A tüdőrák a tüdőben kialakuló és növekvő daganatot jelöli. Primer daganatként a hörgőkben, illetve a szivacsos állományban alakul ki.  Gyakori áttéteként jelenik meg az emlőráknak, illetve az emésztőrendszer daganatos betegségeinek. A daganatos sejtek káros elburjánzásának következtében a tüdő funkcionális működése kerül veszélybe és válhat végzetessé. A daganat térfogatának növekedése nehézkessé teszi a légzést (folyamatos fájdalmat okozhat).

Korai tünetek között tartjuk számon a mellkasból származó fájdalomérzetet, a köhögést ( a köhögés során megjelenő vért a köpetben), a légszomjat, valamint a nehézkes lélegzetvételt. A betegség későbbi stádiumaiban a rekedtes hang, a sápadtság, a folyamatossá váló vérköpet megjelenése, a fáradtság, a vérszegénység, az étvágytalanság és ennek következtében gyors testsúlycsökkenés jelenik meg.

A jelenleg alkalmazott orvosi eljárások között találjuk a műtéti beavatkozást, a kemoterápiát, a sugárkezelést, a daganatos érképződés befolyásolását, valamint az EGFR kezelést.

Mit üzen a rákbetegség akkor, ha a tüdőben jelenik meg?

A tüdő jelképezi (a testszimbolika tudománya alapján) a kapcsolatainkat (kapcsolataink magunkkal, a környezetünkkel), a kommunikációnkat, valamint a szabadságunkat. Amikor a tüdőben megjelenik akár primer módon, akár áttétként a daganat, akkor ezek közül sérül valamelyik vagy több is egyidejűleg.

Mi a megoldás?

A megoldás ezek alapján „kézenfekvő”, de a megvalósítás, mint minden betegségnél itt sem megy a mi aktív részvételünk nélkül. Hozzátenném egyelőre nem is megy egyikről a másik napra.

1.       Kapcsolatok: az emberi kapcsolatainkban héttérbe szorulunk, mert könnyen „behódolunk” mások akarata előtt. „Szívesen” háttérbe szorítjuk magunkat, mivel ez látszólag nem okoz számunkra kellemetlenségeket. Könnyen befolyásolhatóak vagyunk a külvilág által. Könnyen azonosulunk azokkal a tulajdonságokkal, képességekkel, amelyeket mások (számunkra érzelmileg fontos, vagy általunk nagyra értékelt emberek) ragasztanak ránk. Sok a „számukra nem előnyös” emberi kapcsolatunk. Ezen mihamarabb változtatnunk kell. A „belső tökéletességünket” kell, hogy megtaláljuk saját magunkban. Erre az a legegyszerűbb megoldás, ha a figyelmi fókuszt a külső környezetről befelé irányítjuk. Figyeljük saját magunkat, a belső érzéseinket. Figyeljük a saját lélegzetünket, a saját szívdobogásunkat. Ez könnyen megtartja a figyelem irányát és segíti a koncentrálást saját magunkra. Fogadjuk el, hogy csak mi emberek játsszuk ezt a társasjátékot, hogy ki mennyire értékes. Van egy jó hírem: mind egyformán értékesek vagyunk! Senki se több a másiknál, se kevesebb. A manipuláció eszköze az, amikor mások el akarják hitetni velünk, hogy mi kevésbé vagyunk értékesebbek. Vagy a mi alacsony önértékelésünk eredménye, hogy mindenkit jobbnak és értékesebbnek látunk saját magunknál. Létesítsünk olyat baráti és emberi kapcsolatokat, amelyekben jól érezzük magunkat. Ami nem működik, azt nem kell erőltetni.

2.       Kommunikáció: a tüdőre szoktuk kollégáimmal azt mondani, hogy a „titok szerve”. A tüdőrákosok között sok olyan ember van, aki titkolja saját érzéseit, véleményét, magában tartja sérelmeit, fájdalmait. Talán eljött az idő, hogy kimondjuk azt, amit akarunk. Mondjuk ki azt, amit szeretnénk, és mondjuk ki azt is, ami fáj, vagy rosszul esik. Képviseljük saját magunkat! Már nem vagyunk gyerekek! Senki nem fogja számunkra kitaposni a „boldog” élethez vezető utat. Ismerjünk meg egy új mondást: „Néma felnőttnek a szerettei sem értik meg a szavát!”.

3.       Szabadság: Ez szorosan kapcsolódik az előbbi kettőhöz. Ha mi irányítjuk a saját életünket, akkor jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha nincs titkolnivalónk, akkor szabaddá válunk. Ha felvállaljuk a konfliktusokat saját érdekeinket követve, akkor megoldjuk az elvarratlan szálakat. Mindez megkönnyebbülést hoz az életünkbe. Az élet így válik könnyebbé, mert a nehézségeket eldobjuk magunktól (azáltal, hogy megoldjuk őket).

Nem tudom, kitér-e Sickratman kultikus zenéjében a gondolatolvasókra, de joggal megtehetné.

Tegye fel a kezét, akinek a szájából már elhangzott, hogy:

-          Hát én azt hittem…

-          Én úgy gondoltam…

-          Úgy mondtad, mintha…

Vagy hányszor csinált meg másnak olyan dolgot, vagy úgy, hogy arról azt hitte, a másik (úgy) akarja.

Bizony, mindenki fölteheti a kezét, mert a gondolatolvasás mindennapi tevékenységünk, már-már passziónk, de az a baj, hogy csak áltatjuk magunkat.

Valójában nem tudjuk, mit gondolt a másik; nem tudjuk, mit akart, hogy akarta…

    Amit biztosan tudunk, az az, amit ő valójában mondott. Mégis sokszor ezt nem vesszük figyelembe, meg se halljuk, meg se hallgatjuk, meg se várjuk, hogy mondjon valamit. Nem. Mi kitaláljuk a gondolatát.

    Megmondjam mi a baj ezzel? Azon túl, hogy nem vagyunk gondolatolvasók…

Becsapjuk magunkat. Letérünk az egyenes útról. Téves, de legalábbis bizonytalan információkból indulunk ki, és ez félreviheti a kommunikációt két ember között, feszült helyzeteket teremthet.

    Kedvenc példám erre egy nagyon vicces sztori, amit egy újságban olvastam. A srác hazaviszi bemutatni az új barátnőjét. Anyuka rácpontyot csinál, és a barátnő bár nem szereti a halat, udvariasan dicséri. Ettől kezdve minden alkalommal, mikor a barátnő Anyukáéknál ebédel, rácponty van az asztalon, amit a barátnő bár lankadó lelkesedéssel, de mindig udvariasan dicsér. Ez így megy vagy egy évig. Ekkor a barátnő már gyermeket vár, és el is jegyzik egymást a sráccal. Ennek örömére anyukáék ünnepi ebédet készítenek. És mi van az asztalon? Rácponty. Ezt már nem bírja tovább az ifjú menyasszony, émelygő kismamaként egy falatot sem bír lenyelni a halból. Több, mint egy év után kifakad, és előadja, hogy nagyon kedves a család, és ő igazán megszerette őket, de a halat azt gyűlöli, és soha többé rá se bír nézni. Másodpercekig fagyott, dermedt csönd az asztalnál, majd végre apuka harsogó nevetése hangzik föl. Tudniillik ők is utálták a halat, de kedves meny-jelöltük annyira dicsérte mindig, hogy a kedvéért egy éven keresztül képesek voltak megenni.

Sajnos a gondolatolvasás nem mindig ilyen jópofa, viszont mindennapi életünkben jelen van.

    Anyukák töltik a hétvégén délelőttjüket főzéssel, a délutánt mosogatással, gondolván, ez a család vágya. Közben kiderül, apuka inkább horgászna egész nap, a gyerekek a barátaikkal bandáznának, anyuka meg szívesebben kirándulna, de ehelyett mindenki csinálja, amiről azt gondolja, a többieknek ez jó, ezt szeretnék, vagy elvárják. Főnökök kérnek számon beosztottjaiktól olyan feladatokat, amiket pedig sosem adtak ki. Feleségek sértődnek meg a férjük némaságán, mondván, nem mondtad, de gondoltad. Barátok szakítják meg kapcsolatukat egy le nem tisztázott helyzet után.

Ismerős? Gondolom, igen.

    Mi áll a hátterében?

Megfelelni akarás: abból a téves feltevésből indul ki, hogy mások biztos elvárják tőlünk ezt vagy azt… és mi ennek az elvárásnak meg is akarunk felelni.

Túlgondoskodás: gyakorló anyák előszeretettel alkalmazzák. Mindent megtesznek gyerekeiknek, anélkül, hogy az kérte volna, a gyerekeiket helyezik az első helyre, mert önmagukat erre érdemtelennek tartják. Sokszor érzelmi zsarolásra használják, és megsértődnek, ha a gyerek nem értékeli az önfeláldozásukat, sőt, képes azt mondani, hogy én ezt nem kértem…

Maximalizmus: mindent meg akarunk csinálni, azt is, amire nem kértek minket. Mindent MI akarunk megcsinálni, pedig másnak kellene, nem (mindig) nekünk, de azt gondoljuk, elvárják tőlünk. Jó táptalaj erre a munkahely, de otthon is kiválóan lehet gyakorolni. Aztán meg jól pofára esünk, hogy a család vagy a főnök nem értékelik erőfeszítéseinket.

Konfliktuskerülés: ez az egyik legnagyobb csapda, hiszen pont a gondolatolvasás lehet az oka egy jó kis konfliktusnak.

Félelem, önértékelési problémák, a figyelem hiánya a másikra.

    Mit tegyünk a gondolatolvasás ellen?

     1. A véleményünket, az igényeinket mondjuk ki, kérjünk segítséget; magyarul kommunikáljunk egyenesen, ne szoktassuk rá a másikat a gondolatolvasásra, ne várjuk el, hogy a másik kitalálja a gondolatainkat. Ne mondjuk valamire, hogy szeretnénk, csak a másik kedvéért, csakis őszinték legyünk, hiszen lehet, hogy a másik ezt nem is szeretné.

     2. Hagyjunk fel a gondolatolvasással, és kérjünk egyenes kommunikációt a másiktól. Figyeljünk rá, hagyjuk, hogy elmondja, mit akar, és hallgassuk meg. Vegyük komolyan. Ha valami nem világos, inkább kérdezzünk rá. Ne induljunk ki pusztán a saját feltevéseinkből.

     3. Ne tegyünk kéretlenül szívességeket a másiknak, csak ha a szeretetünket akarjuk így kifejezni, de még ebben az esetben is érdemes tisztázni, valóban szívesség, segítség-e ez a másiknak. Ettől még néha nyugodtan utánajárhatunk a másik kívánságainak, és szerezhetünk ezzel meglepetést.

(Kis pszichológiai adalék a gondolatolvasáshoz így zárójelben. Kutatások kimutatták, hogy jobban hiszünk a kommunikáló fél nonverbális jeleinek, mint a verbálisnak. Magyarán a gesztusok, mimika, hangsúly nagyobb súllyal esnek a latba, mint az, amit a partner mond. Valahol ez is felfogható gondolatolvasásnak, hiszen nem annak hiszünk, ami a másik száján kijön. De optimális esetben a kommunikációs partnerünk nem hazudik – vagy nem viccelődik –, így verbális és nonverbális jelei megegyeznek. Én most az ilyen esetet vettem alapul: nem a küldő fél hazugságából indultam ki, hanem a vevő fél gondolatolvasásából.)

Te gondolatolvasó-e vagy?

Ute Erhardt könyve jutott eszembe, mikor ehhez a cikkhez hozzákezdtem. Könyvének címe: A jó kislányoknak nem terem babér. Tanulságos könyv arról, hogy a nőknek milyen kihívásokkal kell szembenézniük, hogyan lehetnek sikeresek, és milyen módon érvényesíthetik igényeiket az élet minden területén. A „jó kislány” szerep az alkalmazkodást, vágyainkról való lemondást jelenti. Másképpen a kellő pillanatban mindig álljunk félre! Ne zavarjunk másokat az érvényesülésben. De ez jó-e nekünk? Nem leszünk-e ettől frusztráltak, boldogtalanok?

Manapság azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb szükség lenne a könyv folytatására, amely egy igen égető problémára hívná fel a figyelmet: a jó kisfiúkra.

