Lehet testi szintről folyamatosan menni mélyebbre a lelki szint felé, ilyenkor először végigmegyünk a különböző testtájakon, és ellazítjuk azokat, majd kiürítjük az elménket, így érjük el a teljes ellazult (alfa-) állapotot.

    Ezen a mély, nyugodt szinten megszabadulunk a stressztől. Ez már magában elég lehet. A relaxáció rendkívül hatékony, és természetes módszer a stressz (és minden ebből eredő betegség) kezelésére. S mivel tudjuk, hogy a stressz gyengíti az immunrendszert, így érdemes mindenkinek relaxálni naponta egy 15-30 percet, hogy megőrizze egészségét; stresszes életmódot folytatóknak ez kötelező.

    Pihenésnek és feltöltődésnek is kiváló, hiszen garantált a nyugodtság elérése, energia-tartalékaink feltöltése.

    Az alfaállapot elérésével fájdalmaink csillapodnak, érdemes kipróbálni a krónikus fájdalommal élőknek.

    Még egyszer kiemelem, hogy segíti az immunrendszer működését, így minden betegség legyőzésében segítségül hívhatjuk. Csak kellemes mellékhatásai lesznek! Megelőzésre is bátran használható.

    Lelki békénk megteremtésében alapvető módszer. Ideges, ingerült vagy? Valamin állandóan zakatol az agyad? Szeretnél megszabadulni a bűntudattól, vagy éppen ellenkezőleg, megbocsátani valakinek? Félsz valamitől, aggódsz valami/valaki miatt? Szeretnél egy kérdésre, vagy egy döntésben választ kapni? Meditáció segítségével ez könnyebben elérhető, legyen az irányított, vagy saját program végigvezetése.

    Pszichológiai problémák megoldására is kiváló, legyen az depresszió vagy pánik, vagy bármi más.

    A relaxáció omegája a vizualizáció. A kettő nem ugyanaz, bár általában összekapcsolódik, hiszen vizualizálni alfaállapotban érdemes, relaxált állapotban pedig érdemes vizualizálni valamit. A vizualizáció, vagy imagináció azt jelenti, hogy az ellazult állapotban képi (vagy auditív, kinesztetikai) megjelenítést végzünk, magyarul magunk elé képzelünk valamit, és abba a helyzetbe teljes valónkkal beleéljük magunkat. Az NLP, a Simonton-módszer, az agykontroll mind dolgozik vele. Rendkívül hatékony és intenzív a módszer, ráadásul bármire használható. Daganat gyógyítása, immunrendszer aktiválása, más betegségek (nátha, tyúkszem, csonttörés, bármi) kezelése csodás eredményekkel. Célok elérése rekordidő alatt. Új munkát akarsz? Szeretnéd megtalálni életed párját? Magabiztos akarsz lenni, vagy vidám? Saját autót, házat szeretnél? Bármire használhatod! Két alapszabályra hívnám fel a figyelmed:

   Mindig azt képzeld el, amit szeretnél, pozitív formában (gyógyult, egészséges testrész, boldog család, jó munka …stb…)!

    Komoly betegség (testi vagy lelki) gyógyításánál konzultálj szakemberrel, pszichológussal, mert ha rossz képi megjelenítést végzel, azzal nem segítesz magadnak. Jó, ha valaki vezeti a vizualizációt, ezt ne végezd a saját felelősségedre, ismerős ajánlásai, vagy könyvből tanultak alapján. Legalább első alkalommal beszélj hozzáértővel, s ha már a helyére került minden, utána már végezheted a vizualizációt egyedül a megbeszéltek alapján.

Te szoktál relaxálni vagy vizualizálni? Van bevált módszered?

Igen pontosan. Mi köze van a két szónak egymáshoz? Nagyon is sok. A rákbetegek életében kivétel nélkül megtalálhatjuk a boldogtalanság, vagy látszatboldogság létállapotát. Amikor a boldogságunk nem a saját létünk öröméből, nem a saját életutunk felfedezésének pozitív érzéseiből táplálkozik. Amikor a másoknak tett szolgálatból, segítésből hiányzunk mi magunk. Pedig a legfontosabb feladat, amit szem előtt kell tartanunk, hogy bármit is teszünk az életünkben, az értünk vagy értünk is kell, hogy történjen. A rákbetegség pedig rákoppint a fejünkre, hogy valamit másképpen kellene (lehetne) csinálnunk.

A rák diagnosztizálása után az első kétségbeesést, a megjelenő halálfélelmet és a megszűnni látszó jövőképet félretéve tudatosan(!) kell felépítenünk a belső egészséget. Itt és most! A betegséget a szolgálatunkba kell állítani. Ami azt jelenti, hogy meg kell néznünk, hogy mire akarja felhívni a figyelmet. A figyelem fókuszába került dolgokat pedig el kell kezdenünk megváltoztatni.

A betegség a belső énünkre akarja felhívni a figyelmet, amelyet elhanyagoltunk. Az örömeinket mindig kívülről szereztük be. Nem igazán tudjuk, hogy mi a jó nekünk. Vagy csak egyszerűen elfelejtettük, elfojtottuk magunkban. A belső egyensúlyhoz szükségünk van az örömre. A kívülálló embereknek próbáltunk örömet szerezni. Az ő örömeikkel azonosulva azt gondoltuk, hogy ezek a mi örömeink. Ezek az örömök azonban nagyon is esetlegesek. A külső környezetünk gyorsan hozzászokik a mi állandó örömnyújtásunkhoz és már nem örül annyira. Vagy nem örül egyáltalán. Korábban azt gondoltuk, hogy befolyásolni tudjuk mások hangulatát. Most kiderül, hogy mégsem. Mindent megteszünk, hogy a másik kedvében járjunk, de nincsen semmi eredménye, vagy nincsen köszönet. Ekkor könnyen megsértődhetünk, hogy mennyire hálátlan a másik fél. Mennyire nem becsül bennünket. Ahelyett azonban, hogy mások reakcióival foglalkoznánk, figyeljünk saját magunkra, a saját igényeinkre, szükségleteinkre. Ezeket kielégítve valódi örömforrást teremtünk magunkban. Ezek mind olyan tevékenységek, amelyeket nem kényszerből kell tennünk, a velük való foglakozás közben nem keletkezik bennünk feszültség. Ezek mind valódi örömök, mert a saját, valódi igényeink kielégítésére, teljesítésére irányulnak. Ezeket a tevékenységeket jegyezzük meg jól. Tudatosítsuk magukban a létezésüket és szánjunk elég időt rájuk. Ez a legfontosabb lépés, hogy úgy éljük az életünket, ahogyan nekünk a legjobb.

A tapasztalatom azt mutatja, hogy az ember az apró alattomos dolgokon csúszik el, miközben megtesz mindent azért, hogy boldogan éljen. Ezek az apró dolgok sokszor láthatatlanok és kis adagokban növelik a belső feszültségünket. Ilyen egyszerű dolog lehet, hogy nem utasítunk vissza közeli hozzátartozókat, mikor szívességet kérnek.  Mert korábban ők is segítettek nekünk. Bár nekünk semmi kedvünk segíteni (hangsúlyozom, hogy abban a pillanatban és körülmények között), mégis segítünk. De ez a segítség, sokszor „nyögvenyelős”. Legszívesebben máshol lennénk, mással foglalkoznánk. De köt az ígéretünk. Köt az igen válaszhoz kapcsolódó felelősségünk. Csak éppen megint az történik, ami nekünk nem jó. Ehhez hasonló apró finomságok mérgezik meg az életünket és ezek nem megfelelő kezelése által adjuk ki kezünkből az irányítást.

