Gyakori (főleg szerelmeseknél, és kisgyerek-szülő kapcsolatban), hogy a testi érintések útján adjuk tudatára valakinek, hogy szeretjük.

Hogyan alkalmazhatjuk?

    Öleléssel. Az ölelésnek is rengeteg formája létezik, amit más-más kapcsolatban alkalmazhatunk: a szerelmemet teljes testemmel ölelem, hozzásimulok, és szorosan köréfonom a karom; a barátaim vállát átkarolom, fejemet a vállukra hajtom. A szüleimet, testvéreimet átölelem a karjaimmal, de nem bújok hozzájuk szorosan. Chapman tapasztalata, hogy apák nem szívesen ölelik meg leánygyermekeiket, mert félnek a testi érintéstől, és annak félreértelmezhetőségétől. Hát ne tegyék. Ha a lányod elsődleges szeretetnyelve a fizikai érintés, akkor bizony le kell küzdened a gátlásaidat, ellenérzéseidet, és meg kell érintened a lányodat (lássuk be, szeretetünk testi érintésekkel való kifejezése igen távol áll a megrontástól, és csak a beteg emberek tévesztik össze a kettőt!) . Akár egy laza öleléssel, akár a további pontok alkalmazásával.

    Simogatással, masszírozással. Néha egy-egy finom, rövidebb vagy hosszabb simítás, vagy egy pár mozdulatos masszírozó érintés is nagyon sokat jelenthet. Ha valaki szomorú, kezébe veszed a kezét. Ha fáradt, megnyomogatod a vállát, vagy a talpát. Ha elmész valaki mellett, akit szeretsz, néha nem is szólsz hozzá, csak menetközben végigsimítod a karját, hátát.

    Játékos ütögetéssel, csipkedéssel, birkózással. Az ütögetés, csipkedés lehet negatív felhangú is, ezért alkalmazzuk csak akkor, ha valóban szeretetből tesszük, ne legyen benne feszültség, neheztelés.

    További fizikai kifejezési formák. Nem is gondolnánk, mennyi lehetőség van még testi érintésekkel kifejezni szeretetünket. Segítettél már a feleségednek megfésülni a haját? A lányodnak, barátnődnek hajat fonni, öltözni? A férfiak, fiúk egymás között inkább a játékosabb – kevésbé meghitt, bensőséges – formákat részesítik előnyben. Törölközővel megcsapdosni a másikat, belebokszolni a vállába; óvatosan elgáncsolni, vagy kibillenteni az egyensúlyából, majd elkapni: mind alkalmasak lehetnek a szeretet kifejezésére, anélkül, hogy a másik félreértené.

 Te hogyan fejezed ki a szereteted a testi érintések módján?

Milyen jó is, ha szeretik az embert és viszont szerethet. De vajon milyen a szeretethez való hozzáállásunk, ha mindez sosem volt természetes számunkra?

Ha gyermekkorunkban nem kapunk elég szeretet, törődést, figyelmet akkor ez gátolhatja az egészséges önértékelés kialakulását. Sok családnál előfordul, hogy a szülők nem fejezik ki a szeretetüket, vagy nem a megfelelő (a gyermek számára is érthető) szeretetnyelvet alkalmazzák (lásd. Szeretet kifejezése cikk).  Mit is jelent ez? Nem mondják gyermeküknek elégszer, hogy: „Szeretlek!”. Nem érintik, nem ölelik meg őket elégszer. Nem mosolyognak rájuk, nem beszélnek az érzelmeikről, bensőséges dolgokról. Nem töltenek velük elég időt, nem hallgatják őket végig, nem fogadják el a döntéseiket, nem bíznak, nem hisznek bennük. A helyzetet csak súlyosbítja, ha a szeretet kifejezését a szülő érzelmi zsarolásra használja, azaz feltételekhez köti.  Például: „Nem szeretlek kislányom, ha ilyen rosszul viselkedsz!”. Az üzenet egyértelmű. Ha nem teszed meg azt, amit én akarok, akkor megvonom tőled a szeretetemet. A másik hasonlóan káros élethelyzet, amikor a gyerek feltétel nélkül kap ugyan szeretetet, de a testvérei többet kapnak nála. Ez a hátrányos megkülönböztetés is a gyermek önértékelését rombolhatja. A szülők legtöbbször hibás mintákat hoznak magukkal és az „otthon tanult” módszereket alkalmazzák gyermekeik nevelésében. A szeretet elégtelen kifejezése többnyire nem tudatos, hátterében szándékosság ritkán állhat. Ezért nehéz ezen a helyzeten változtatni, mert ahhoz mindkét félnek fel kell ismernie a problémát és elkezdeni a változást. Természetesen a felnőttnek a gyerekkel szemben nagyobb felelőssége van. Ezért neki kell elsősorban figyelnie a gyermek visszajelzéseire. Amennyiben megvan a változtatás szándéka a szülők részéről érdemes szakemberhez fordulni, aki szakszerű útmutatást tud adni a problémák megoldásához. A szeretethiányos gyermeki létállapotból olyan felnőtt lehet, aki én elfogadási, önértékelési problémákkal küzd. Nem tanulta meg szeretni saját magát és így igazán nem tud szeretni másokat sem.