Róluk nyíltan senki sem beszél. Pedig meglátásom és tapasztalataim alapján sokan vannak és a „jó kislányokhoz” hasonlóan érvényesülési problémákkal küzdenek. Sőt! Nemcsak azzal. Míg a nőknek az önérvényesítés „rögös” útján van lehetőségük – időlegesen - a harc feladására (kudarc, érzelmi instabilitás, megfelelő támogatás hiánya, a környezet ellenállása esetén) addig a férfiaknak nincsen  igazán  „menekülő útvonal” a tarsolyukban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a nők érdekérvényesítését nem találnám fontosnak. Nagyon is! Azonban ezzel a témával számos női magazin, életmód könyv Tv-, illetve rádióműsor foglalkozik. A férfiak ezen csoportjának problémáival azonban méltatlanul kevés. 

Vajon miért?

A nyugati társadalmakban (ide értve a magyart is) a nőket a gyengébbik nemként aposztrofálják, amely nemcsak a fizikai erő mértékére korlátozódik. A női szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárások megengedik a „gyengeséget”, míg a férfiakkal szemben ez a követelményrendszer sokkal szigorúbb és kritikusabb. A nőknél teljesen elfogadott a sírás, mint az érzelmek túlcsordulásának kifejező eszköze. Ugyanezt a férfiakról nem lehet elmondani. A férfiak jelentős része (nem mindenki!) mélyen magába rejti az érzéseit. Az érzelmes pillanatokat mélyen a felszín alatt élik meg. Aki mégis sír, az sok esetben akkor teszi, mikor senki sem látja, mert szégyelli a többiek előtt. Miért? Mert a férfiak nem sírnak. Mert ez a gyengeség jele. Egy férfi nem lehet gyenge. Ő a családfő, ő a védelmező, ő védi meg fizikai és lelki erejével a „gyengébbnek tartott” nőket, a gyermekeket és az időseket. 

Vállalható-e a gyengeség?

Véleményem szerint igen. A gyengeségeink feltárása, tudatosítása és elfogadása nagyon fontos lépések az önmegismerés útján. Ha nem vállaljuk a gyengeségeinket, akkor önmagunkat sem tudjuk vállalni. Addig csupán egy „álarc” az, amit a környezetünk és saját magunk felé is mutatunk. Ez pedig a legkevésbé sem őszinte.

Kik is a jó kisfiúk valójában?

Sokféle emberi jellemvonást lehet felsorakoztatni a jó kisfiú kifejezés mögé. Talán kezdjük azokkal a nagyon érzékeny, lelkileg törékeny férfiakkal, akik kerülik a többi emberrel a konfliktust. Azt szeretnék, ha a környezetük elfogadná őket. Mindenkivel jóban akarnak lenni. A megfelelő pillanatban, mikor az érdekeik ütköznek másokéval, halkan félreállnak. Nem tudnak keresztülgázolni másokon. Ami nem is baj, de az önzés egészséges formája hiányzik az életükből. Az önbizalommal is hadilábon állnak.  A másik csoportot képviselik azok a férfiak, akik a legkülönbözőbb okokból kifolyólag (válás, haláleset, munkaalkoholizmus stb.) nem láttak gyermekkorukban a férfi szerepekre felkészítő apai mintát. Ők a minták hiánya miatt rekednek meg egy érzelmi fejlődési szinten. A harmadik csoportba tartoznak azok a férfiak, akik a szülői túlgondoskodás következtében nem válnak érzelmileg felnőtté. Ez a fajta káros gondoskodás (főleg az anya részéről) megerősíti a problémákkal szembeni elkerülő magatartást, és megnehezíti a határozott döntéshozatalt és a felelősségvállalást. A viselkedési minták azonban felnőtt korban is tanulhatóak. A régi, hatástalan, belső programok, eredményesekre és hatékonyakra cserélhetőek.

Vannak emberek, akiknek semmi sem sikerül. Sosem ártottak senkinek, szeretik az embereket, az emberek is szeretik őket, de az életben valahogy rendkívül szerencsétlenek.

Mindig az a kép jut eszembe, ahogy a rajzfilmipar ábrázolja őket: süt a nap, de csak fölöttük ott egy ronda, szürke felhő, és szakad rájuk az eső belőle. Állandóan.

De mi is tudunk ilyet mondani, mindenkinek van a környezetében olyan ember, aki fölött sosem süt a nap. Vagy sosincs pénzük. Vagy mindig rossz dolgok történnek velük. Gyakran betegek, vagy éri őket baleset. Bármi, amibe belekezdenek, balul üt ki. Elcsúsznak a banánhéjon.

Ami velük történik, az… Mindig. Éppen akkor. Pont náluk, pont velük.

Mindig minket büntetnek meg. Éppen akkor égett ki a lámpa. Pont nálunk fogyott el a festék. Pont velünk történt meg…

Te is ilyen vagy?

Ne aggódj, van ellenszer. Az univerzum, az élet, Isten, vagy amiben hiszel nem esküdött össze ellened. Neked is jogod van boldogan és sikeresen élni. Minden adott is hozzá, csak észre kellene venni, nyitottnak kellene rá lenni.

Úgy is mondhatnám: a hiba az ön készülékében van. Ezt a hasonlatot követve mondjuk, hogy mindannyian tévékészülékek vagyunk, akik fogják az éterből jövő adást. A műhold leadja az összes jelet, amit tud, közvetíti az összes csatornát, jót is, rosszat is. Adja a vígjátékokat, a drámát, a mesét, a horrort. A készülék is bármit tudna fogni, a legtöbb szerkezet mindent fog vegyesen, de egyes készülékek rá vannak hangolva a rosszra. Mindig a thriller, meg a dráma, a hírek, meg a krimi megy rajtuk. Pedig tudnának mást is fogni, csak át kellene hangolni őket. Az adó sugározza a szerelmes filmeket, utazási műsorokat, vígjátékokat, sportot, családi filmeket, gasztronómiát, zenét… Sokkal több jót, mint rosszat.

Szóval vedd észre a jót az életben. Vedd észre, hogy neked is ugyanúgy jár a siker és a szerencse, csak át kell állítanod az antennáidat. Figyelj a veled történő jó dolgokra. Például esténként írj össze legalább öt jó dolgot, ami aznap történt veled. Lehet, eleinte nehéz lesz összekaparni öt jó dolgot, de pár nap után már könnyebb lesz, és pár hét után már csak az élet szépségeire figyelsz. Ez nem azt jelenti, hogy csak ezek történnek meg, de te ezeket fogod észrevenni. Ha már válogatnod kell, hogy a sok jó közül mi legyen az az öt, ami bekerül a listára, akkor abbahagyhatod.

Vedd észre az apró dolgokat. Szép egy felhő az égen? Kivirágzott a kertben a fa? A párod reggel puszival ébresztett? Jól sikerült a leves? Tanuld meg értékelni az apró dolgokat, mert bennük rejlik a boldogság. Igen, nagyon tudunk örülni egy új állásnak is, vagy hogy végre elkészült a ház, de a mindennapok örömei, boldogsága az étel ízében, a nap simogatásában, a gyermekünk mosolyában, a párunk érintésében, egy fél óra pihenésben, egy kellemes kávézásban, egy új körömlakkban, a hétvégi horgászásban rejlik. Ugye, mennyi jó dolog történik veled is?

Legyél hálás. Vegyél elő egy lapot, és írd össze, mi mindenért lehetsz hálás. A legjelentéktelenebbnek tűnő dolgoktól kezdve az eget verő dolgokig mindent ráírhatsz, a lényeg, hogy valóban hálás legyél érte (Istennek, az univerzumnak, magadnak, a sorsnak – ez mindegy). Tedd olyan helyre, ahol gyakran látod, és ha elkeseredsz, vedd elő, olvasd végig, és érezni fogod, mennyire szerencsés vagy!!!

A te készüléked mire van hangolva?

Kedves Olvasóink!

Fogadjatok szeretettel egy olyan írást, amely nem a mi tollunkból származik, hanem egy olvasónk küldte.  Ez a véleménye az anyaszerep szempontjából maximalizmusról, másoknak megfelelni akarásról, túlgondoskodásról, szinte mindenről, amire ez a blog hivatott felhívni a figyelmet; amiről nem illik beszélni....

"Tökéletes anyukák

  Az egyik barátnőm a minap kétségbeesve hívott fel és elpanaszolta, milyen nehezen boldogul kisfiával, a mindennapi teendőkkel, mennyire elfáradt, és hogy én hogy csinálom. Sehogy. Ahogy mindenki. Elgondolkodtam, hol vannak azok az anyukák, akik az ásványvizes palackok címkéjéről boldogan, kipihenten, frissen kisminkelve mosolyognak ránk. Elgondolkodtam, talán kívülről én is ilyennek látszom. Pedig olyan vagyok, mint minden más anyuka: fáradt, néha elkeseredett, tanácstalan. Ideges, ha azt tapasztalom, hogy csökken a tejem. Morcos, ha estére megfájdul a hátam a 8 és fél kilós „apróság” emelgetésétől. Összezavart, ha azt tapasztalom, hogy az addigi nevelési elvem már nem állja meg a helyét, és hogy a tegnap este még édes angyalkámból ma reggelre egy ijesztő kisördög vált. 

Igen, a problémákról és nehézségekről nem illik beszélni. Mert gyereket nevelni könnyű. Nekünk mindenre van időnk, hisz egész nap otthon vagyunk a gyerekkel. Mert egy anyának boldognak illik lennie. És halálos bűn panaszkodni, sőt egyenlő a „rossz anya” cím elnyerésével.

  Pedig melyik anya nem érezte még soha azt, hogy nem bírja tovább, ha a gyereke órák óta sír? Melyik anya nem ijedt meg a kihívásoktól és nem szorult össze a szíve az előtte álló hatalmas feladattól? Melyik anya nem örülne, ha egy átvirrasztott éjszaka és talpon lévő nap után a nagymama felugrana, és egy órára levinné a picit a játszótérre? De sokan vagyunk, akik még ilyenkor sem tudnak örülni. Mert van egy hatalmas ellenségünk: a lelkiismeret. Rossz anya vagyok, ha az a vágyam, hogy a gyerekemet egy órára foglalja le valaki más. Lusta vagyok, ha délután szeretnék egy órát aludni, hogy kipihenjem végre egy kicsit magam. Önző vagyok, ha a gyerekem nélkül elmegyek vásárolni magamnak egy cipőt, vagy ne adj isten moziba / színházba.

  Pedig nem csak anyaként kell maximálisan megfelelnünk. Mert van egy férjünk is, aki a munkából hazaérve várja a vacsorát, aki után el kell pakolni, mosni rá, vasalni, és este még az ágyban kényeztetni is. Hiába várod, hogy hazaérjen, és beszélgethess egy jót, hogy végre emberi hangot hallj, ő leül egy sörrel a TV elé és egy fél órát pihenni szeretne, hisz egész nap dolgozott. És Te csalódott vagy, hisz Te is dolgoztál egész nap és Te is szeretnél pihenni. Igaz, reggel ő kelt fel megetetni a gyermeket, és hétvégén is sokat játszik vele…de Te addig ebédet főzöl, vagy tanulsz a vizsgáidra. És mikor elmegy a barátaival szórakozni, mártírként gondolsz arra, hogy neked ebben már évek óta nem volt részed és valószínűleg még sokáig nem is lesz. Hát menj el Te is- ajánlja fel. Nem tudja, hogy nem az a gond, hogy Te nem mehetsz, hisz ha el is mennél, valószínűleg az egész este a kisbabád járna az eszedben, és alig várnád, hogy hazaérj. Az a baj, hogy ő elmegy! Hogy nem érzi és soha nem is fogja érezni, vagy megérteni ezt a rettenetes ellentmondást, hogy Anyának lenni mennyire nehéz, ugyanakkor mekkora boldogság. Nehéz boldogság. Hogy szeretnénk megfelelni mindenkinek, hogy szeretnénk soha-soha nem hibázni, a gyermekünket mindig boldognak látni, a szeretetünket örökké éreztetni, hogy mindenki lássa, mennyire imádjuk ŐT!! Holott talán nem is erre van szüksége. Inkább egy kipihent, kiegyensúlyozott anyukára, aki nem fakad rögtön sírva, ha véletlenül kifut a tej. Egy mosolygós anyukára, aki a szeretetét nem akarja görcsösen bizonygatni. Egy egyszerű anyukára, aki nem tökéletes, de érzi, hogy a szívében ő az első. Egy anyukára, aki eléggé szereti önmagát ahhoz, hogy gyermekét is tudja feltétel nélkül szeretni. És akinek egy simogatása többet ér minden szónál.