Persze erre jogosan teszi fel a kérdést a kedves olvasó: Vannak dolgok, amelyekre rákényszerülünk, nem? Ilyen például egy munkahely megtartása. A mostani válságos időkben nehezebben megy új munkahely után nézni. Ez van, ezt kell szeretni.  Erre a következő a válaszom: Találd meg mindenben azt ami jó neked. Ez lehet egy utálatos munka is. Lehet, hogy utálod a munkahelyed, de kapsz cserébe fizetést (a megélhetéshez), szakmai tapasztalatot, jobb esetben szakmai fejlődést és emberi megbecsülést.

 Minden napodat szervezd úgy, hogy legalább egy dolog történjen a te kedvedért. Semmi nem ér annyit, hogy elrontsa a kedvünket. A boldogságunk útjába pedig végképp ne álljon!

Élj boldogan és egészségesen!

Ez a kérdés mostanában több pszichológiai, önsegítő könyv központi témájává vált, és mi is egyre gyakrabban vesszük elő a terápiákon, csoportfoglalkozásokon, előadásokon, tréningeken, nem véletlenül.

Korunk nyavalyáinak egyik tünete, hogy nem éljük tudatosan az életünket, és ez túlmutat a „felgyorsult világ” közhelyen. Általában tapasztalható, hogy keveset foglalkozunk a jelennel, és annál többet a múlttal és a jövővel; akár magyar népbetegségnek is tekinthető, hogy az emberek a múltban és a jövőben élnek, s sok kliensünknél észrevesszük, hogy ezek a dimenziók összecsúsztak, életükben kevesebb a tudatosság, mint az automatizmus.

Mi a tudatosság?

Filozófusok bizonyára jobban tudnának válaszolni erre a kérdésre, és ahány válaszoló, annyi válasz: a tudatosság a hétköznapi elmének talán nehezen megfogható. Általában olyan meghatározásokat kapunk rá, mint ébernek lenni, tisztában lenni azzal, mi történik velem, körülöttem, a jelenben lenni, itt és most lenni.

Számomra tudatosnak lenni, azt jelenti, hogy a jelenben lenni. Ha a jelenben vagy, az két dolgot feltételez.

1.     Nem a múltban élsz. Nem a múlton rágódsz, vagy nosztalgiázol állandóan. Nem azzal foglalkozol otthon, hogy miket mondott aznap a kollegád, vagy hogy nézett rád az eladó a pultban. Nem sírod vissza a gyereked kiskorát minden családi rendezvényen, nem emlegeted föl a feleségednek, milyen más volt régen. Itt és most élsz.

2.     Nem a jövőben élsz. Nem azon agyalsz már előre, mi fog történni holnap a randin, nem aggasztod magad a következő vizsgán vagy megbeszélésen. Nem álmodozol állandó jelleggel a jövőbeli életedről, hogy milyen jó lenne, ha már házad meg gyereked lenne. Itt és most élsz.

Persze, csapongó elménk néha előreszalad, és olykor a múltban időzik: jó pozitív képeket nézegetni a jövőről, és jó néha a szép emlékekre visszatekinteni. De! Nem állandó jelleggel! A jelenben lenni mindig legyen túlsúlyban, élj többet itt és most, mint a múltban és a jövőben együttvéve. És még egy fontos dolog: a jövőt és a múltat ne használd önmagad marcangolására, vagy a félelmek játszóteréül. Ha elkalandozol a jelenből, azt mindig a jó érzésekért tedd, töltődj föl belőle, nyerjél energiát, a félelmek és a problémák megoldását pedig éppenséggel a jelenben tedd!

Miért fontos a tudatosság?

Pont a jelenben létezés miatt. Itt és most tudod az ügyes-bajos dolgaidat kezelni, az örömeidnek örülni. Nézzünk néhány példát!

Mondjuk, hogy párkapcsolati gondjaid vannak. Ahelyett, hogy a párod fejéhez vágsz olyan dolgoat, amin már régen túl kellene lenni, a jelen helyzet problémájáról kell beszélni. Ha mindent akkor és ott megoldanánk, nem is lennének olyan dolgok, amiken még nem vagytok túl. Vagy ahelyett, hogy azon síránkozol, milyen jó volt a kapcsolatotok kezdetén, például odatehetnéd magad a jelenben, és közösen változtathatnátok.

Másik példa, amikor valaki valamit éppen jól csinál, de pont azzal rontja el, hogy nem tudatos. Vegyük azt az esetet, hogy van egy fontos, vagy határidős munkád, esetleg vizsgára készülsz. Órák óta dolgozol, és jól esne egy kis felfrissülés. Egy öt percre felállsz a munkád mellől, és teszel egy rövid sétát, megiszol egy teát, vagy csak ledőlsz az ágyon. Ha nem a jelenben vagy, akkor máris azon töröd a fejed, hogy ezzel a pihenővel hogy le fogsz maradni, vagy eszedbe jut, hogyan korholtak régen a tanáraid, hogy addig nincs pihenő, amíg kész nem vagy a dolgoddal. Ahelyett, hogy a bűntudattal elrontanád a felfrissülésedet, inkább ki kellene élvezned a jól megérdemelt szünetedet, ami nemhogy nem kiesés a munkából, de friss fejjel még jobban oda is tudsz figyelni utána.

Vagy mondok ennél egyszerűbbet. Mi a kedvenc foglalatosságod? (Remélem, már föl tudsz sorolni tízet!) Mondjuk, hogy egy kád meleg vízben való ellazulás gyertyák és bor kíséretében. Örülsz, hogy szakítottál magadra egy félórát, és gratulálsz magadnak, hogy kényezteted magad? Vagy ostorozod magad valami miatt, esetleg arra használod ezt a szabadidőt, hogy a napi gondokon rágódj? Ha az ostorozást és a rágódást választottad, akkor sajnos energiát vontál él magadtól, ahelyett, hogy az önmgadanak tett szívességet arra használtad volna, ami, és energiát vettél volna magahoz a kikapcsolódás által. Ugye, érted már a különbséget? A tudatosság azt jelenti, a jelen helyzetben vagy, azaz, most éppen örülsz, hogy a kedvenc foglalatosságodat végezheted, ennyi, kész, pont.

Hogyan lehetünk tudatosabbak?

Az egyik előadáson nagyon szépen megfogalmazódott, hogy a tudatosság egyik legnagyobb gátja talán az automatizmus. Igaz, életünk tele van automatizmusokkal, mind cselekvéseink, mind gondolataink terén. Ha tudatosabbak akarunk lenni, első lépés legyen az autmatikus cselekvések, gondolatok megállítása. (Az automatizmusokról külön cikk lesz.)

Direkt fogalmaztam így: tudatosabbak. Tudatosnak lenni véleményem szerint a világ zajától elvonult bölcsek, szerzetesek, remeték, buddhista papok képesek... A mi elménket használnunk kell a mindennapokban, nem tudunk száz százalékosan automatizmusok nélkül élni; nem kell tökéletesen tudatosnak lenni, de mindig törekedhetünk rá, és egyre közelebb juthatunk a tudatossághoz, s így céljainkhoz.

Te mennyire vagy tudatos?

Minden élethelyzetben keletkezhetnek feszültségeink. Ezeket nem árt idejében kezelni és megtanulni azokat a módszereket, amelyekkel a megfelelő módon levezethetjük őket. Egy számunkra kritikus szituációban, ha belül feszültségeink keletkeznek, akkor lépnünk kell. Ha rossz érzéseink támadnak a másik személlyel vagy személyekkel kapcsolatban, akkor mondjuk el neki (nekik) amit úgy gondolunk, hogy el kell mondanunk.