Kétféle véglet között mozoghat az ilyen ember:

Az egyik oldal a teljes bezárkózás, az érzelmek teljes vagy részleges elfojtása. A negatív érzések elnyomása azonban csak rövid távú nyugalmat hozhat. Ez ahhoz segíti hozzá gyermekkorában az embert, hogy nem kelljen a fájdalmas pillanatokat és a hozzá tartozó fájó érzéseket megélnie. A korábbi, gyermekkorban szerzett érzelmi sérülések és a megfelelő érzelmi minták hiánya miatt az egyén kivonulhat a családja érzelmi életéből. Ez elsősorban férfiaknál figyelhető meg (ahol az apa és férj szerep erre inkább teret enged), akik a munkába vagy más a család nélkül végezhető szabadidős tevékenységbe menekülhetnek. Az ilyen ember ritkán mutatja ki az érzelmeit, mivel azok kifejezése folyamatosan gátlás alatt van. Tudat alatt fél az újabb sérülésektől, lehetőség szerint próbálja elkerülni, hogy az érzelmek és a szeretet ingoványos talajára lépjen. Azonban szüksége van arra, hogy mások szeressék és cserébe ő is próbálkozik valamiféle kényszermegoldással. Ilyen lehet az anyagi támogatás, az ajándékozás, egy jó szó, vagy akár egy hátba veregetés. Ezen kényszermegoldások közös jellemzője azonban a közvetlenség hiánya. Fontos, hogy legyen az egyén és a szeretet célszemély között egy „biztonságos távolság”, amely lehetőséget ad az esetleges visszavonulásra.  

A másik véglet lehet a túláradó szeretet kifejezése, amely szorosan összekapcsolódhat a túlgondoskodással is. Mint korábban említettem a szeretet kifejezés mintája hiányzik, ezért az egyén próbál egy saját maga által kitalált és kialakított, a közvetlen környezetben megfigyelt (például: barátaik és azok szüleinek a kapcsolata) módszert kialakítani a szeretet kifejezésében. Ezt azok a gyermekkorban tett elhatározások motiválhatják, mint például: „Én soha nem leszek olyan, mint a szüleim!, Én nagyon fogom szeretni a családomat”, Soha nem teszek különbséget a gyermekeim között!, stb.”. Bár a személy kifejezi a szeretetét, azonban azt nem feltétlenül a másik ember igényei (gyermek, élettárs, házastárs, barátok), hanem az „én nem leszek olyan, mint a szüleim” motivációs tényezője alapján teheti.  

Azok az emberek, akik elégtelen, kevés, feltételhez kötött, vagy megkülönböztető szeretetet kaptak gyermekkorukban többnyire meg akarnak felelni a környezetüknek. Kialakulhat bennük az az erős tévhit, hogy nem önmagukért, hanem tetteikért, cselekedeteikért fogadják el, szeretik őket. Gyermekkorukban gyakran bűntudatot éreztek, hogy ők tesznek valamit rosszul, hogy ők a hibásak a szüleik „szeretethiányos” viselkedéséért. Mivel meg akarnak felelni környezetüknek, alacsony az önbizalmuk (amit gyakran jól titkolnak: például mikor egy társaságban valaki feltűnően magabiztosnak mutatkozik és ezt érezteti másokkal is) és gyakran éreznek, éreztek bűntudatot, ezért könnyebb őket manipulálni is.

Te mindig kifejezed szeretteidnek a szeretetedet feltétel nélkül, megkülönböztetés nélkül?

Talán a legfontosabb érzelem az életünkben, hogy szeretünk másokat (és magunkat is!). De ki tudjuk-e fejezni? Igen? Játszódott már le életedben a következő párbeszéd valamelyik szeretteddel?

- De hiszen tudod, hogy szeretlek!

- Tudom, de nem érzem.

Ha megfelelőképpen tudjuk éreztetni a másikkal, hogy szeretjük, az nagyban javít a kapcsolatunk minőségén, megelőzi a problémákat, és harmóniát tart fönt. Nem is kell részleteznem, mennyire fontos a bensőséges kapcsolatokban a szeretet kifejezése. Eric Berne is megfogalmazta a szeretet kifejezésének fontosságát. Ő akkor két kifejezési módot, a testi és szóbeli módokat határozta meg. Gary Chapman amerikai családterapeuta felfedezte, hogy ennél több kifejezési mód létezik, összesen öt: a fizikai és szóbeli kifejezési módokon túl a minőségi idő, a szívességek és az ajándékozás útján tudathatjuk valakivel, hogy mennyire szeretjük. Chapman szerint mindenkinek megvan a rá jellemző „szeretetnyelve”.