Köszönjük, hogy szavakba öntötted ezeket az érzéseket, kedves Levélíró!

Nektek mi erről a véleményetek?

Napjainkban a bőrrák a középkorú korosztálynál jelenik meg leggyakrabban (értsd 40-50 év közöttiek), de sajnálatos módon a fiatalabbak közt is egyre több a diagnosztizált beteg. Ez feltehetőleg összefüggésben van az ózon réteg csökkenésének következtében növekvő UV sugárzással, a levegő szennyeződésével (ide értendő az elektromos szennyeződést is: mikrohullámú elektromágneses sugárzás) is. A jelenlegi divattrendek, amelyek a napbarnított bőrt favorizálják éppen a kockázati tényezők számát növelik a túlzásba vitt szoláriumozással és napozással. Bár a bőrrák egyes típusai lehetnek jóindulatúak, maguk a rosszindulatú daganatok jelentik a legnagyobb veszélyt (tipikus példája a melanoma). A rosszindulatú bőrrák rendkívül gyorsan terjed, áttéteket képez más szervekre és időbeli kezelés nélkül halálhoz is vezethet.

Bőrünket a testszimbolika tudománya testünk külső határának, védelmi vonalának tekinti. A bőr rákos megbetegedésének üzenete abban rejlik, hogy felismerjük saját határainkat és megtanuljuk azokat tartani is. Egy másik fontos üzenete is van a bőrráknak. Az érzelmeinket nem szabad elfojtanunk, tanuljuk meg őket kifejezni, megélni. A sok elfojtott negatív érzés felgyülemlik bennünk és a bőrünkön „kitüremkedik”.

Hogyan vagyunk képesek tartani saját határainkat?

A legegyszerűbben megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a saját döntéseinkbe, problémáink megoldásába nem engedjük be a másik felet. Ezt csak abban az esetben engedhetjük meg a környezetünknek, ha mi kérünk segítséget. Persze igen sok konfliktust szülhet a saját határainkhoz való ragaszkodás. Főleg azok részéről, akik szándékosan vagy akaratlanul (!) is manipulálni akarnak bennünket. A környezetünk azonban gyorsan alkalmazkodik: vagy elfogadja a helyzetet, vagy eltávolodik tőlünk (vagy mi tőle).  A kishitűség is megjelenik a bőrrák esetében. Ez lehet az egyik oka, hogy a személyes határainkon mások átjárkálnak. Nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy megvédjük magunkat, hogy ellenálljunk, hogy „nemet” mondjunk. A másik ok pedig, hogy nem tudatosodik bennünk mi a probléma. A családunkban és a környezetünkben eddig megszokott volt, hogy egymás életét élik az emberek, családtagok, barátok, ismerősök. Ezért számunkra ez lehet a „normális” élet. A bajban ilyenkor egyáltalán nem láthatjuk, hogy mi a lelki megoldás.

Hogyan fejezzük ki az érzéseinket, érzelmeinket?

Ez távolabbról szemlélve igen egyszerűnek tűnik. Azonban közel sem ilyen könnyű a helyzet. Az érzelmeink megélése és kimutatása főleg a férfiaknál jelent problémát. Náluk a férfi szerepkörrel szembeni elvárások miatt ritkább az érzelmi megnyilvánulás. A nőket is egyre inkább sújtja ez a probléma, főleg mióta a nemek társadalmi szerepvállalása, így a nemek életére jellemző problémák és kihívások közötti határok egyre inkább elmosódtak. Az érzelmeink kifejezését újra kell tanulnunk. Hiszen korábban megtanultuk ezeket elfojtani, köszönhetően a társadalmi elvárásoknak, a családi mintának és belső meggyőződéseknek. Most újra ki kell hogy nyissuk a szelepeket, hogy a „fáradt gőz” eltávozzon a minket pusztító (a rákbetegséget előidéző) belső feszültségekkel együtt.

Biztos nem tőlem hallod először, hogy a nevetésnek rengeteg jótékony hatása van. A mi szempontunkból a legfontosabb, hogy stresszoldó. Védi ez egészségünket, jó hatással van az immunrendszerünkre.

Hogyan? Íme néhány gyakorlati tipp.

1. Magyarországon még nem túl elterjedtek a „hahota-klubok”, pedig jó ötlet. A csoportos nevetés előnye, hogy a nevetés ragadós. Biztos észrevetted már, hogy jó társaságban még a kevésbé vicces dolgokon is könnyesre nevetjük magunkat. Hajrá, nevessen minél több ember együtt!
2. Nézz vígjátékot, olvass vicceket! Tartsál otthon vicckönyvet, amit bármikor felüthetsz, ha jókedvre vágysz. Nézzél gyakran vígjátékokat, vagy a kedvenc sorozatodat, amin jókat tudsz nevetni. Meglátod, mennyire feldobja majd a napjaidat.
3. Nevess magadon, és azokon a dolgokon, amivel már végképp nem tudsz mit kezdeni (csak bosszankodnál rajta). Sok olyan élethelyzetről hallottam már, sőt, velem is történik olyasmi, amit hatalmas problémának látok, ugyanakkor könnyen megállná a helyét egy vígjátékban. Ilyenkor gondolatban megkeresem a legmegfelelőbb színészeket, akik előadják az aktuális problémát, úgy, hogyha azt moziban látnám, dőlnék a nevetéstől.
   

Meglátod, egy idő után átfordul a szemléleted (a figyelmed központja), és már nem a rosszat veszed észre, hanem a jót, a szépet, a vicceset, a vidámat. Automatikusan.

Magadat idegesíteni olyan dolgokon, amik már megtörténtek, amiken nem tudsz változtatni, olyan, mint a meg nem bocsátás esete: csak magadnak ártasz vele. Szóval nevess minél többször.

A csontból kiinduló daganatos betegség ( a képződés helyének meghatározása   nem pontos, mivel a csontsejteken kívül kialakulhat a porcsejtekből, a csontellátó erek hám és izomsejtjeiből és a vérképző rendszer részeiből is).  A betegek 99%-nál egy korábban kialakult rákbetegség áttéteként jelenik meg. Megfigyeléseink szerint a primer daganat leggyakrabban a tüdőben, májban, mellben jelenik meg. Az orvosi gyógyászati módszerek között említendő a sebészeti beavatkozás, a gyógyszeres kezelés valamint a célorientált sugárterápia is.

Mik lehetnek a pszichológia eszközei a csontrák gyógyításában?

A csontrák a többi  daganatos betegséghez hasonlóan lelkünk testünkön keresztüli segélykiáltása. A pszichológia és azon belül is a pszichoterápiás kezelés elsődleges célja a betegség üzenetének a megfejtése. A megfejtéssel együtt jár a betegség elfogadása és a gyógyulásba vetett hit kialakulásának elősegítése (a beteg részéről), a beteg érzelmi támogatása. A pszichoterápia egyfajta oki terápia, amely a tüneteket iránytűként használva jut el a betegség lelki forrásához. A feltárt, de még megoldatlan konfliktusok, a megrekedt lelki állapot feloldásával, megváltoztatásával lép a beteg a pszichológus vezetésével a lelki és a hozzá szorosan kapcsolódó testi felépülés útjára.

Mit üzen a csontrák?

A csontjaink alkotják testünk támasztó és tartórendszerét. A csontok, porcok sejtjeinek vad elburjánzása azt jelképezi, hogy nem a saját fejlődési utunkon járunk, nem a saját életünket éljük. Számos esetben arra is figyelmeztet a betegség, hogy „túlvállaltuk” magunkat. Legyen munkáról, családról, vagy egyéb kötelezettségekről szó. Az önbizalomhiány is ide kapcsolható, hiszen valahol azt sugallja, hogy nem találjuk saját magunkban a támaszt. Megfigyeléseim alapján a csontrákos betegek egy részéből hiányzik a tartás, hogy kiálljanak saját véleményük, igényeik, szükségleteik, céljaik, vágyaik mellett. Így hiányzik életükből az önmegvalósítás is.

 Mivel többnyire áttétként jelenik meg a csontdaganat, ezért a primer daganat jelentéséhez kapcsolódik szorosan. Amennyiben a primer daganat esetében nem történt meg szakember segítségével a lelki okok feltárása, a lelki egyensúly helyreállítása, a csontrák megjelenése egyfajta teljes szervezeti összeomlást (a belső váz összeomlását) idéz elő. Gondoljunk csak bele! A szervezetünk egyre szélsőségesebb és súlyosabb módon figyelmeztet bennünket, hogy változtassunk. Ennek utolsó előtti láncszeme (utolsó láncszem: a test fizikai működésének leállása) a testünk „kártyavárként” történő összeomlása.

Ami a legfontosabb! Mindig van visszaút! Mert a változás és végeredményként a gyógyulás is belül, bennünk zajlik le.

Mit jelent számunkra egészségesnek lenni? Ki az egészséges? Hogyan tudunk tudatosan figyelni az egészségünkre, testünk és lelkünk negatív jelzéseire?

Valamennyien találkoztunk ezekkel a kérdésekkel. Ha nem mi tettünk fel magunknak, akkor olvashattunk róla könyvekben, nézhettük tévében, hallhattuk rádióban. Bárhogy is legyen, mindenki „kicsit másképpen” válaszol ezekre a kérdésekre. Az egészségtudatosság napjaink divatos és sajnos egyre aktuálisabb kifejezése. Mégis a mögötte meghúzódó tartalom nem mindig egyértelmű.

Az egészség szó kapcsán legtöbbünkben az egészséges életmód ugrik be. Lássuk, hogy mi tartozik ide! „Megfelelő” táplálkozás (lehetőleg bio élelmiszerekből, minőségi alapanyagokból), rendszeres testmozgás (napi 30 percet meghaladó fizikai erőkifejtés), szervezetünk regenerálódásához szükséges kikapcsolódás és pihenés (lehet aktív és passzív). Azt tapasztalatok alapján mindannyian tudjuk, hogy ezek együttes, vagy külön-külön történő elmaradása esetén a szervezetünk egészséges belső egyensúlya felborulhat.

Érdekes kérdés, hogy ha a fent említett tényezőket szem előtt tartva és alkalmazva élünk, akkor egészségesek vagyunk-e? Biztosítva vagyunk-e a rosszkedv, a levertség, a depresszió, a kifáradás, a stressz kihívásai, az emberi konfliktusok, az élet kihívásai, a betegségek ellen? A válasz nem, illetve egyénenként változó. Azt kell mondanom, hogy amennyire különbözünk egymástól külső megjelenésre, sőt emberi tulajdonságainkban, annyira különböznek gondolataink, hitvilágunk, elvárásaink valamint lelkünk, testünk reakciói is.   Véleményem szerint az a kijelentés: „Jól érzem magam a bőrömben!” teljes mértékben lefedi az egyén egészségről alkotott fogalmát, az egészséges létállapotot. Amennyiben jó az általános közérzetünk, a hosszú távú hangulatunkat a pozitív életszemlélet, az életöröm jellemzi, akkor mondhatjuk, hogy egészségesek vagyunk. A belső sugallataink, érzelmeink iránytűként szolgálnak a számunkra egyedi helyes út megtalálásában.  Az egészségtudat nemcsak azt jelenti, hogy egészséges életmódot folytatok és elérem az egészséges állapotot, hanem azt tudatosan fenntartom. Ehhez a korábban említett testi igények kielégítésén túl a lelkünk megerősítése is szorosan kapcsolódik. Meg kell tanulnunk, hogy az egészségtudatosságunk személyre szabott. Ami nekem jó, nem biztos, hogy jó a másiknak is. Számomra a legtöbb esetben elfogadhatatlan mikor meg akarnak mások győzni arról, hogy nekem mi a jó, hogy hogyan „kell” egészségesen élnem. A környezetünkből érkező „jó tanácsokat” természetesen érdemes mérlegelnünk, mert abban sok jó dolog lehet. Viszont miénk a felelősség, a mi életünkről van szó. Nekünk kell önmagunk igényeit szem előtt tartva döntenünk!