Ha nem ott kezeljük a helyzetet és nem úgy ahogy kell ,akkor előbb utóbb megtelünk. Másrészt azokon vezetjük le belső feszültségeinket, akik a legártatlanabbak ebben a helyzetben: a szeretteinken. A családunk a leggyengébb láncszem. A társadalmilag elvárt viselkedést otthon levetkőzhetjük. Azt gondoljuk, hogy otthon nem kell megfelelnünk. Az otthon az a hely ahol elengedhetjük magunkat. Persze mikor kiadjuk a haragunkat, akkor ezzel együtt megbántjuk családtagjainkat. Így miután megszabadulunk a minket szorongató feszültségtől máris helyébe lép a bűntudat és a lelkiismeret furdalás, amely az ördögi kör részeként újabb feszültségeket szül. Ezzel kapcsolatban még fontos azt is megemlíteni, hogy a megoldásainkat a gyermekeink követendő mintának tekinthetik. A családtagok életében megjelenik a szorongás, mivel nem tudják mi az oka a dühkitöréseinknek.

A környezetünkben élő emberek kétféle módon indukálhatják bennünk a feszültséget:

1.        Tudatosan: mikor valaki szándékosan cselekszik ellenünk. Ez esetben tudjuk, hogy egy meghatározott személlyel szemben kell olyan stratégiát alkalmaznunk, amely a feszültségünket megszünteti.

2.       Nem tudatos módon: a másik fél valami olyan dolgot képvisel (külső megjelenés, magatartás, megnyilvánulás, verbális és nonverbális kommunikáció), amely azért vált ki belőlünk feszültséget, mert emlékeztet egy régi megoldatlan helyzetre, kudarcélményre. Ilyenkor tévesen kapcsoljuk össze a saját feszültségeinket a jelenlegi helyzettel, ezért a másik fél többnyire meglepődhet egy agresszív válaszon. Mert az egyszerűen nem oda illik. Gyakran előfordul, hogy érezzük a feszültséget belül, de nem tudjuk megmondani, hogy mi zavar a másik emberben.

A tudatos mód ellen sokkal könnyebben vehetjük fel a harcot. Ismerjük a kiváltó személyeket, vagy okokat. A nem tudatos helyzet esetében a megoldás akkor jön el, amikor sikerül kibogoznunk a szálakat. Ebben segítséget jelenthet az önvizsgálat, egy közeli hozzátartozó véleménye, vagy szakember segítsége..

Lépések a feszültség kezelésében:

1.       Tanuld meg felismerni. Ez sokszor a legnagyobb probléma. Ha rögtön nem sikerül, akkor az adott helyzet után keresd meg az okát. Mi történt ebben a helyzetben? Ettől lettem feszült? Ha megtalálod, hogy mi a feszültség oka, akkor ott kell kezelned a feszültséget, ahol keletkezik. Amennyiben csak a helyzet után találod meg a kiváltó okokat, akkor tudatosítsd magadban és a következő adandó alkalommal kommunikáld fenntartásaid a másik fél felé.

2.       Tanuld meg a feszültséget levezetni humánus módon, amellyel sem a magad, sem a szeretteid, környezeted testi és lelki egészségét nem fenyegeted. Ebben a legnagyobb segítséget az jelenti, ha a feszültséget kiváltó szituációban cselekszel. Mindig annak az embernek kell visszajelezni a bennünk keletkező negatív érzéseket, akikre tartozik (vagyis ne minden esetben a szeretteinknek). Amikor rögtön cselekszel, akkor a feszültség gyorsan elszáll. Ezzel megakadályozod, hogy ezek az érzések felhalmozódjanak benned.

3.       Olyan kényszerhelyzetben, amikor nem tudod meghatározni mi a kiváltó ok, de a feszültséget le akarod vezetni: énekelhetsz, futhatsz, táncolhatsz, sportolhatsz, ásíthatsz, nyújtózkodhatsz, üvölthetsz :D, fújtathatsz egy nagyot :D). Ezek kiváló feszültségmentesítő módszerek, bár csak rövidtávon hatnak. A valódi okokat sem szüntetik meg. Mégis jobbak, mint az alkohol, a cigaretta és a szeretteid piszkálása. Valamint nem is károsak.

Mikor mondtad utoljára életed párjának, gyerekednek, szüleidnek, barátaidnak? Ha percekig kell gondolkodnod rajta, akkor bizony van mit fejlődnöd e téren.

 Van, aki még soha nem mondta ki; van, akinél évekbe is beletelik, amíg egyszer kimondja; van, aki ünnepnapokra tartogatja…

 Általában vagy nem tudja kimondani (azt hiszi legalábbis), vagy téves hiedelmei vannak a szeretlek szó kimondásával kapcsolatban („ha sokszor mondjuk, elcsépeljük”, „férfiatlannak fog tartani a barátnőm”, „elbízza magát a párom”, „el fog hagyni a pasim”, „felnőtt ember már nem mond ilyeneket a szüleinek”, „ki fog nevetni a gyerekem”).

 Gondolkodj el rajta, te mért nem mondod ki! Soha nem mondtad ki, és azt hiszed, nem is tudod? Korlátozó hiedelmeid vannak ezzel kapcsolatban? Neked sem mondták a szüleid, vagy a szerelmeid?

 Gondolkodj el rajta, hogy a hiedelmeid honnan erednek, és érvényesek-e (még)!

Változtasd meg az elavult, ésszerűtlen, korlátozó hiedelmeket. Akár gondolatban, akár úgy, hogy leírod ezeket a korlátozó gondolatokat, és melléírod a pozitív gondolatot, mondjuk így:

„El fogom ijeszteni a pasim.”  „Ha attól megijed, ha hallja, hogy szeretik, akkor jobb is, ha megy.”

„Zavarba hozom vele a fiamat/lányomat.” „Ha a megfelelő helyen és időben mondom neki, hogy szeretlek, akkor nem jön zavarba, sőt, örülni fog neki. Én is örültem volna, ha többet mondják a szüleim.”

 Miután felszámoltad a kétségeidet, jöhet a terepgyakorlat.

Ha nem megy még a kimondás, tedd másképp: írj sms-t, írj cetlit, írj levelet. Még el is lehet mutogatni.

Ha már természetessé vált, hogy a másik tudatára hozod, hogy szereted, akkor bátran jöhet a kimondás is. Nem kell, hogy ünnepélyes hangulat legyen, ne várj a pillanatra, csak mondd ki!

Nézz rá, és legyél biztos benne, hogy ő is rád figyel.

 Ne arra gondolj, mit mond a másik, vagy hogyan reagál. Ne elsősorban miatta, hanem magad miatt tedd meg. Ha nem viszonozza, az sem baj, de ha igen (akár verbálisan, akár nonverbálisan), akkor teljes a boldogság, és érezheted, hogy tettél valamit a kapcsolatotokért, és magadért.

 Te ki tudod mondani, hogy szeretlek?

Meddig lehet elmenni másoknál? Mi az a pont, amelynél már a másik nem hajlandó úgy viselkedni, ahogyan mi szeretnénk?

Ez a pont akkor jelenik meg, ha a másik ember nemet tud mondani a kérésünkre, utasításainkra, hízelgésünkre. Következetesen, akár erélyesen kitart saját döntése mellett. Képes szembeszállni velünk és megindokolni saját véleményét. A kóstolgatást gyerekkorunktól kezdve gyakoroljuk. Aki gyenge és nem támad vissza, az rendszeresen áldozatává válik a kóstolgató embereknek. Mindannyian egyfajta láthatatlan letapogató készülékkel rendelkezünk, amellyel megtaláljuk a nálunk gyengébbeket és erősebbeket. Az erősebbekkel többnyire kerüljük a versenyhelyzetet vagy konfliktust (persze erre is akad kivétel), a gyengékkel szemben segítőkészséget, sajnálatot, domináns vagy manipuláló magatartást tanúsítunk.

Mi van akkor, ha bennünket kóstolgatnak?