Számodra mit jelent az egészség és az egészségtudatosság?

Több cikkben foglalkoztunk már ezzel a kérdéssel, s mivel a rákbetegeknél megfigyelhető káros viselkedésminták között is szerepel, ezért érdemes róla bővebben beszélni.

Ez is olyan, mint bármely más dolog az életben: kis mértékben normális, túlzott mértékben káros (ilyen az alkohol is: kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság – na jó, ez csak vicc volt). Hogy mi az egészséges, és mi a káros mérték, azt egyrészt a társadalmi keretek adják meg, másrészt az egyén tükrözi. Nyilván, hogy a munkahelyünkön munkakörünknek kell megfelelnünk, az utcán és más emberekkel pedig társadalmi konvencióknak, de számít-e, hogy mint gondol rólunk a szomszéd? Munkaköri feladat-e, hogy kiszolgáljuk a főnökünket, kollégáinkat kávéval? Fontos-e, hogy mit mondanak az öltözködésünkre az utcán olyan emberek, akiket nem ismerünk, és soha többé nem fogunk látni? Mit szól a barátnőm, ha nem borotválkozom meg? Mit szól a voltférjem, hogy a gyereken kopott ruha van? Mit szólnak az iskolában, ha egyedül megyek a szülőire? „Mit fognak szólni….?” – árulkodik arról, hogy másoknak akarunk megfelelni. Ha az ember gondolkodása, cselekedetei mögött nem önmaga tükröződik, hanem többnyire, vagy mindig mások, az nem egészséges. Háttérbe szorította önmagát. Ha nem érzi jól magát valamilyen helyzetben, nem boldog, nem érzi szabadnak magát, akkor átesett a ló túloldalára. Ha azt mondja, boldog így, de közben betegségekkel küzd, akkor szintén baj van, de az elfojtás miatt betegségben tud felszínre törni. Szorongásos betegséget, pánikot, rákbetegséget eredményezhet a túlzott másoknak megfelelni akarás.

Természetes, hogy a társas együttéléshez szükséges, hogy alkalmazkodjunk; természetes, hogy emberi szükségleteink betöltéséhez fontos, hogy elfogadjanak, szeressenek minket, ezért van bennünk egy megfelelési vágy.

Ez már gyerekkorban elkezdődik, valahol a nevelés része, hogy a szülők elvárásokat támasztanak a gyerekek felé, aminek a ők igyekeznek megfelelni. Ahogy felnőtté válunk, egyre kevésbé kell megfelelni ezeknek az elvárásoknak: a szülők is egyre kevésbé nevelik a felnövő gyerekeket, a gyerekek is egyre inkább a saját elképzeléseik szerint élik az életüket, ha kell, kikövetelik maguknak az önállóságot (lázadás).

A probléma ott kezdődik, mikor a szülő nem akarja elengedni ilyen téren (sem) a csemetéjét, vagy a gyerek nem akarja, nem képes kialakítani a saját elvárásait önmaga felé, és immáron csak magának megfelelni. A hátterében az áll, ha a nevelés során a gyerek nem felel meg a szülők elvárásainak, akkor a szülő szeretetmegvonással büntet. Így kialakulhat egy általános séma a gyerekben arról, hogyha nem felel meg mások elvárásainak, akkor nem fogadják el, és nem fog szeretetet kapni, s ez egész életére kiterjed egész további életében. Ez a gondolkodás figyelhető meg a rákbetegeknél, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, hogy elég pénzt vigyenek haza, vagy minden ki legyen vasalva; soha nem mondanak nemet, mert úgy nőttek föl, hogy nem tapasztalták meg, akkor is érdemelnek szeretetet, ha nem tökéletesek.

Ilyenkor a terápia során egyrészt az önértékelést növeljük: fontos, hogy kialakuljon a sérült önbecsülés helyén egy egészséges önértékelés; legyen tisztában a beteg azzal, hogy milyen értékei és hibái vannak, fogadja el önmagát, és mások is így fogadják el.

Másrészt földolgozzuk az ezzel kapcsolatos sérüléseket, kudarcokat, ha kell, a gyerekkortól kezdve.

Harmadrészt megtanítjuk a betegnek azt a gondolkodást, hogy a szeretetnek feltétlennek kell lennie, nem kell azért másoknak megfelelni, hogy szeretetet érdemeljen; megmutatjuk, hogy az eddig tapasztaltak káros viselkedésmintához vezettek. Így a beteg változtat a viselkedésén és újra tanulja, újra tapasztalja, milyen az, ha nem tartozik másnak elszámolással, csak magának. Együtt meghatározzuk, hogyan lehet másképp.

Te mennyire akarsz megfelelni másoknak?

Az agyunk speciális terület a rák kialakulása szempontjából, mert egyrészről a tumor növekedésének gátat szab az agyat körülölelő koponya (ebből adódóan nem kitapintható, amely tünetmentesség és megfelelő diagnosztikai vizsgálatok hiánya esetén különösen megnehezíti a korai felismerést), másrészről önmagában a tünetekből sem egyértelmű, hogy agydaganatról beszélhetünk-e. Az agyban növekvő tumor attól függően produkálhat (megj: a tüneteket a koponyában növekvő nyomás okozza) más és más szimptómákat, hogy mely területen található. Így változások észlelhetőek a beszédben, az emlékezetben, a gondolkodásban, de a látásban, és a hallásban is. A személyiségben változások történhetnek és lehetséges tünet még az epilepsziás roham, valamint a megváltozott koncentrációs képesség. Ettől függetlenül vannak azonban általánosabbnak mondható tünetek: hányinger, a fejfájás és a szédülés is.

Most pedig nézzük, mit akar a testünk (lelkünk) üzenni az agy rákos elváltozásával? Első helyen szerepel önmagunk háttérbe szorítása. Amikor minden más dolgot, személyt fontosabbnak ítélünk meg saját magunknál. Ez egyfajta elfojtása a céljainknak, vágyainknak, magasabb szintű (sok esetben még a fiziológiai szintű) szükségleteinknek. Az önmegvalósítás illetve az életfeladatok teljesítésének hiánya erős ellenreakciót válthat ki a testünkből.  Második helyen szerepel a mások elvárásainak való megfelelés (túlzott maximalizmus). Az agydaganat lelki szinten éppen a mások által (vagy saját magunk által?) ránk kényszerített elvárás rendszerek, normák, viselkedési módok elleni lázadást jelképezi. A harmadik helyen szerepel az önbizalomhiány. Nem hiszek magamban és nem hiszek a belső megérzéseimben. Mi van, ha ezek a belső érzések félrevezetnek, esetleg életképtelen fantazmagóriák? Esetlegesen biztosabb lehet más emberek értékrendjével, céljaival, érzéseivel azonosulni?  A válasz mindig ott van, csak saját életünkre leképezni nem mindig egyszerű. A rák kialakulásához vezető lelki tényezőket (az előbb felsorolt három tulajdonság) „láthatatlan folyamatoknak” nevezem, mivel a figyelmi fókusz mozgásterén kívül esnek (megj: más kérdés, hogy ha nem tudjuk megnevezni az okozati tényezőket, akkor nem is tudjuk, hogy mire kellene figyelnünk). Már az agydaganat testi szintű megjelenését és tüneteit megelőzően beszámolnak arról a betegek, hogy „nem érzik jól magukat a bőrükben”. Nem tudják pontosan (részletesen) megfogalmazni, hogy mi a probléma, csak azzal vannak tisztában, hogy valami nincs rendben. Ahelyett hogy megvizsgálnák mi a probléma, a legtöbb esetben elnyomják ezt a rossz érzést (érzéseket, hosszabb távon rossz hangulatot). Sőt, a külső környezet hibáztatják a belső lelki állapotukért, amely gyakran nyilvánulhat meg vádaskodásban.

Önmagunk háttérbe szorítása, az önbizalomhiány, a másoknak való megfelelés (túlzott maximalizmus) önmagában nem jelenti azt, hogy valaki menetrendszerűen rákos beteg lesz! A viselkedési minták megnyilvánulásának mértékén van a hangsúly. Veszélyessé akkor válnak, ha szélsőségesen nyilvánulnak meg. Tehát közvetlenül vagy közvetett módon befolyást gyakorolhatnak a rákbetegség kialakulására.

A nemet mondásra való képtelenség a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van. Szorosan kötődik a másoknak megfelelni akarás problematikájához.

    Mégis, leggyakrabban májdaganatban, valamint a beszéd szerveinek daganatában nyilvánul meg.

    A máj a méreganyagok feldolgozásáért felel a testben, így szimbóluma a lelki mérgekkel való megküzdésnek. Ha képtelenek vagyunk nemet mondani, az előbb-utóbb haragot szül bennünk mások, és önmagunk iránt is, melynek feldolgozása problémássá válik.

    A beszéd szervei (tüdő, száj, torok) felelnek a kommunikációért, igényeink kimondásáért, a nemet mondásért, így a nemet mondásra való képtelenség e szervek rákos megbetegedésében nyilvánul meg leggyakrabban.

Te is megfigyelted a fenti rákbetegségekben szenvedőknél a nemet mondásra való képtelenséget?

A daganatok kezelésére a modern orvostudománynak számos eszköze (sebészeti beavatkozás, kemoterápia, sugárkezelés, valamint immunterápiás lehetőségek) van, bár ezek hatékonysága a daganat típusától, méretétől és elhelyezkedésétől, valamint a beteg személyétől (életkor, fizikai állapot) függően is (erősen) változhat. Az orvosi munka célja a testi szintű gyógyulás, elsősorban a tumor sejtjeinek elpusztítása, eltávolítása az emberi szervezetből.

Rákbetegekkel való munkánk során megfigyeltük, hogy az orvosi kezelések hatékonysága a fent említett tényezőkön kívül függhet még a beteg érzelmi állapotától, a kezelésbe vetett hitétől, az „élni akarásától” is. A pszichoterápia a rákos betegek számára érzelmi támogatással, pozitív megerősítésekkel szolgálhat és a korábban említett testi gyógyítás mellett a lelki „felépülést” segíti. Bár számos esetben a pszichoterápia önmagában segített a rákos betegek gyógyulásában. Feltételezzük, hogy a gyógyításba vetett „fanatikus”, ellentmondást nem tűrő, (kívülről) befolyásolhatatlan hit (megfelelő mederbe terelve, amely történhet pszichológiai, természetgyógyászati és orvosi módszerekkel) teljes gyógyuláshoz vezethet.  A hit testre gyakorolt működési- és hatásmechanizmusa a mai napig nem teljesen ismert. Csak azt tudjuk, hogy megmagyarázhatatlan, néha "csodaszámba menő"  felépüléseket eredményez a rákos betegségből. A külső környezetből érkező (csak a pozitívan megerősítő) szuggesztióknak (szakemberek, család, betegtársak, társadalmi közfelfogás) és az önszuggesztiónak is hatalmas szerepe lehet az egészség visszanyerésében. A környezetből jövő pozitív szuggesztiókra példa a következő néhány mondat "Meggyógyulsz!, Te olyan erős vagy, könnyen leküzdöd a betegséget!, Ha a szomszédnak sikerült, akkor neked 100%, hogy sikerülni fog!, Mások is meggyógyulnak ebből a betegségből!" A környezetből jövő negatív szuggesztióra példa:" ÉS nem félsz a haláltól?, Nem akarok hazudni önnek, de elég rosszak az esélyei az életben maradásra!, Sajnálom, de nem tudunk önnek segíteni! Önszuggesztióra pozitív példa: mikor sokszor ismételjük mély hittel és meggyőződéssel: "Egészséges vagyok, egészséges vagyok! vagy A testem erős és elpusztítja a betegséget!". Negatív példa: " Nem akarok meghalni!, Nem tudom megcsináni!, Nem bírom tovább! elegem van az egészből! Mi van, ha nem tudok meggyógyulni!, Mi van, ha rám nincs olyan jótékony hatással a kezelés, mint másokra?".

Véleményem szerint a pszichológia szerepe a lelki okok feltárásában és azok feldolgozásában, az elfojtott érzelmek megélésében, értelmezésében és a megfelelő életmódbeli változtatások beteg részéről történő meghozatalában és fenntartásában kell, hogy megjelenjen. A káros viselkedésminták megváltoztatása a pszichoterápiás munkában nemcsak az egészség megszerzésében, hanem annak megőrzésében is szerepet játszik. Valamint egyfajta prevenciós lehetőség a betegség későbbi kiújulása ellen.  A rák elleni csodagyógyszer szerintem elsősorban bennünk található, amely az egyes gyógyászati módszerek megfelelő szintű együttműködésével és jótékony hatásainak szintézisével kiegészülve segítheti, illetve erősítheti fel legjobban testünk öngyógyító mechanizmusát. Ebben a munkában kiemelt szerep jut a pszichoterápiának.

Az egészséges emberek megtanulták, hogy végül nem vihetünk magunkkal senkit és semmit. Engedd el te is szeretteidet, akiknek el kell menniük, és engedj el mindent, amire már nincs szükséged.

    Megszokásból, félelemből ragaszkodunk dolgainkhoz, személyekhez, munkánkhoz; és gyakran nem vesszük észre, hogy ezzel rosszat teszünk magunknak, és ragaszkodásunk személyének is.

    Érdemes végiggondolni, hogy tárgyakat nem birtokolhatunk, hiszen soha nem is volt a miénk. Az életben mindent csak kölcsön kapunk, úgymond használatra, mint a testünket.

    Szeretteink szintén távolabbra és távolabbra kerülhetnek az életben, mígnem egyszer végleg el kell válnunk egymástól. Gondolj szeretteidre az ünnepeiken, ünnepeinken, és fogadj hálával mindent, amit kaptál az élettől, hogy egyszer majd könnyű szívvel engedd el.

Az érzelmek kifejezésében nagyon fontos, hogy negatív érzelmeinket is ki tudjuk fejezni. Annál is inkább, mert elfojtásuk, „lenyelésük”, meg nem emésztésük pszichoszomatikus betegséghez, rákbetegséghez vezethet.

     Mint ahogy azt általában az érzelmek kifejezésénél írtam, a negatív érzelmekre is igaz, hogy az első lépés a tudatosítás. Dühösek vagyunk? Csalódottak? Idegesek? Haragosak? Vizsgáljuk meg magunkat, és fogalmazzuk meg az érzéseinket. Ezután jöhet az érzelem kifejezése.

Ne tartogassuk magunkban, ne mérgelődjünk, ne legyen a vége agresszív dühkitörés, mikor már felgyülemlettek bennünk a sérelmek, ne borítsuk rá arra, aki épp a közelben van.

Ha ingerültek vagyunk, jól bevált taktika, hogy közöljük ezt a körülöttünk levővel. Pl. munkából hazaérve így szólunk az asszonyhoz: "Anyuci, bocs, de nagyon nehéz napom van, elég feszült vagyok." Így az nem veszi magára, nem érti félre, és figyelembe tudja venni, hogy most feszültek vagyunk. Valószínűleg még segít is megnyugodnunk. Nem kell színészkedni, nem kell elfojtani. Megengedhetjük magunknak, hogy feszültek legyünk, a lényeg, hogy ne töltsük ki azon, aki nem érdemli meg, de azon se, aki megérdemli esetleg, ha nem akarunk egy jó nagy veszekedést. Ugyanez igaz arra az esetre, ha haragunknak nincsen kiváltó személye (úgy alakultak a dolgok), vagy azzal nem lehetséges megbeszélni (pl.: főnök?), de nem azon akarjuk levezetni ezt, aki a legközelebb van éppen hozzánk.

Ha dühösek, mérgesek, csalódottak vagyunk valaki miatt, azt beszéljük meg azzal, aki bennünket megbántott. Maradjunk nyugodtak, amennyire tudunk, ugyanis úgy nem lehet nyertes-nyertes végeredménye egy vitának, ha üvöltözünk egymással. Az agresszív dühkitörést hagyjuk meg arra az esetre, amikor egyedül vagyunk egy masszív párnával, vagy egy jól csapódó ajtóval. (Apropó, mikor találja fel valaki a visszapattanó tányért?)

A folytatás már tulajdonképpen konfliktus-kezelés:

Maradjunk tárgyilagosak. Ne használjunk túlzást, ne állítsunk olyat, amit nem tudunk biztosan, ne gyanúsítgassuk a másikat. Ne hozzunk fel régi sérelmeket. Mindent idejében beszéljünk meg, és tisztázzunk le teljesen, így nem is kell a következő veszekedés alkalmával előkapni a múltkori eseteket. Maradjunk a jelen esetnél, onnan viszont ne tágítsunk, amíg kielégítő eredmény nem születik mindkét fél számára. Hallgassuk meg a másikat is. Törekedjünk a megoldásra, és ne a megbántásra.

Megbocsátás esetére itt olvashatod vmp gyakorlati tippeit.

Te hogyan fejezed ki a negatív érzelmeidet?

A rákbetegség a test részéről egyfajta „testbeszéd”, egy megoldatlan konfliktus, lelki teher testi tünete, „kivetülése”. A destruktív gondolatok, amelyeket rossz érzések, később negatív érzelmek követnek romboló hatással vannak testünk védekező rendszerére. A legfontosabb feladat, hogy megfejtsük milyen üzenetet, figyelmeztető jelzést közvetít számunkra testünkön keresztül a rákbetegség. Ez azonban közel sem egyszerű dolog. Munkám során azt vettem észre, hogy a betegek jelentős része könnyebben hangolódik rá mások problémáira, mint saját helyzetének megoldására.  Ez szoros kapcsolatban van önmaguk háttérbe szorításával, testük, érzéseik jelzéseinek figyelmen kívül hagyásával. Másrészről a projekció (kivetítés) azt is jelenti, hogy a betegség okait kívül keressük (másokat okolunk érte), ezért a gyógyulás folyamatát is külső személyekre (szakemberekre) bízzuk.  Ezek alapján teszem fel a kérdést: Ha a gyógyulásunkat (lelki és testi egyensúlyunk visszaállítását) másokra bízzuk, akkor nem adjuk-e ki kezünkből a döntést, az irányítást? A következményeket ki vállalja a döntéseinkért? Ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. Minden esetben mi viseljük a velünk (testünkkel) kapcsolatos döntésekért a következményeket.

Visszatérve a projekcióhoz, a kivetítéssel az a fő probléma az, hogy színvakká teszi az embert, mikor a belső égető problémák színárnyalatai között kell a különbségeket megállapítani. A betegség üzenetét csak akkor tudjuk dekódolni (többnyire szakember segítségével), ha önvizsgálatot tartunk. Ez korántsem kellemes élmény, mivel felszínre kerülhetnek a kellemetlen, fájdalmas, esetleg kínos emlékek és a hozzájuk kapcsolódó negatív érzések. Másképpen fogalmazva: nem szívesen takarítjuk a szőnyeg alatti parkettát, ahová éveken keresztül besöpörtük (megoldás helyett) a problémáinkat. Az önvizsgálat a kellemetlen emlékek felidézése mellett, nemcsak a megoldási lehetőségek kidolgozásához, hanem az önismerethez és végső soron az önmegvalósításhoz vezethet.

A rákbetegség testi tünetei nem sorscsapások (többségünk mégis ezt gondolja és érzi), hanem figyelmeztető jelek, amelyeket visszafele bogozva jutunk el a megoldásig. Ezeket felismerve megkezdődik a gyógyulási folyamat. A gyógyulás alapfeltétele a betegség létének, figyelmeztető üzeneteinek az elfogadása. Jelenlegi ismereteim szerint ez az egyetlen tudati út (az elfogadás), amely a rákkal szembeni ellenállás felszámolásához vezet. Az elfogadás nem beletörődést jelent, hanem annak elismerését, hogy készek vagyunk a változásra, az önmagunkra nézve káros gondolati és viselkedésminták átprogramozására.

A másoknak megfelelni akarás a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van.

    Mégis, leggyakrabban csontrákban (gerincdaganat), méh-, illetve prosztata/here-rákban nyilvánul meg.

    Gerincünk, és csontjaink felelnek testünk megtartásáért. Ha saját igényeink megvalósítása helyett folyton másoknak akarunk megfelelni, akkor irreálisan sok terhet kell magunkra vállalni, amit a testünknek, csontjainknak kell vinni.

    A méh, a prosztata és a here a nemi szerepek szimbóluma testünkben. Rákos megbetegedése mögött így a nemi szerepek, a nőiség, férfiasság problematikája áll, ami legtöbbször a párunk – kimondott vagy kimondatlan; vélt vagy valós – elvárásainak túlzott megfelelni akarásra vezethető vissza.

Te tapasztaltad már, hogy ezek a rákbetegségek  együtt járnak a megfelelni akarással?

A konfliktuskerülés a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van. Szorosan kötődik a másoknak megfelelni akarás problematikájához.

    Mégis, leggyakrabban csontrákban (gerincdaganat) nyilvánul meg.

    Gerincünk, és csontjaink felelnek testünk tartásáért, s így szimbóluma a lelki tartásnak is. Ha állandóan alávetjük akaratunkat, kivétel nélkül csak (számunkra előnytelen) kompromisszumokat kötünk, inkább behódolunk, mintsem egy vitában vállaljuk magunkat, akkor tartásunkkal fizetünk ezekért az áldozatokért.

Neked van problémád a testi vagy a lelki tartásoddal?

Amikor belső lelki és testi szükségleteinket elnyomjuk, a belső feszültségünk növekedni kezd.  Képzeljünk el egy teáskannát, amelyben vizet forralunk. Akkor tudjuk, hogy felforrt a víz, amikor a gőz fütyülő hangot ad. Most képzeljük el, hogy „a fáradt gőz” nem tud távozni a teáskannából.  Amennyiben tovább forraljuk a vizet, a teáskanna egyszerűen felrobban a túlnyomástól. Ez történik a testünkkel is. A gőz jelképezi a felszabaduló feszültséget. A kannába zárt víz pedig azokat a feszültségeinket, problémáinkat, amelyeket a szőnyeg alá söprünk. Mit gondolnak mi lesz a végeredmény? A kanna, vagyis jelen esetben a testünk képletesen „felrobban”. Az immunrendszerünk meggyengül, teret engedve a kórokozóknak, valamint a sejtosztódáskor keletkező ráksejtek burjánzásának.

A betegség diagnosztizálását árnyékként követi a betegségelőnyök kialakulása, amelyek számos veszéllyel járhatnak. És most nem a negatív oldalát szeretném kiemelni a betegség létállapotának. Arról mindenki, aki átélte bőven tudna mesélni (halálfélelem, célok elvesztése, jövőkép megszűnése, a kezelések, valamint a vizsgálatok eredményeitől való félelem, fájdalmak, esetlegesen a „ megbélyegzettség” érzése). A pozitív következmények (értsd: betegségelőnyök) éppen olyanok, ha nem veszélyesebbek. Gondoljunk csak bele! Mennyi minden „előnyös szituáció” történik a beteggel. Először is mentesülhet a munka, a felelősség és kötelezettségek alól. Ez értendő a munkahelyi és az családi feladatokra is. Másodszor: hirtelen a család és a szűkebb-tágabb környezet figyelmének a középpontjába kerül a személy. Mindenki rajta akar segíteni, folyamatosan a kívánságait lesik. Mekkora változás ez ahhoz képest, ha mondjuk a beteg a betegség kialakulása előtt teljesen háttérbe szorította magát, igényeit, szükségleteit. Harmadszor sikerülhet elérni az a korábban szinte elérhetetlennek tűnő célt, hogy mindenki elfogadja. Akik korábban haragosai voltak, már nem táplálnak (látványosan) ellenszenvet iránta. Inkább a sajnálat, a megdöbbenés és az együttérzés, amely a beteg sorsát kíséri. Negyedszer: nem kell képviselni saját magát, saját igényeit, mert akik szeretik és aggódnak érte, azok ezt átvállalják. Ötödször: még a túlzott maximalizmusa (ha van ilyen) is háttérbe szorul, tekintve, hogy teste erőtlenebb, mozgástere korlátozottabb. A betegség valósítja meg mindazt, amit korábban a beteg (egészséges állapotában) képtelen volt megtenni (félt vállalni a változtatásért a felelősséget, nem volt elég kitartása, vagy egyszerűen nem tudott róla, hogy változtatni kellene).