Ameddig a saját határainkat nem vagyunk képesek kijelölni, addig mások ezeken a határokon ki be fognak surranni. Olyanok leszünk, mint egy átjáró ház. Az életünk zsúfolttá válhat (ha nem vigyázunk) mások céljaitól, álmaitól, kéréseitől, szívességeitől és akár fenyegetéseitől, manipulációitól is. A belső bizonytalanságunk, a lelkiismeret furdalásunk és a gyötrő bűntudat mind arra késztetnek, hogy az átjáró emberek ellen a legkevésbé se lépjünk fel erélyesen. Nehogy megbántsuk, megsértsük őket, nehogy kivívjuk a haragjukat. A félelem a másik fél reakcióitól alaptalanná válik, ha a saját határaink védelme során nem minősítjük a másik viselkedését, megnyilvánulásait. Gyakori hiba, hogy ha el is jutunk addig, hogy képviseljük érdekeinket, a saját belső bizonytalanságunk magyarázkodásba fullad. Ezzel szó szerint feldobjuk a labdát, amellyel a másik fél gyakran él is. A magas labda lecsapásának jellegzetes megnyilvánulási formája a megsértődés, megbántódás. Ez persze a manipuláció újabb eszköze, amellyel a másik fél megpróbál visszavezetni minket az általa irányított, befolyásoló helyzetbe. Fontos! Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a másik fél negatív válaszreakciója ebben a helyzetben nem a mi viselkedésünk következménye. Nem mi vagyunk a felelősek a másik fél viselkedéséért. A megtévesztő magatartás többnyire csupán azt a célt szolgája, hogy mi bűntudatot érezzünk.

Te hogyan reagáltál, mikor téged kóstolgattak?

 Kedves Olvasóink,

Március 3-án, szerdán 17:00-kor előadást tartunk a szegedi Életerő Klubban Az ördögi ötös címmel. Arról az öt viselkedésmintáról (maximalizmus, túlgondoskodás, nemet mondásra való képtelenség, konfliktuserülés, másoknak megfelelni akarás) fogunk beszélgetni, amely a rákbetegekre jellemző, s megváltoztatásukkal a betegség elkerülhető, illetve gyógyítható. Interaktív előadás lesz, ahol a hallgatók együtt gondolkodnak az előadókkal; sok gyakorlati tanácsot, példákat lehet hallani, és sokat tudunk tanulni egymástól.

Ezúttal hívunk meg szeretettel minden érdekődőt a beszélgetésre, amelyre a belépőt (500.- Ft) a Klub működésére fordítják.

A Pease-házaspár egy igazán kellemes olvasmányt állított össze a féri-nő különbségekről. Mindenkinek kifejezetten ajánlom, aki egy kicsit is érdeklődik a pszichológia, az emberi természet, és persze a nemi különbségek iránt.

 Ezzel a könyv nem csupán egy jó olvasmány-élmény, bár tele van humoros kép-illusztrációkkal, viccekkel, kifejezetten olvasmányos és közérthető.

 Egyrészt olyan kérdésekre válaszol, ami nem csak érdekes, hanem hasznos is, hiszen ha jobban megértjük egymást, könnyebb elfogadni a másikat és megbékélni az eddig bosszantó szokásaival. Nem mellesleg megoldást is kapunk rájuk.

 Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? Miért vásárol folyton a nő? Miért válik kisfiúvá a férfi, ha elektromos kütyüt kap a kezébe? Miért nem tér a lényegre a nő? Miért trehány a férfi? Miért téved el a nő? Miért nem akarja elkötelezni magát a férfi? Mért rágódik a nő a részleteken? Miért érzi a férfi, hogy a nő állandóan szekírozza? Mit vegyünk a párunknak ajándékba? Tetszünk-e a másik nemnek? Hogyan jöhetünk ki jól anyóspajtival? Milyen a nők titkos pontrendszere, amivel a férfit értékelik?

 A szerzők ezeket a nagyon is aktuális és kardinális kérdéseket válaszolják meg, melyek a párkapcsolatokban feszülnek. Egymás megértéséhez az evolúciós pszichológia magyarázó erejére támaszkodnak, úgy, hogy azt bárki megértse.

 Másrészt párkapcsolati kézikönyvként, házassági tanácsadóként is szolgál, mivel nem csak közelebb visz minket egymáshoz, vagy krízis-kezelőként szolgál, de tanácsokat ad ahhoz, hogyan járhatunk a másik kedvében, vagy hogyan javíthatunk a kapcsolatunkon.

 Segítségével sokat tanulhatunk magunkról, a másikról és a kapcsolatunkról. Gyakorlatias, hasznos, közérthető.

 További két hasonló témájú könyvük az irodalom alatt.

Irodalom:

Pease, A., Pease, B. 2008. Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? Park Könyvkiadó, Budapest.

Pease, A., Pease, B. 2007. Karácsonyi fegyverszünet, Miért nyűgös a férfi? Mitől borul ki a nő? Park Könyvkiadó, Budapest.

Pease, A., Pease, B. 2000. Miért nem képesek többfelé figyelni a férfiak, és miért nem tudnak eligazodni a térképen a nők? Park Könyvkiadó, Budapest.

Képek a Libri honlapjáról.

Olvastad már? Téged érdekelnek a férfi-nő különbségek?

Gyerekkorunkban sokat sírunk. Sőt! Élettani okokból kifolyólag születésünk után az első levegővétellel sírva köszöntjük a környezetünket. Mégis a neveltetésünk során megtanuljuk elveszteni ezt a képességünket (ez leginkább a férfiakat érinti) és megtanulunk „befelé sírni”. A legtöbbünk ismeri ezt az érzést. A sírást gyakran a gyengeség jeleként tekinti társadalmunk normarendszere. Gyermekeinknek már igen kis korban megtanítjuk, hogy: „Ne sírj! Katonadolog! Látod, már nem is fáj!" Ezzel a kisgyerek szép lassan megtanulja, hogy sírás ne szerepeljen  érzelmei kifejezésének eszköztárában.  Valójában a gyengeség éppen az, ha nem sírunk. Azok az élmények (legyenek pozitívok vagy negatívok), amelyeket nem élünk meg az adott helyen és időben bennünk maradnak. Ezután itt a látszólagos védfalak mögött, a testünkben fejtik ki pusztító hatásukat. Persze ekkor már a kontrollt nehéz fenntartani az egyre jobban feszülő érzésekkel, érzelmekkel szemben. Ezért ha valami szörnyű dolog történik velünk vagy környezetünkkel, akkor előbb vagy utóbb elsírjuk magunkat. Megtelik a „belső tartály”. A sírás megszabadít a belső feszültségektől, a stressztől. Utána minden esetben megkönnyebbülünk. Mintha egy szikla esett volna le a mellkasunkról.

A sírás egyfajta tabu dolog. Figyeld csak meg a környezetedben: ha egy felnőtt sír, akkor az emberek sokszor nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nem igazán tudják kezelni. Sokan tétováznak az ilyen helyzetekben: megvigasztaljam, tudok neki segíteni, vagy kell e egyáltalán foglalkoznom vele?

Szerintem az az igazán erős személyiség, aki minden helyzetben tud sírni, ha ezt a belső érzelmi reakciók megkövetelik. Szituációtól, földrajzi helytől függetlenül. Nem kíván megfelelni a környezetének. Képes arra, hogy nyitott legyen és megmutassa ki is ő valójában. Képes levetni az „álarcot”. Nem fél attól, hogy kihasználják, kicsúfolják, esetleg megvetik. Végső soron ugyanis nem a mások véleménye számít, hanem hogy mi is jó neki.  A helyes életvezetéshez hozzátartozik a sírás, ahogy az is, hogy mindig tudjam a következő kérdésre a választ: Mi a jó nekem? A válasz azonban csak az első lépés. Ami jó nekem, azt meg is kell valósítanom a saját életemben.

Te tudsz sírni? Egy jó filmen? Vagy mikor fáj valami?

Van pár gondolat, amit úgy érzem, mindenképpen tudnod kell, mielőtt pszichológushoz fordulsz. Gyakran találkozunk azzal, hogy kliensek úgy jönnek el hozzánk, ezekkel nincsenek tisztában. Mást várnak, más a hozzáállásuk, és megnehezíti a közös munkát, ha ezeket nem tisztázzuk.