Mérlegelve kiderülhet, hogy betegnek lenni nem is olyan „rossz”. Persze jobb lenne egészségesen, de ahhoz komoly erőfeszítések kellenek, (a betegség ezzel ellentétben erőfeszítések nélkül adja meg nekünk mindazt, amelyet idáig nem tudtunk vagy  nem akartunk megtenni) ami nem éppen hordoz magában kellő motivációt. Azt gondolhatnánk, hogy olyan betegség esetében, ahol a „halál” esélyként jelenik meg, mindenki, mindent elkövet azért, hogy változtasson az életvitelén és kövesse az orvosi, pszichológusi instrukciókat. Ez azonban a gyakorlatban nem feltétlenül teljesül. Sokszor elfelejtjük, hogy a felelősség minden esetben a miénk, még ha a betegségünk körüli körülmények nem is ezt tükrözik. A rák a beteg életében a megoldatlan problémák tünete lehet, és mint ilyen csak a beteg teljes felelősségvállalásán és a problémákra kötött csomók megoldásán keresztül vezethet az út a gyógyuláshoz. A külső szakmai segítség csak akkor segítség és vezet az egészség felé, ha azt a beteg elfogadja (nincsen benne ellenállás) és hisz benne (és saját magában). Hinni kell abban, hogy a problémák a betegség „segítsége nélkül” is megoldhatóak. A betegség adta „előnyök” rövid távúak és veszélyesek is lehetnek, mert hamis képet adnak az élethelyzet alakulásáról és végső soron akár bele is halhatunk.

Önmagunk háttérbe szorítása a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van.

    Mégis, leggyakrabban tüdőrákban, leukémiában, bőrrákban nyilvánul meg.

    A tüdő a kommunikáció, a kapcsolattartás, a titok szerve; daganatos megbetegedése arra utal, hogy a beteg nem mond ki mindent, legfőképp saját igényeit, illetve nem kér segítséget a környezettől.

    A vér az életerő szimbóluma, tehát ha önmagunkat háttérbe szorítjuk, lemondunk a saját élethez való jogunkról, élni akarásunkról.

A védelmet a környezettel szemben, a határokat a testszimbolikában a bőr jelképezi. Ha háttérbe szorítjuk magunkat, azzal „megsértjük” saját határainkat, átengedjük az irányítást a saját életünk fölött a környezetünknek; mások élik az életünket.

Ön is észrevette a fenti betegségekben szenvedőnél, hogy háttérbe szorítja önmagát?

A rák kialakulásának oka a sejtek szintjén lezajló mutáció. Ez a mutáció a sejtek által átörökített tulajdonságokat változtatja meg. A sejtek természetes osztódási folyamataiba „becsússzanó” hiba egy külső vagy belső inger hatására jöhet létre.  Ilyen ingerek lehetnek pl. a nagy mennyiségű alkoholfogyasztás,a cigarettából származó kátrány, a környezetünkben található mérgező anyagok érintése, vagy apró részecskéinek belélegzése, a mobil telefonok és más hullámtermészetű sugárzás áthaladása a testünkön (fontos megjegyezni:nem egyértelműen bizonyított, hogy ezek az egyedüli, önmagukban elégséges kiváltó okok). Belső inger lehet egy sérülés, tartós fizikai nyomás, súrlódás. Az egészséges testi védekező rendszerünk, az immunrendszer idejében észleli, semlegesíti és a kiválasztó szervrendszer segítségével üríti szervezetünkből a mutálódott sejteket. Testünkben folyamatosan, naponta képződnek mutálódott, ún. rákos sejtek, de ez védekező rendszerünk megfelelő működése esetén szinte soha sem jut a tudomásunkra (nem jár látható elváltozásokkal, fájdalommal).

A rákos sejtek viselkedését figyelve két fontos jellemző figyelhető meg: az egyik, hogy nem létezik a szervezetünkben olyan hely, ahol a testünk működésében fontos feladatkörét ellátná és „beilleszkedhetne”. A másik, hogy egész életében az egyetlen hajtóerő: a szaporodás. Ez a szaporodási, vagy növekedési vágy nincsen tekintettel a szervezetünk többi, normális működésű sejtjére, szövetére, szervére, szervrendszerére és végső soron az egész szervezetre. Ezt az alapvető célt még a „táptalajt” szolgáltató „gazdaszervezet” életben tartása sem tudja felülmúlni.

Személyes tapasztalataink arról tanúskodnak, hogy a hibás viselkedésmintáink (túlzott maximalizmus, az elvárásoknak való túlzott megfelelés, önmagunk háttérbe szorítása, a nemet mondásra való képtelenség, személyes határaink kialakításának és következetes megtartásának hiánya, konfliktuskerülés), elfojtott negatív érzéseink (fájdalmaink, titkaink, haragunk) meg nem oldott élethelyzeteink, az alacsony hatásfokú stressz kezelés miatt bennünk maradó feszültség mind-mind megzavarják testünk immunrendszerének működését, amelynek hatékonysága csökken.

Lelkünk és testünk igényeit hosszú éveken elnyomhatjuk, amelyre éppen az „elme erejét” használjuk fel. Nem foglalkozunk sem a bennünk felhalmozódó rossz érzésekkel, „szőnyeg alá söpört” problémákkal, sem a megjelenő testi tünetekkel (feszülés és/vagy fájdalom érzése, gyulladás (akár folyamatos) a testünk különböző területein). Örvendetes hír, hogy egyre többen figyelnek ezekre a „belső jelekre”, lelkünk „testbeszédére” és kezdenek el változtatni, vagy még időben kérik szakember segítségét.

Olvastad, vagy láttad Stephen King Langolierek című könyvét/filmjét? Senki nem látja a langoliereket, hangjuk a csend, nincsen testük, de pusztítani, azt tudnak. Fölzabálnak mindent, de csak a sötétség, és az üresség marad utánuk.

Na, ilyen a stressz is. Nem látjuk, nem halljuk, viszont félünk tőle, mert pusztít.

Mi a stressz? Könyvet lehetne írni róla, és a kezeléséről is, próbálom közérthetően, röviden összefoglalni.

A stressz egy testi-lelki feszültséget, készenléti állapotot létrehozó helyzet, esemény. Komplex reakciót vált ki belőlünk. Evolúciós magyarázata szerint vészhelyzetben kész kellet lenni életünk megmentésére. A testünk felkészült a meneküljre, vagy harcoljra. A légzés felgyorsul, hogy több oxigénnel láthassa el a szívet, ami gyorsabban ver, adrenalin, és egyéb hormonok választódnak ki, hogy gyorsan tudjunk reagálni és készletben lévő energiáinkat is be tudjuk vetni, legyen szó futásról, vagy harcról. Érzékszerveink élesebben működnek, a fájdalmat kevésbé érzékeljük. Figyelmünk kiélesedik, agyunk a lehetséges megoldásokat veszi elő. Ha a vész elmúlik, a test, a lélek visszaáll normális, nyugalmi állapotába. Testünk már nincs készenlétben, figyelmünket nem a vészhelyzet körülményeire összpontosítjuk, megnyugszunk.

Ma is így reagálunk, de a stresszt már nem vadállatok, vagy ellenséges hordák (bár, ha jobban belegondolok…) okozzák, hanem a munkahelyünkön egy határidős munka, egy idegbajos főnök, az utakon a közlekedés, otthon a családi problémák. Testünk, lelkünk azonban ugyanúgy reagál, mint ezer éve. Vérnyomás, adrenalin föl, energia elő… készenléti állapot kész! Majd ha megküzdöttünk, vagy elmenekültünk a helyzetből, visszaállunk a nyugalmi állapotra. Ez egy természetes folyamat. Problémák, vészhelyzetek mindig vannak, és lesznek is, ezzel együtt kell élni (Ja, tudod hol nincsenek problémák? A föld alatt 80 centivel…), ez a rugalmasság. Testünk-lelkünk úgy lett kitalálva, úgy fejlődött ki, hogy ezzel együtt tudjon élni, az életünket, egészségünket ne veszélyeztesse.

De mi van a tartós stresszel? Mi van, ha a munkahelyünkön egész nap stresszben vagyunk, és otthon sincs esélyünk a nyugalomra, vagy már képtelenek vagyunk kikapcsolni? Mi van, ha már hétvégén, vagy a nyaraláson is csak a problémákon kattogunk? Ilyenkor a stresszreakció létrejön, de mivel a stresszor nem szűnik meg, a nyugalmi állapotra való visszatérés elmarad. A testünk folyamatosan ebben a felturbózott állapotban van, ami természetesen egészségtelen, nem erre vagyunk kitalálva. Olyan ez, mintha egy autót megállás nélkül hajtanánk. Se szerviz, se olajozás, se fékcsere. Egyszer csak (nagyon gyorsan) elhasználódik, és tönkremegy. Ez történik a testünkkel és a lelkünkkel is: kiég. Hormonháztartásunk felborul, anyagcserénk megváltozik, a vérnyomásunk tartósan megnő, az immunrendszerünk legyengül. Megbetegszünk. Lelkileg az állandó készenléti állapot következtében kifáradunk. Ingerültek, intoleránsak leszünk.

Ismerős? Hát így pusztít napjaink langoliere, de a jó hír a sok rossz után, hogy van megoldás.

A stressz-kezelés tanulható!

Sokat segít, ha megismerjük a stressz-kezelési módszereket, meghatározzuk, melyik milyen hatékony, és mikor használatos; és a kevésbé hatékonyról pszichoterápia során a hatékony felé változunk. Ilyenkor olyan viselkedésformákat, és módszereket tanulunk, amelyek nem csak a stressz tüneteit, hanem okait is segít kezelni, és megoldást nyújt a megelőző magatartás elsajátítására is. Így a pszichológia segítségével a kognitív módszerektől a relaxáción át NLP-s gyakorlatokig a kiváltó okokat, az egészségtelen viselkedésformát módosítjuk, illetve a tüneteket kezeljük, és megtanítjuk ellazulni, kikapcsolni a stressz-beteget.

Te leállítod néha a motort?

A könyv képe az amazon.com-ról származik.

A következő cikkben egy fontos, minden embert érintő témáról fogok beszélni. Ez pedig a szülőkről történő leválás. Mindkét fél számára (gyermek és szülők) nehéz ez az időszak. A szülők számára azonban talán még nehezebb. Manapság egyre kijjebb tolódik az önállóvá válás időpontja. Gyermekeink felnőtté válnak elsőként testileg, majd szellemileg is. Talán a legutolsó lépés a lelki felnőttség elérése. A kérdés az, hogy a gyermek önálló életének elkezdése kinek okozhat nagyon krízishelyzetet: a szűlő(k)nek vagy az ifjúnak, aki nekiindul a nagyvilágnak?

Szülőként életünk egy új szakaszba lép, mikor gyermekeink felnőtté válnak. Továbbra is anyák és apák maradunk, de ezeknek a szerepeknek megváltozik a feladatköre. A mindennapi gondoskodás, és a gyermek védelme felől elmozdul a „távolabbi” szemlélődés és a lelki, anyagi támogatás irányába. Fontos, hogy felismerjük ezt a változó időszakot és megtegyük a szükséges változtatásokat saját életvitelünkben. Sok szülő (főleg anyák) panaszkodnak nekem, hogy üressé vált az életük, mióta a gyerek(ek) kirepültek otthonról. Ezért minden eszközt és lehetőséget megragadnak, hogy valamilyen mondva csinált ürüggyel újra közelebb kerülhessenek gyermekeikhez. Ez a legnagyobb hiba, amit ilyen esetben véthetünk. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Fogadjuk el, hogy a körülmények megváltoztak. Keressünk magunknak új elfoglaltságokat. Idézzük fel, mi volt régen a kedvenc időtöltésünk: tánc, utazás, nyelvtanulás, jóga, esetleg egy új diploma megszerzése? Amennyiben nem jut eszünkbe régi kedvenc időtöltés, az azt is jelentheti, hogy gyermekeink születésekor teljesen háttérbe szorítottuk saját szükségleteinket. Az életünk teljesen megváltozott. Főleg a kezdeti hónapokban minden a  „kis jövevények” körül mozgott. Azonban gyermekeink gyorsan felnőnek, és saját családot alapítanak. Egyfajta utazók ők, akiknek mi csak ideiglenesen adhatunk otthont. Éljük tovább a saját életünket, és tartsuk tiszteletben gyermekeink „saját” életét.

Gyermekeinket nem kezelhetjük úgy, mint a saját tulajdonunkat. Nem köthetjük őket magunkhoz. Meg kell tanulnunk elengedni őket. Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, miként hosszabbíthatnánk meg azt az időt, amelyet egy háztartásban töltenek velünk, segítsünk nekik az önállóság felé vezető úton.

Te el tudtad (tudod) engedni a gyermekeidet?

Manapság az ajándék fogalma összekapcsolódott a pénzzel és az anyagiakkal, így sokak számára elsivárosodott. Pedig az egyik legszebb és legalapvetőbb szeretet-kifejezési forma. Figyeljük meg, hogy a kisgyerek, aki a szívébe zárt minket, hogyan adogatja oda nekünk kedvenc játékait.

Hogyan alkalmazzuk?

    Az ajándékozás sokrétű kell, hogy legyen, ha a szeretetünket fejezzük ki vele.

Első lépés: figyelem a másik irányába. Mire vágyik, mire lenne szüksége, minek örülne? Ha figyelünk a másikra, akkor nem nehéz ajándékot választani neki. Miről beszél gyakran? Miről beszél mosolyogva? Mit nézegetett múltkor nagyon a kirakat előtt, vagy a boltban? Ha tudjuk, hogy szerettünknek az ajándékozás a szeretet-nyelve, akkor rá kell állnunk a „megfigyelésre”. Hidd el, nem nehéz, és ahogy gyakorlod, egyre könnyebb. Az ajándék annál jobban esik, ha odafigyeltek ránk, és nem kell szájbarágni, hogy mit szeretnénk. Ne értsd félre, nem kell gondolatot olvasni, csupán figyelni! Lehet felsőfokon is ajándék-ötletet vadászni. Hívd fel a barátait, szüleit, gyerekeit, és faggasd ki őket.

A második tényező maga az ajándék. Ha szeretet kifejezésére használjuk, akkor anyagilag nem működik, ha folyton drága ajándékokat vásárolunk (de akinél igen, az se csak így gondolkodjon!), az értéke nem számolható pénzösszegben. Gondolkodjunk csak el, mennyi minden lehet ajándék! Akár egy-egy szívesség is, amire nem kértek meg minket: egy mosogatás, a cipők elpakolása a másik helyett. Egy forró fürdő elkészítése pohár bor és egy újság bekészítésével. Kedvenc étel elkészítése, vagy csak egy sima uzsonna odacsomagolása. Kis cetli szeretlek felirattal. Virág csak úgy. Egy új kulcstartó a régi helyett. Egy meglepetés-utazás szervezése. Egy régen vágyott tanfolyam befizetése, és persze a körülmények megteremtése, hogy el is járhasson. Szabadidő ajándékozása is jó ötlet. A barátnőmtől gyakran kapok kiselejtezett ruhát, vagy bármilyen apróságot, és mindig a szeretet kifejezésének fogom ezt fel. A lehetőségek végtelenek! A lényeg, hogy a másik örüljön neki. Nem mindegy, hogy a „kicsi” gimnazista gyerekünknek hagyunk az ételtartó dobozán szívecskés cetliket, vagy a nyuszkómuszkónknak. Mint más szeretet-kifejezéseknél, itt is aranyszabály, hogy ne tolakodjunk! A jó időben, jó helyen, és megfelelő formában kifejezett szeretet azonban nem túlzás. Ne féljünk, hogy gyerekünket elrontjuk a sok ajándékkal, vagy elkényeztetjük, ha mindent megkap. Ne tévesszük össze az ész nélküli vásárlást, vagy a törődés idő hiányában való pótlását tárgyi ajándékokkal (akár egyenesen pénzzel) a szeretet kifejezésével!

Harmadik adalék a szeretet ajándékozással való kifejezéséhez: az átadás módja. Bizony, ez is fontos! Csak úgy odanyomod a kezébe, hogy „fogjad”, vagy „tied”? Ez maximum a kutyánál válik be. Csomagold be szépen. Teremts meghitt, vagy ünnepi hangulatot akár egy szál virág átadásánál, máris sokkal értékesebb lesz az ajándék, és az ajándékozott is egész másképp fogja érezni magát! Gyújts gyertyát, vagy teríts a legszebb étkészlettel, akár add át az ajándékot egy gyertyafényes vacsora keretében. Legközelebb kösd be a szemét, és úgy add a kezébe az ajándékot, vagy vezesd az ajándékhoz. Különösen jól működik egy átrendezett szobánál, lefestett falnál. (Apukám egyszer egy asztalt készített anyukámnak!) Rejtsd el az ajándékot, és készíts hozzá térképet. Tedd megkülönböztetett helyre, és írj hozzá egy szép levelet. A lehetőségek itt is végtelenek, csak kreatívnak kell lenni.

Remélem, érted, hogy az ajándéknál nem a pénz számít, amit kifizettél érte, hanem a cselekedetek, az energia, az idő, a figyelem, amit rászántál, és hogy közben mindezt Őérte tetted. Az nem a szeretet kifejezése, ha mással veteted meg az ajándékot, mondván, te nem érsz rá, hiszen akkor nem a törődés van mögötte, csak a pénz. Ennyire erővel a pénzt is odaadhatod neki. Minél többet dolgoztál azért, hogy azt az ajándékot kitaláld, elkészítsd, megvedd, átadd, annál nagyobb az értéke. Mi a nővéremmel kommandósokhoz méltó hadműveletekbe szoktunk bocsátkozni ajándékozásnál. Volt már, hogy fotókból összeállított DVD-t ajándékoztunk, a klipekhez zenét válogattunk, s maga a fotók beszerzése, kiválogatása is több hetes munka volt. Nővérem egyszer egy verseskötet beszerzéséhez az írónő rokonait is megkereste!

Te hogyan szoktál ajándékozni?

Egyik betegem a minap arról panaszkodott, hogy vele többnyire rossz dolgok történnek, jó dolgok pedig nagyon ritkán. A kérdése az volt, hogy miért vele történik mindez? Kezdetben nem igazán értettem a problémáját. Mindene megvan: jól működő, boldog házas élet, szép és egészséges gyerekek, egy olyan munka, amelyet nagyon szeret, új építésű magánház, két autó, barátok, összetartó, gondoskodó rokonság stb.

Aztán leesett… persze...a jó dolgokhoz gyorsan hozzászokunk és természetesnek vesszük őket. Többnyire addig küzdünk csak értük és tartjuk őket számon, amíg meg nem kapjuk vagy szerezzük őket. Attól kezdve, hogy hozzászokunk az „új” dolgokhoz (személyekhez), azok besimulnak hétköznapi életünkbe. Mi pedig új célok elérése után nézünk, mivel a megvalósított feladatokat már kipipáltuk.

A fő kérdés az, hogy amúgy is szelektív figyelmét mire fordítja az ember?

Biztosan ön is tapasztalta már kedves olvasó, ha céljának legújabb tárgya egy szép kék pulóver, akkor elkezdi észrevenni más embereken, az utcán, a munkahelyen, a szórakozóhelyen, a bevásárlóközpontban. Észreveszi az üzletek kirakatában, a divatújságokban, tv-ben, interneten. A környezetből sokkal intenzívebb ingerek érkeznek céljának tárgyával kapcsolatban, mint korábban.

Vajon miért történik ez?

Egész egyszerűen a figyelmi fókusz középpontjába került az új, megszerezni kívánt ruhadarab. Ezért erre figyelünk. Érzelmileg is kötődünk a célszemélyhez vagy céltárgyhoz. Ennek az érzelmi állapotnak a kiindulási szakaszában a hiány érzése jelenik meg, míg a kívánt cél elérésekor többnyire eufórikus boldogság, amely órákig, napokig, legfeljebb hetekig tarthat.

Tehát ha jó dolgok történnek velünk, akkor a kezdeti boldogság érzését hamar felváltja a megszokás érzése. Az igényszintünk még magasabbá válik. Egyre nagyobb horderejű célokra lehet szükségünk ugyanazon eufórikus érzés kiváltásához. Kicsit olyan ez, mint a kábítószer.  Szélsőséges esetben a felhalmozási és birtoklási vágy elhatalmasodhat az emberen.

Akkor miért láthatjuk azt, hogy több rossz dolog történik velünk, mint jó?

A rossz dolgok is természetes részei életünknek. Arra tanítanak, hogy változzunk. Változtassunk életvitelünkön, körülményeinken. Tapasztaljunk és váljunk bölcsebbé. Fontos! Rossz dolgok egy helyen nem történnek velünk. Két méterrel a föld alatt. Ott aztán tényleg nincsenek problémák. Szóval azért emlékezhetünk több rossz dologra, mert egyrészt a jó dolgokkal ellentétben ezeket igen nehéz megszokni (ha egyáltalán meg lehet)Másrészt változtatásra kényszerítenek, amely a biztonságérzetünket megzavarhatja és erős ellenállásba ütközhet. Ha alaposan megfigyeljük saját életünket, láthatjuk: sokkal több jó van az életünkben, mint rossz. Lehet, hogy rossz napom volt a munkahelyemen, de otthon vár a szerető családom, a gyermekeim, a szép házam. Azzal az autóval megyek haza munkából, amelyre olyan sokáig vágytam. Otthon azokat az ételeket ehetem, amelyeket szeretek. Egészséges vagyok és egyébként is minden jó dolog, ember, amire, akire vágytam a korábbi években már itt vannak a közvetlen környezetemben.

Mindig akkor vesszük észre mennyi értékes ember és tárgy vesz minket körbe (akiket és amiket természetesnek tekintünk, hogy vannak)mikor valakit, vagy valamit közülük elveszítünk. Ezért adjunk hálát minden nap, hogy mennyi csodás dolog vesz bennünket körbe. A rossz dolgokra pedig tekintsünk úgy, mint figyelmeztetőjelek, amelyek változtatásra, tettekre sarkallnak.

Te megbecsülőd a jó dolgokat az életedben? Hálás vagy értük?

Ha segítünk valakinek, szívességet teszünk neki, kedvességből, önzetlenségből, szeretetből tesszük.

Hogyan alkalmazzuk?

    Segítsünk. Bármilyen apró dolog is a szeretet kifejezése. Milyen jól is esik, ha elmosogattak helyetted, vagy behozták a kukát. A segítéssel azonban vigyázzunk, mert sok ember túlzásba viszi, és visszaél vele. Az egyik fél háttérbe szorítja önmagát, és mártír lesz belőle. Kéretlenül segít, és megsértődik, ha nem értékeljük. Ez a másik oldalról sem tisztességes: ne várd el senkitől, hogy kitalálja a gondolataidat, hanem ha segítséget szeretnél kapni, kérd! (A segítségkérés, -nyújtás, gondolatolvasás csapdáiról írunk bővebben.)

Mit tegyünk hát, ha szerettünknek ez a szeretetnyelve? Hagyjuk, hogy többnyire megmondja, mit akar, és kérjen segítséget. Ilyenkor legyünk készségesek, de vigyázzunk, hogy ne menjen át kihasználásba, és ne legyünk szögről leakaszthatók. Legyenek meg a szabályok erre vonatkozóan: milyen természetű dologban tudunk segíteni, mennyivel előtte szóljon a segítségkérő..stb.. Néha találjunk ki mi is magunktól valamit, amivel segíthetünk, de ez ne menjen át tolakodásba. Főleg gyerekeknél, ahogy kamaszodnak, egyre inkább hagyjuk, hogy megmondják, ők mit szeretnének. A varázsszó itt is, mint oly sok dologban, az arany középút.

    Tegyünk szívességet. Paraszthajszálra van a segítségtől, nézőpont kérdése, ki hová sorolja; nekem a segítség jobban kötődik a munkához. Szívesség lehet, ha elviszem a másikat valahová, vagy kölcsönadom a kocsit, vagy elintézek helyette valamit. Itt ugyanazok a szabályok, mint a segítségnél. Ne váljunk rabszolgákká, ha egy szerettünknek ez a szeretetnyelve. A gyerekeinknek is szeretünk sok mindent megcsinálni, de az is segítség, szívesség, ha nem helyettük csináljuk meg, hanem megtanítjuk őket rá! Tanítsd meg a párodat/gyerekedet főzni, a szüleidet számítógéppel bánni, internetezni. Hálásak lesznek érte, és addig is időt töltötök együtt!