1. Nem vagyunk varázslók. Nincsen hétmérföldes csizmánk és nincsen varázs-süvegünk. Nem fogunk ráolvasni a kliensre, aki ettől egycsapásra meggyógyul. Mi szeretnénk a legjobban, de az univerzum törvényei nem így működnek.

A gyógyulásért neked is tenned kell. Mi meg tudjuk mondani, hogyan tudod elérni a céljaidat, eszközöket adunk a kezedbe, visszajelzünk, hogy jó úton haladsz-e, vagy letértél a gyógyulás útjáról. De neked kell kitűzni a céljaidat, neked kell a gyakorlatokat elvégezni, neked kell magadba nézni, neked kell változni. Mi melletted állunk, bíztatunk, mutatjuk az utat, de végül neked kell rajta végigmenned.

Vannak módszerek, melyek egészen jól működnek a kliens közreműködése nélkül is, sőt akár csodaszámba menő gyógyításokat eredményeznek. Szuper, például, ha időt akarunk nyerni, vagy nagyon súlyos állapotból akarunk kihúzni valakit, de sajnos végleges megoldásként nem jók. Elárulok egy titkot: ha nem teszed bele magad, ha nem változol, ha nem vállalod a felelősséget a saját életedért, akkor a probléma vissza fog térni. Mert az a TE problémád, nem véletlen kaptad az élettől: valamit tanulnod kell, változnod, fejlődnöd, valamit másképp csinálni. Letértél egy útról, ami az egészség, boldogság, harmónia útja, és az élet vissza akar terelni. Ha a te közreműködésed nélkül gyógyítanak meg, az még mindig csak tüneti kezelés. Az okot kell megváltoztatni, és azt csak te tudod megtenni, mi segíteni tudunk benne.

2. Egy alkalom nem lesz elég. Néha eljön kliens a terápiára úgy, hogy azt gondolja, ez az egy beszélgetés elég volt. Hát nem. Ez nem az a buli. Az életben sok minden instanttá vált, a terápián a feszültséged azonnal oldódni fog, az összes problémád nem.

A probléma sem 2 órahossza alatt alakult ki, hát megoldani se tudjuk ennyi idő alatt. Még csak nem is 3-4 alkalom alatt, főleg, ha komoly, súlyos betegsége van a kliensnek. Minden terápia során évekre nyúlunk vissza, mikor a probléma gyökerét keressük. Vannak, akik tíz éve érzik, hogy valami nincs rendben, évek óta szenvednek betegségtől, hosszú idő óta nem boldogok. Miért gondolják, hogy ezt egy alkalom alatt meg tudjuk oldani?

A terápia hossza abszolút egyénfüggő. Mennyire tudod felismerni a problémákat, mennyire tudsz tenni a változásért, mennyi motivációd van, mennyire hiszel magadban, ezek döntik el a gyógyulás idejét, de befolyásolja a betegség típusa, vagy fennállásának időtartama. Van, aki 3 hónap alatt felszámolta szervezetében a rákot pszichoterápia és vizualizáció segítségével! Jelentős, látványos, komoly változások érhetők el ennyi idő alatt is. Általánosságban annyit mondhatok, hogy elsősorban neked jó, ha a terápia fél év – egy évig tart, heti – kétheti rendszerességgel. Mondjuk, ha egy kliens fél év alatt eltüntette a depressziós tüneteit, egy év alatt felszámolta a rákot, vagy megállította az autoimmun betegségét, akkor érdemes utána még pár hónapig folytatni a terápiát, mert a tüneti változások mögött a lelki változások húzódnak, ezeket kell annyira elmélyíteni, hogy azok egy életre szóljanak, és ne essen vissza a kliens a betegségbe. Nem kell életünk végéig terápiára járni – nem is ez a cél –, bár azt is lehet.

3. Aki pszichológushoz jár, nem hülye. Sőt, bölcs, amiért fölfedezte, hogy a lelkének is kell ápolás. Eljárunk rendszeresen fogorvoshoz, az autónkat elvisszük szervízbe bizonyos kilométer után, akkor pszichológushoz járni mért lenne ciki?

Lehet, hogy rákbeteg, és tudja, hogy a betegségéért ő a felelős, ő tudja megváltoztatni, meggyógyítani magát, csak a megfelelő módszerekre van ehhez szüksége, amit mi a kezébe tudunk adni. Lehet, hogy párkapcsolatában gondjai vannak, s úgy érzi, problémái a gyerekkorából erednek; szakemberre van szüksége, hogy ezekkel szembenézzen, s feldolgozza őket. Lehet, hogy életvezetési tanácsokat, útmutatást akar kérni, mert fejlődni szeretne, s ki máshoz is fordulna, mint egy pszichológushoz. Lehet, hogy csak nincs, aki meghallgassa, csak ki akarja panaszkodni magát, de esze ágában sincs a párkapcsolatát, vagy baráti kapcsolatait terhelni ezzel. Lehet, hogy alkalmazottait akarja fejleszteni, s ezzel vállalkozásába fektetni, így a legjobb, ha a munkahelyi tréninget pszichológussal végezteti el. Lehet, hogy tanácstalan a gyereknevelést illetően: a legegyszerűbb, ha a pszichológustól kap hiteles visszajelzéseket.

Akárhogy is, pszichológushoz járni nagyon is okos dolog, ezt fejlettebb országokban már régen tudják, és inkább a megelőzésre helyezik a hangsúlyt, mint a már meglévő gond helyrehozására.

4. A lelki (és így testi) egészség nem drága. Nem is olcsó, az igaz. De gondolj bele, hogy ha beteg vagy, mennyi pénzt adsz ki a műtétekre, orvosokra, gyógyszerekre… Főleg, ha évekig, esetleg életed végéig kell fizetned.

A testi bajokat mindig megelőzi a lelki nyavaja. Ha tudatosan élsz, akkor észreveszed, hogy valami nincs rendben. Nem vagy boldog; olyan helyzetekben találod magad, ami nem jó neked; olyan viselkedésformák jellemzőek rád, amelyek régebben nem voltak, nem a jó irányba mutatnak, vagy akadályoznak dolgokban. Ha ilyenkor rááldozol, és rendbehozod a lelki problémákat, akkor akár egész életedre elköszönhetsz a nagy gondoktól, amiket ne tudnál egyedül megoldani. Ha csak legyintesz, és nem nézel szembe azzal, hogy változtatnod kell, akkor az élet már nem szépen fog szólni, hogy ne így, vagy ne úgy, hanem csúnyán figyelmeztet. Minden, kivétel nélkül minden kliens meg tudja mondani, hogy igen, a komoly lelki, vagy testi problémáinak milyen előzményei voltak, és mióta tudja, hogy segítségre lenne szüksége. Akkor kérdem én, nem lett volna okosabb akkor nekimenni? Olyan ez, mintha a fogaink rendbehozatalát halasztgatnánk, mert drága. Igen, nem olcsó, de ha később megyek, még drágább lesz, mert a probléma is nagyobb. Szóval ne ezen spórolj, mert később visszaüthet, és akkor azt kívánod, inkább rááldoztál volna a lelki egészségre még idejében. De legalább ha már eljöttél, rászántad magad, tudod, hogy a jó úton vagy, szánd rá a pénzt is, ne hagyd abba anyagi okokból, egyszer ne ezen spórolj. A lelki egészséged nem lehet drága! 

Te is így gondoltad ezeket?

A legjobb eszköz arra, hogy ezt vagy azt ne kelljen megtennünk. Tapasztalatom szerint elég sok a kényelmes ember, aki nem szívesen változtat, hosszasan halogatja a döntéseit. A kényelem mellett a kifogás lehet egy védekező reakció is. Valaki utasít minket valamilyen feladat végrehajtására. Mi nem akarjuk megtenni, de ahhoz nincsen kellő bátorságunk, hogy vállalva a konfrontáció lehetőségét megmondjuk ezt az illetőnek. Ehelyett marad a kifogás, vagy más néven burkolt célzás: "Hagyjál már békén! Nem látod, hogy nem akarom megcsinálni!”. Ezt a játékot saját magunkkal is játszhatjuk. Ennek fantázianeve legyen: felmentem magam a felelősség alól játék. Az életben adódnak kötelezettségeink rendesen. Az élet kihívásai pedig döntésekre kényszerítenek bennünket. A döntésekhez szorosan kapcsolódik a felelősség kérdése. Aki nem meri vállalni a felelősséget a tetteiért, az kifogásokat gyárt.

Miért?

Így a legkönnyebb megmagyaráznunk és megindokolnunk döntéseink, cselekedeteink logikus voltát saját magunk és a környezetünk számára. Persze a megtévesztéstől még nem oldódnak meg az életünkben fennálló problémák. Az élet azonban változások, alkalmazkodások, számtalan öröm és probléma sorozatát vetíti elénk. A kifogásokkal élő ember olyan mint egy egy helyben lebegő hal. Uszonyaival már nem képes belekapaszkodni a tenger áramlataiba. Ide oda sodródik. Testét védekező helyzetbe állítja, mert ellenáll a változtatásoknak. Előbb vagy utóbb az ilyen halakat partra veti a tenger. Ideje elkezdeni kifogások helyett változtatni és tenni. Más szóval. Vagy lépünk egyet előre, vagy az élet lép helyettünk!

Manapság az emberek egyre kevésbé kíváncsiak egymásra. Főleg egymás problémáira. Ezt nem feltétlenül önzőségből teszik. Felgyorsult az élet és nagy a hajtás. Az a kevés idő, ami a pihenésre marad az ember saját magával és/vagy szeretteivel akarja eltölteni. Az életben mindenkinek megvannak a maga problémái és nem szívesen hallgatja meg mások panaszáradatát.

Mégis vannak emberek körülöttünk: rokonok, barátok, ismerősök, a szomszéd néni, akik folyton panaszkodnak. Az ember hajlamos egyszer időt szánni arra, hogy végighallgassa őket. De a lemez többnyire ugyanazt a számot játssza, így gyorsan megunjuk a másik panaszkodását. Aki egy kicsit nyitottabb személyiségű, vagy éppen empatikusabb az hajlamos végighallgatni a másik fél mondandóját. Csak éppen az embert könnyen kihasználják. Még ha a legtöbb esetben ez nem is szándékos cselekedet.

A folyamatosan panaszkodók közös jellemzője, hogy nem akarnak változtatni a meglévő problémáikon. Maga a probléma léte jó alkalom arra, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Mellesleg nem is kíváncsiak mások problémáira. A gyanútlan személy könnyen beleesik a panaszkodók csapdájába. Tanácsaira a panaszkodó folyamatos kifogásokat sorol fel. A megoldás itt nem fontos. Maga a panaszkodás másrészről egyfajta energiarabló tevékenység.  A „jóhiszemű fél” energiája gyorsan csökken, közérzete romlik, sőt egy idő után menekülni próbál. A panaszkodó erővel telten kerül ki a társas interakcióból és máris keresi következő áldozatát.

Hogy van-e megoldás a panaszkodók ellen?

Igen van! 3 lépésben lehetne összefoglalni mit tegyünk ilyen esetekben:

1. Amikor valaki panaszkodik, akkor soha ne akarjunk neki tanácsokat osztani. Csak hallgassuk végig. Legalábbis először.
2. Amikor az illető másodszor is ugyanazzal a lemezzel áll elő, kérdezzük meg tőle: Milyen megoldást találtál arra, hogy megváltoztasd a jelenlegi helyzetet? Ez a kérdés a legtöbb esetben kizökkenti a panaszkodó felett.  Amennyiben lepattintja magáról a kérdést, tegyük fel neki újra. Kérjük meg rá, hogy akkor keressen meg minket ugyanezzel a problémával, ha talált rá megoldást és tett is érte lépéseket.
3. Amennyiben nem történik változás jelezzük felé, hogy rendkívül zavar minket ez a magatartás. Ha fontos a velünk fennálló kapcsolata, akkor legyen erre tekintettel. Erre többnyire ő fogja megszakítani velünk a kapcsolatot. Ez természetesen csak abban az esetben történik meg, ha a panaszkodó eszközként akar minket használni és nincsen mélyebb érzelmi tartalom kettőnk között.

A te életedben vannak folyamatosan panaszkodók? Ha igen mit teszel ellenük?

Mondd meg nekem, mit szeretsz csinálni!

Ne azt mondd, hogy tévézni! A vasalás sem jó, az munka. Olvasni, az már egy fokkal jobb, de tudom, hogy kreatívabb vagy ennél. Mondjuk, hogy van egy szabadnapod, egyedül, vagy a családdal. Mi az a 10 dolog, amit szeretnél csinálni?

Kirándulni? A konyhában kísérletezni? Üveget festeni? A számítógépen játszani? Kiscicát simogatni? Társasjátékozni? Képeket nézegetni? Autót vezetni? Takaróba burkolózva kakaót inni? Múzeumba menni? Zenét hallgatni? Agyagozni? Kutyát sétáltatni? Fürdőbe menni? Táncolni? Szeretkezni? Régi kedvenc filmeidet nézni? Teázni? A gyerekeket dögönyözni? Horgászni? Barátokkal nevetgélni? Újságot olvasni? Kávézgatni? Szaunázni? Grillezni? Hógolyózni? Úszni? Nézni a tűz ropogását? A szabadban köszönteni a naplementét? Délben reggelizni? Masszázsra menni? Kertészkedni? Kártyázni? Sütiket kóstolgatni egy új helyen? Soroljam még???

    Minden nap csinálj valamit, amit csak te szeretnél, ami csak neked jó, amit csak magad miatt csinálsz!

Te mit szeretsz csinálni?

Belső vezetőnk beszél hozzánk vagy csak gondolatban mi beszélünk saját magunkhoz? Mindannyian beszélünk magunkban. Sőt vitatkozunk is saját magunkkal.  Ostorozzuk vagy dicsérjük saját magunkat ezt többnyire csöndben, magunkban tesszük. Bár az utcán néha felfigyelhetsz olyan emberekre, akik hangosan beszélnek magukhoz vagy éppen képzeletbeli „beszélgetőpartnerükhöz”. Talán bolondnak vagy elmebetegnek gondolod őket. Vajon tényleg azok? Vagy a belső párbeszédet kicsit magasabb hangerőre állítják?

Tudományos vizsgálatokról kár beszélni. Mert egyszerűen csak annyit mondok: 50-50%, hogy létezik-e belső szellemi vezetőnk, vagy szimplán önmagunk bátorítása, megerősítése céljából beszélünk énünkhöz. A legfontosabb, hogy te mit gondolsz, mit érzel belül. Mert kétségtelen tény, hogy beszélünk saját magunkhoz. Ha csöndben vagyunk, akkor pedig az elménk beszél hozzánk. Ritkán van csend a fejünkben, amely fáradhatatlanul a cikázó gondolatoktól hangos. Furcsa dolog megélni, mikor a beszélő és a figyelő is ugyanazon ember. Mert ez a fajta kommunikáció a fejünkben és mindenkivel kicsikét másképpen történik.