    Mindkettőnél nagyon fontos, hogy ha alkalmazzuk, akkor ne kössük semmihez. Ne legyen érte cserébe ez, meg az, ne akkor tegyük meg, ha ő így, vagy úgy tesz, mert az már csak puszta üzlet. Te adod, én veszem, én adom, te veszed. Ez nem szeretet. Ha szeretetből segítünk, vagy teszünk szívességet, azt valóban önzetlenül tegyük, mert akkor fejezzük ki feltétlen szeretetünket.

Mikor tapasztalunk kiégést?

Amikor valamivel túl régóta foglalkozunk és időközben elfogyott a belső motivációnk. Már semmi sem úgy működik, mint régen, amikor szerettük, amit csinálunk. Egész egyszerűen azért, mert már nem töltődünk fel belőle energiával, nincs meg az a belső hajtóerő, amely ez idáig mozgatott bennünket. Nincsenek sikerélményeink, vagy ha vannak is, azoknak már nem vagyunk képesek örülni. A külső (életvitelünkben) és a belső (lelki állapotunkban) egyensúlyunk felbomlik.

Az életünkben nekünk meg kell teremtenünk az egyensúlyt. Ez általában három-négy területet ölel fel, amelyek közötti összhang fontos. Ide tartozik: önmagunk, a családunk, a barátaink, a munkánk, a hobbink. Fontos, hogy mindenre és mindenkire megfelelő figyelmet fordítsunk. Semelyikkel se kivételezzünk, és semelyiket se szorítsuk háttérbe. Amennyiben mégis ezt tesszük, úgy könnyen energiaveszteség, kiégés, végső soron depressziós állapot lehet a végeredmény. Ekkor jelenik meg „a minden mindegy” állapot. A motiváció nem csak például a túlzásba vitt munkával kapcsolatban tűnik el, hanem a többi tényezőnél is. Az életünkben lévő fontos dolgok mögötti hajtóerő elszáll. A munka végeztével fontos a belső töltekezés. Ez adja meg számunkra az energiát, hogy szeretettel és érdeklődő figyelemmel fordulhassunk családunk és barátaink felé. Ezért figyeljünk az egyensúlyi állapot fenntartására. Érzelmeink szolgálnak számunkra egyfajta indikátorként. Amennyiben belső feszültséget érzünk, akkor ez jelzés számunkra, hogy az egyensúlyi állapot felbomlott. Valamire, vagy valakikre kevesebb figyelmet fordítunk, mint korábban.

Hogyan változtassunk a „kiégett” állapoton?

1. Fontos, hogy csak mi tudunk változtatni ezen az állapoton. Münchhausen báróhoz hasonlóan mi is képesek vagyunk kihúzni magunkat a saját hajunknál fogva a mocsárból. Míg Münchhausen báró esete a mesében hazugság, addig a való életben ez a módszer, a kiégés kezelésében nagyon is valóságos. Figyeljünk saját magunkra. Figyeljünk az érzéseinkre. Mi az, ami boldoggá tesz az életben? Mi az, ami motivációt és erőt ad a folytatáshoz? Mi az, ami kikapcsol és pihentet? Keressük meg ezekre a kérdésekre a választ. Nagyon is lehetséges, hogy a válaszok nem jönnek azonnal. Azonban legyünk türelmesek. Ha nem emlékszünk arra, hogy mi az, ami boldoggá tett, kikapcsolt bennünket, kérjünk segítséget szüleinktől, partnerünktől, barátainktól, gyermekeinktől. Velük beszélgetve előjöhetnek régi gyermekkori emlékek, vagy új ötletek. Fontos, hogy a jó érzések belülről jöjjenek! Azaz ne essünk abba a hibába, hogy más mondja meg nekünk mi a jó. A lelki egyensúly megtalálásához az életünkben fontos dolgok közötti egyensúly megtalálásán vezet az út és fordítva.
2. Előfordulhat, hogy annyira elfojtottuk magunkban és annyira háttérbe szorítottuk vágyainkat, hogy ezek nem jelentek meg életvitelünkben. Most itt a lehetőség, hogy felfedezzük őket. Próbáljunk ki hobbikat, menjünk el egyedül, a családdal, barátokkal, ismerősökkel szórakozni. Keressük meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel aktívan pihenhetjük ki magunkat.
3. Fontos feltennünk magunknak a kérdést: Az a tevékenység, amely a kiégést okozta tényleg belső szükségletből fakad? Van mögötte belső motiváció? Mi akarjuk, vagy más várja el tőlünk? Esetleg kényszerből tesszük? Amennyiben a válasz igen, érdemes elgondolkozni a változtatáson (pl.: munkahely váltás).

Ne várjunk holnap reggelig, fogjunk neki most. Az önsajnálat és „önmagunk elhagyása” csak tőlünk veszi el életünk értékes pillanatait! Ne felejtsük! Minél hamarabb lépünk a tettek mezejére, annál hamarabb érjük el a végcélt is.

Szembesültél életed során a kiégés jelenségével? Ha igen, hogyan oldottad meg a helyzetet?

Drága időnk kizárólagos másra fordítása egyértelmű jele a szeretetnek. Ilyenkor odafigyelünk a másikra, csak vele foglalkozunk; esetleg olyan programot szervezünk, amit ő szeretne. Elkísérjük a vizsgára, vagy fodrászhoz. Elmegyünk vele vásárolni. Időt szakítunk rá, ha beszélgetni szeretne késő este, vagy meghallgatjuk telefonon a zsúfolt hétköznapokon is.

Hogyan alkalmazzuk?

    Szakítsunk rá időt. Felgyorsult a világ, az idő pénz… bla-bla-bla. Ha szeretünk valakit, arra igenis tudunk időt szakítani. Ha valaki nagyon elfoglalt, és így is áldoz rád az idejéből, az a szeretet jele, ha viszont folyton „lerázol” valakit, akkor azt érezheti belőle: nem elég fontos neked. Ha éppen nem érsz rá beszélgetni a szeretteddel, amikor kéri, akkor mondd el, hogy most fontos dolgod van, de egy óra múlva minden figyelmedet rá tudod fordítani, ha ráér addig a dolog. Ha nem ér rá, akkor foglalkozz most vele!

    Ha vele vagyunk, legyünk csak vele, és figyeljünk teljesen rá. Ne matassunk közben a telefonon, ne nézzük fél szemmel a tévét, ne olvassunk újságot, és ne játsszunk a számítógépen, ne mosogassunk, ne hajtogassuk a ruhákat. Tegyük le a könyvet, locsolót, bármit, és forduljunk az illető felé teljes testünkkel, a fejünket fordítsuk felé, nézzünk rá. Így mutathatjuk ki nonverbális jelekkel, hogy most tényleg vele foglalkozunk. Így lesz az együtt töltött időből minőségi idő.

    Csináljunk közös programokat (olyat, amit mindketten szeretnénk, vagy fölváltva azt, amit ő szeretne, meg amit mi). El akartál menni az állatkertbe? Hívd el magaddal, értékelni fogja, hogy egy kellemes időtöltést vele akarsz megosztani. Kísérd el az orvoshoz, vagy vásárolni, hogy érezze a támogatásodat. (Azért, hogy ne vegye tolakodásnak, mondd el neki: Szeretnélek elkísérni, hogy kifejezzem a támogatásomat/szeretetemet/törődésemet, ha te is szeretnéd. Vagy kérdezd meg: Szeretnéd, hogy elkísérjelek? És ne sértődj meg, ha nemet mond!) Csináljatok olyasmit, ami összehoz benneteket, vagy ami közben jókat lehet beszélgetni. A lehetőségek itt is végtelenek: cukrászda, horgászás, sakk, kávézás, erdei túra, sörözés….

Talán a legelterjedtebb, legkézenfekvőbb mód. Sokan szinte csak ezt alkalmazzák, mert nem ismerik a többi szeretetnyelv lehetőségeit. Másrészt sokan szeretnének részesülni benne, de párjuk, gyerekük nem tudja kifejezni az érzelmeit szóban. Ugyanakkor a szóbeli kifejezési mód kétélű fegyver is, mert akinek ez a szeretetnyelve, az a kritikát, szidalmazást, letolást, piszkálódást úgy értékeli, mintha a másik a szeretetétől fosztaná meg.

Hogyan alkalmazhatjuk?

    Mondd ki gyakran: szeretlek. Nem megy? Gondolkodj el rajta, hogy miért nem, és hogy szeretnéd-e kimondani. Ha szeretnél ebben fejlődni, gyakorold! Ha valaki gyerekkorában nem hallotta a szüleitől, hogy kimondják egymásnak, és szeretteiknek azt, hogy szeretlek, annak talán ez nehéz, és most meg kell tanulnia. Mondd ki otthon, egyedül. Először talán halkan, később hangosan. Aztán a párodnak, gyerekednek, ha ketten vagytok, végül mások előtt is. Ne félj, nem kopik el, csak az a fontos, mikor mondod és kinek, és hogy az valóban szívből jöjjön, ne megszokásból. Mondd a másiknak gyakran másképp is, például így: imádlak, olyan fontos vagy nekem, olyan jó, hogy vagy....

    Dicsérd meg a másikat. Te vagy a legjobb (férj, feleség, gyerek, szülő, nagyi…stb..). Ügyes vagy, okos vagy. Gyönyörű vagy. Szuper voltál. Mindenkiben lehet találni valamit, amiért megdicsérjük. Legyünk kreatívak, és mondjunk a másiknak egyedi, személyre szóló dicséretet, például: Nagyon ügyesen csapod le a legyeket. Dicsérjünk gyakran, de őszintén. Ne féljünk, nem bízza el magát a másik (igen, ilyen kifogást is hallottam már!), nem fogja túlértékelni magát, csupán tudni fogja, szeretjük.

 Te ki szoktad fejezni szavakkal a szeretetedet?

Mindannyian éltünk már át bűntudatot. Kellemetlen érzés, amikor szívesen visszaforgatnánk az idő kerekét, hogy ezt, vagy azt másképpen csináljuk vagy éppen meg nem történté tegyük. Bűntudatot akkor is érezhetünk, mikor kudarcba fullad a megfelelési szándékunk saját magunk, de még inkább a környezetünk számára. Ez szorosan kapcsolódik a maximalizmushoz.   A kérdés csak az: hogy nekünk vagy mások számára volt nem megfelelő a viselkedésünk vagy a tetteink.

A bűntudatkeltés a manipulálás eszköztárának legfényesebb darabja, amikor a másik ember lelkiismeretével játszunk és fizikai kényszerítés nélkül (természetesen lelki erőszak lehetséges) vesszük rá bizonyos dolgok megtételére. Kit lehet jól manipulálni? Aki kényes a környezete véleményére, akinek fontos, hogy mások előtt jó színben tűnjön fel, aki nagyon meg akar felelni a számára érzelmi vagy más szempontból fontos emberek számára. Aki nem rendelkezik stabil értékrenddel, nem tudja elfogadni és szeretni saját magát, az folyamatosan a környezete visszajelzéseire fog figyelni, hogy valamit most jól tett-e vagy sem. Ez egyfelől jó, mert a visszajelzésekből adódó bűntudat érzése motivációt jelenthet a változásra és kontrollt is jelent, hogy „ne szaladjon el velünk a ló”.. Azonban ez csak akkor működik így, ha a figyelmeztető fél építő és nem manipuláló szándékkal teszi ezt meg. Amennyiben a szándék mégis manipulatív, akkor ez ellen a célszemély igen keveset tehet. Persze mondhatnám azt, hogy ne figyeljen a környezetéből jövő információkra, de ez nem megy egyik percről a másikra. Mint minden mást, ezt is tanulni kell.

Az első lépés az önelfogadás. Elfogadjuk saját magunkat, biztosak vagyunk a döntéseinkben és nem rezeg meg a léc, ha a környezetünk kritikát fogalmaz meg velünk szemben. Ki tudunk állni döntéseink és azok következményei mellett, hiszen korábban mérlegeltünk és jóhiszeműen hoztuk meg azokat. A második lépés az, hogy el kell döntenünk, hogy milyen elvárásoknak akarunk megfelelni. Fontos, hogy elsősorban a saját elvárásainknak feleljünk meg és szem előtt tartsuk, hogy mindenki igényeit nem teljesíthetjük. A legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Te gyakran érzel bűntudatot? Ha igen, akkor mi miatt? Észre szoktad venni, ha manipulálnak?