Amikor problémák gyötörnek, el vagy keseredve, vagy nehéz döntések előtt állsz, akkor a legjobb tanácsadó mindig belülről érkezik. De már rögtön ebben a fázisban hajlamos az ember összezavarodni. Miért? Mert egy válasz érkezik a szívünkből és egy válasz érkezik a logikus énünkből. Biztosan te is észrevetted ezt a fajta belső ellentmondást: szeretnél valamit megtenni, vagy megvenni, de nem lehet, mert mindjárt jönnek a logikus kifogások a logikus énünktől: nincs rá elég pénz, kevés rá az idő, ez lehetetlen, csodák nincsenek, te ehhez kevés vagy stb. Persze nem arra gondolok, hogy ha szeretnél megvenni egy Ferrarit és nincs rá pénzed, akkor is vedd meg. Ezek szélsőségek. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a belső vezetőnk vagy belső sugallataink, megérzéseink előre ismerik a jövőt. Hányszor megtörtént már velem (de a pácienseim is gyakran beszámolnak róla), hogy egy adott problémával kapcsolatban jött egy belső sugallat a szívemből. Hallottam, de nem hallgattam rá. Egyszerűen a logikus énem (a logikus elme) felülbírálta azt. Így maradt a döntésem esetében a „szubjektíven logikus” megoldás. Hosszú távon azonban mindig kiderült, hogy a belső sugallat a szívem tájáról adott „igazi” választ a kérdésemre. A logikusnak tűnő döntés pedig leírt egy vargabetűt, amellyel sokkal lassabban jutottam el a kívánt megoldáshoz. Persze ott volt számomra a tetteimet magyarázó logikus indoklás: „Ez így volt ésszerű!”. Vajon van-e bátorságunk a belső megérzéseinkre hallgatni, miközben elengedjük a logikus elme félelmeit és jó tanácsait?

Munkám során nagyon sok depressziós és boldogtalan emberrel találkozom. Ezek között az emberek között a „minden mindegy” alapú élettel szembeni közönyt, illetve az általános, vagy ismeretlen eredetű generalizált szorongást éppúgy meg lehet találni.  Sokan közülük nem találják helyüket az életben, nem sikerült olyan módon beintegrálódniuk a társadalmi rendszerbe, hogy abban ők is jól érezzék magukat. Mikor megkérdezem tőlük , hogy mi  is az ő életcéljuk, akkor hosszú és (számukra) kínos csend következik. Sosem felejtem el Brian Tracy híres mondását, amelyet a Teljesítmény lélektana című könyvében olvastam. "Azok az embereknek, akiknek nincsenek céljai, arra a sorsra vannak kárhoztatva, hogy közvetve vagy közvetlenül mások céljainak a megvalósulását szolgálják." És milyen igaz, nem? A célokat úgy képzelem el az ember életútján, mint ösvények a veszélyes őserdőben. Az utat látjuk a cél felé „lelki szemeinkkel”, de ténylegesen nekünk kell azt kitaposni és végigjárni. Amikor az ember „ nem tudja magát hova tenni” az életében, akkor jön a sodródás, a céltalan bolyongás. Ekkor akarva, de a legtöbbször akaratlanul segíti más emberek céljainak, vágyálmainak a beteljesedését. Sajnos a nagyobb lélegzetű célok kitűzése a legtöbbünkből hiányzik. Itt jön a képbe Abraham Maslow amerikai pszichológus szükségletpiramisa, amely az emberi szükségletek hierarchiáját modellezi. Maslow piramisának legalsó szintje az alapvető fiziológiai szükségletekből indul. A piramis csúcsán pedig az önmegvalósítás szerepel.

A magasabb szintű célok kitűzésének hiányát véleményem szerint két oldalról lehet megközelíteni.  Az egyik oldal a külső okok, amelyek között az anyagi és társadalmi lehetőségeink valamint a neveltetésünk szerepel.  Például: akinek komoly kihívás, hogy mit is tegyen a családjának az asztalra, vagy kitart-e a fizetés a hó végéig, az valószínűleg kényszerűségből a túlélésre és a puritán minimalizmusra  rendezkedik be. A szülőktől tanult életvezetési minták, megoldási stratégiák sokszor nem mutatnak hatékony módszereket a célkitűzésre, sőt bizonyos esetekben egyenesen hiányoznak. A másik oldal a belső viszonyulásaink a célokhoz. Amennyiben úgy érezzük, hogy kevesek vagyunk a céljaink megvalósításához, vagy azok véleményünk szerint úgyis irreálisak, akkor ezek a korlátozó hiedelmeink is erősen megnyirbálják mozgásterünket. A múltbéli kudarcok, illetve a környezetünk kudarcai szintúgy önkorlátozó hatással bírnak.

A célok hiánya maga után vonja a sikerélmények számának drasztikus csökkenését. A sikerélmények számának csökkenése, pedig az önértékelésünkre van komoly negatív hatással. Kialakulhat a feleslegesség és az értéktelenség érzése. Máris belekerül az ember egy ördögi spirálba, amely egyre mélyebbre viheti. Az élet végső soron egyfajta mókuskerékké válik a szürke hétköznapokkal és a felgyorsuló idővel.

Te tűzöl ki hosszú távú, komoly és magas szintű célokat?

Ez is egy olyan dolog, ami mindannyiunk számára ismerős. Mindenki szokott halogatni ezt-azt, a kérdés az, hogy milyen fajsúlyú dolgot halogatunk, és meddig.

Az udvar felsöprését? A gyerek biciklijének megjavítását? Mosogatást? A karácsonyfa leszedését? Banki ügyintézést? Egy kínos beszélgetést? Egy régi barát felhívását? Egy bocsánatkérést? Egy válást/szakítást?

Pár napja? Hetek óta? Hónapok óta? Évek óta?

És hogy érzed magad, ha a megoldandó feladatra gondolsz? Csak legyintesz amolyan patópálosan, vagy erősen szorongsz, és bűntudatod van? Nahát, itt az ideje nekiállni!

Miért halogatunk?

1. Nem fontos a tennivaló. Valaki egyszer azt mondta, az a dolog, ami nem oldódik meg 5 nap alatt magától, nem is fontos, nem kell vele foglalkozni… Na ezt azért ne játsszuk el a munkahelyünkön túl gyakran, de van benne némi igazság. Vannak dolgok, amik nem fontosak, csak mi gondoljuk azt, vagy valaki más fújja fel, és másnapra kiderül, hogy nem is kellett volna foglalkozni vele. Ez a legegyszerűbb eset, hiszen ilyenkor a halogatás még a javunkra is válik.
2. Kellemetlen az ügy. Egyezkedni kéne a szomszéddal, vagy ügyintézővel, volt feleséggel. Talán valaki mást kellemetlenül fog érinteni a működésünk. Vagy konfliktus-gyanús, és azt sem sokan vállalják be szívesen.
3. Macerás az elintéznivaló. Elő kell hozni, meg kell takarítani, meg kell szerelni, le kell vágni az ágakat, rendezni kell, át kell válogatni, le kell fűzni, meg kell keresni…. Még bele se kezdünk, már el is fáradtunk. Jó lesz az jövő héten is, nem?
4. Időigényes, vagy túl sok. Embernyi irathalom az asztalon. Egy autó és két bicikli, amit le kell mosni. Háromnapnyi mosogatnivaló. Száz hektár virág, amit ki kell ültetni. Kétszáz tétel, amit meg kell tanulni. Egy udvarnyi láda, amit be kell hordani. Két hét alatt felszaporodott mosatlan ruha. Százötven javításra váró dolgozat. Ami visszaüt ebben a típusban, az az, hogy egyre gyűlik, minél tovább halogatjuk.
5. Nemszeretem. Útálok mosogatni, takarítani, unalmas tárgyakat magolni, még unalmasabb számlákat rendezni. A szép ebben, hogy relatív: vizsgaidőszakban a vasalás is kellemes kikapcsolódás…

Mi az ellenszer?

1. Lebegjen a végeredmény a szemed előtt! Ha erre koncentrálsz, és nem a munka nagyságára, akkor sokkal könnyebb megcsinálni. Ha állandóan azt számolgatod, mennyi időbe telik, vagy milyen nagy a halom, akkor azzal csak előre lefárasztod magad. Tök fölöslegesen.
2. Csak csináld! Csak kezdd már el. Minél előbb kezded el, annál előbb leszel kész vele, és nézz szembe vele: előbb vagy utóbb úgyis meg kell csinálni.
3. Jobb lesz utána. Nézd az előnyöket. Meg lesz varrva a függöny, tisztaság lesz a konyhában, rend lesz a garázsban, helyreáll a lelki béke, le van tisztázva egy ügy… Milyen jó érzés, nem?
4. Oszd kisebb részekre! Egyszerre csak egy lépcsőfokot lépj, bontsd a tennivalót kisebb részfeladatokra. Edények beáztatása, ruhák kiválogatása, tételek kijegyzetelése, ügyintézéshez szükséges papírok összeszedése… Lehet, hogy mire egy részfeladatok megcsinálsz, rájössz, nem is olyan nagy a feladat, mint vártad, és akár egyszerre túllendülsz rajta.
5. Motiváld magad! Tűzz ki valamit, amivel majd jól megjutalmazod magad, ha végeztél a problémás dologgal. Mondjuk, ha elrendezted a bankban a dolgod, utána beülsz valahová egy sütire/kávéra, ha végeztél a kamra lomtalanításával, utána egész este pihensz. Ha megvagy a locsolással, jöhet egy fröccs. Ha kész a kocsimosás, megnézed a kedvenc filmed. Ha végzel a vizsgákkal, megveszed a régen kinézett könyvet/számítógépes játékot. Csak kreativitás kérdése, és egyből mennyivel könnyebb megcsinálni azt, amit már régóta halogatsz!
6. Kérj segítséget! Szokj le arról, hogy mindenki helyett te dolgozol, és ha tudsz, kérj segítséget (ne várd, hogy mások felajánlkozzanak)! Ezek a szívességek amúgy is viszonozhatók. Te segítesz rendszerezni az iratokat, aztán én segítek zöldséget pucolni. Társaságban mindent jobb és könnyebb csinálni, még ha nem is túl gazdaságos két ember energiáját pazarolni egy dologra. Milyen buli együtt ültetni a virágokat, és közben jókat sztorizni, nosztalgiázni? Mennyivel jobb kettesben kivárni a sort a hivatalban? Ugye, hogy könnyebb a tanulás, ha valakivel meg tudod vitatni a kérdéses pontokat, majd visszakérdezitek egymástól az anyagot? Hajrá!

    

   Halogatni arany? Te mit halogatsz éppen?

Kisebb szünet után most jelentkezünk újra kedves olvasóink! Boldog Új Évet kívánunk mindenkinek! Ha Új Év, akkor új fogadalmak! Vagy régiek, amelyeket újra megfogadunk? Az ünnepek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az ember átgondolja a mögötte álló esztendő történéseit, az elért sikereket, esetleges kudarcokat. Az Új Év új célokkal kezdődik vagy a régi célok folytatásával. Azonban gyakran előfordul, hogy a fogadalmat nem követi a tett, a változtatás, amely az áhított célokhoz közelebb vinne.

Nézzünk néhány okot, hogy miért:

1.       Alacsony önértékelés: gyakran azért nem lépünk a tettek mezejére, mert azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk képesek ezt vagy azt megtenni. Nincsen meg bennünk a kitartás, a bátorság, a megfelelő készségek stb. Senki sem szereti a kudarcot. Márpedig a céljainkhoz vezető úton gyakran találkozhatunk velük. A kudarc számomra terelőtábla a vágyaink ösvényén, amely nem a mi alkalmatlanságunkat jelzi, hanem a céljaink elérésének módszerében lévő hibás elemekre mutat rá. Csupán ezeken kell változtatni, nem pedig saját magunkat vágy másokat hibáztatni.

2.       Időbeosztás: a másik leggyakoribb probléma a „nincsen rá időm!” szindróma.  Sokféleképpen ugorhatunk neki egy feladatnak, de általános problémának tekintem azt, hogy a kezdeti nagy fellángolás és lelkesedés idővel alábbhagy. Ennek legfőbb oka, hogy türelmetlenek vagyunk a céljainkkal kapcsolatban, és ha az eredmények nem jönnek olyan gyorsan, mint ahogy szeretnénk, feladjuk a változtatásba vetett erőfeszítéseinket. Erre a legjobb az „apró gombócok” módszere. Ha a célunk mondjuk egy elefánt lefogyasztása, akkor azt lehetetlennek tűnő vállalkozás megvalósítani egyetlen nap vagy akár egy hét alatt. De apró falatonként még egy elefánt is „elfogyasztható”. Vagyis nem kell nekiugrani a céljainknak „fejetlenül”. Elég, ha mondjuk minden nap 10 percet szánunk rájuk (fejenként).

3.       Félelem a változástól: a harmadik leggyakoribb probléma, mikor a számunkra fontos célok „bizonyos” következményeitől szeretnénk megszabadulni. Például: Szeretnénk egy jobb állást, több pénzt, nagyobb házat, de ugyanakkor félünk, hogy ezáltal szeretteinkből, barátainkból, környezetünkből negatív érzéseket váltunk ki.  A jobb állás ráadásul több felelősséggel is jár. Ér ez nekem annyit? A célok kitűzése egyfajta mérlegelésnek tekinthető. Mindig alaposan gondoljuk végig mit is akarunk valójában! Akarjuk-e vállalni a változás okozta következményeket?

4.       Megszokásaink: Ezeken változtat legnehezebben az ember. Főleg a rossz megszokásokon. Néha falnak érzi az ember maga előtt őket, amelyeket nehéz lebontani. Ez az érzés azonban csalóka. Mindig a feladat előtt érzi azt az ember, hogy nehéz lesz a „bontás”. Ez is úgy megy, mint az időbeosztásnál. „Tégláról téglára” lehet lebontani a falakat. Ráadásul a céljaink, mint pl. egy nyelv elsajátítása is válhatnak megszokássá. Saját tapasztalataim alapján kb. 40 napba telik, míg valamilyen tevékenység megszokássá változik az életünkben és szervesen integrálódik az életvitelünkbe.

Tehát kitartás! A fogadalmak valóra válnak! Ráadásul mindez csak rajtunk múlik.

Boldog valóra vált vágyakkal teli Új Évet!

Nagyon boldog, csendes, békés Karácsonyt kívánunk minden olvasónknak, és szeretteiknek!

Kívánjuk, hogy az elkövetkezendő napok is teljenek úgy, ahogyan szeretnétek, sok-sok örömet lopva a szívetekbe!

vmp, VKI, VKZ

Mindenkinek van valamije, amit ünnepi alkalomra tartogat.

    Kristálypohár, nagymamától örökölt étkészlet, egy jó üveg bor, egy drága ing, különleges tea, egy szerelmi vallomás…

    Te mit tartogatsz az ünnepekre?

Hát ne tartogasd! Tedd ünnepnappá a hétköznapokat, mert az élet gyorsan elszalad, ha mindig az ünnepre vársz.

     Legyen ünnep az, ha a féltve őrzött étkészlettel terítesz egy keddi vacsorához. Vagy egy nyűgös reggelen a legjobb öltönyödet veszed fel. Vagy beleöntesz a fürdővízbe egy rakás drága habfürdőt. Vagy elmentek vacsorázni a családdal csak úgy, minden különösebb alkalom nélkül. Vagy virágot viszel a párodnak, csak mert szereted. Vagy a legszebb poharakból isztok egy szombat délután, pedig nem is jöttek vendégek…

    Bontsd föl a régen őrizgetett bort, mondj ki mindent, amit ki szeretnél. Mert az ünneplés rajtunk múlik, nem a naptáron, és ki tudja, mi lesz holnap…

Te mit tartogatsz ünnepnapokra?

Mindenkinek van kit szeretni.   Mindjárt az első: önmaga.

    Mielőtt rögtön tiltakoznál, gondold végig, mennyi mindenért szeretheted magad. Fogadd el az értékeidet is, és a hibáidat is. Ettől vagy egyedi, és egyediségedben tökéletes. Látod, máris eggyel több ember van, akit szerethetsz!