    Minden szeretetnyelv használata fontos, és alkalmazandó is, és jellemző mindenkire, viszont egy (esetleg kettő) kiemelkedően jellemző. Így, ha mondjuk egy párnak, vagy egy szülőnek és gyerekének nem ugyanaz a szeretetnyelve, akkor nagyon is valószínű, hogy a fenti párbeszéd lejátszódott már közöttük. Miről van szó? Nagyon is kifejezik egymásnak a szeretetüket, de nem azon a módon, amit a másik ért, így „elbeszélnek egymás mellett”. Például apa szeretetnyelve a minőségi idő, így megpróbál fiával annyi időt tölteni, amennyit csak lehet. A fiú úgy érzi, az apja nem akar leszállni róla, és azért is elégedetlen, mert soha nem dicsérik meg. Nem érzi, hogy szeretik, mert az ő szeretetnyelve a szóbeli kifejezésforma, de apja ezt nem alkalmazza. A különböző módokat külön postokban tárgyalom, itt most álljon bevezetőként néhány általános tudnivaló…

Az alapok: hogyan fedezzük fel szerettünk szeretet-nyelvét? Figyeljünk rá! Kérdezzünk rá, mit tehetnénk másképp/jobban, hogy szeretetünket kifejezzük! Beszéljünk nyíltan a témáról! Ő milyen kifejezési módokat használ? Mi esik jól neki? Mit igényel? Mire panaszkodik? „Soha nem ölelsz meg!” – mondja az anyukánk, ebből valószínű, az ő nyelve a fizikai kifejezési forma. Ha ezek alapján nem boldogulunk, tarthatunk naponta másik szeretet-nyelv napot – ajánlja Chapman –, amikor egy-egy kifejezési módot hangsúlyosabban használunk. Figyeljük meg, melyik módra hogyan reagált. Amelyik(ek)re legjobban, valószínűleg az az ő szeretet-nyelve. Vegyük figyelembe, hogy a szeretet-nyelv akár változhat, főleg a gyerekkor és felnőttkor között.

Hogyan fejezzük ki bármilyen nyelven a szeretetünket? Ne tolakodjunk, válasszuk meg a kellő életkornak, kapcsolatnak megfelelő kifejezési formát; a helyet és az időt.

Chapman érthetően összefoglalja a kifejezési módokat, és hasznos gyakorlati tanácsokat ad. Ezek alapján összefoglalom a tudnivalókat és a tanácsokat is adok, hogy az Olvasó is tudatosítani tudja saját maga, és mások szeretetnyelvét, majd beszélni tudja azt.

Neked mi a szeretetnyelved?

Könyvajánló: Chapman, G. (2005). Kamaszokra hangolva, Budapest: Harmat Kiadó.

Mindannyian boldogok akarunk lenni.  A boldogság elérése közvetett módon él célként bennünk.  Az emberek sok feltételt szabnak boldogságuknak. A feltétel lehet egy vagyontárgy (autó, pénz, ház, nyaraló) megszerzése, egy ember szeretete (élettárs, házastárs, barát, barátnő, szülők, nagyszülők, gyerekek) és elismerése, önmegvalósításunkhoz kapcsolódó feladatok végrehajtása (diploma megszerzése, jeles bizonyítvány, nyelvvizsga letétele, a megfelelő állás megtalálása, egyéb készségek elsajátítása) és egy sor más olyan dolog is, amelyek pillanatnyi vágyaink kielégülésével az örök boldogság illúziójával kecsegtetnek.

Miért ez a cikk címe, hogy a boldogság nyomában?

Azért, mert a fent említett célok elérésével, vágyaink kielégülésével csak pillanatokig, órákig, hetekig érhetjük el a boldogság állapotát. Aztán a pozitív érzések lecsengésével kialakul bennünk a hiány érzése, amely újabb célok kitűzésére sarkall bennünket. Rá kell jönnünk, hogy ezek a sikeres, néha sikertelen próbálkozások a boldogság elérésére kudarcra vannak ítélve. Amennyiben tévesen abban hiszünk, hogy a boldogság valakinek, vagy valaminek a sikeres megszerzéséhez köthető, akkor egész életünket végigrohanhatjuk keresvén a pillanatnyi eufóriát. Közben az élet elszalad mellettünk és mi elfelejtettük azt élvezni, mert mindig arra figyeltünk, ami még nincs, elfeledkezvén azokról az értékekről, amelyek már megvannak. Ezért úgy érezhetjük, hogy céljaink elérésekor csak a boldogság hűlt helyét találjuk.

Mi a titok?

A boldogság nem kívül, hanem belül van. Bár ezt már sok helyen olvashatta, hallhatta a kedves olvasó. Az elcsépelt, agyonrágott szavak mögött azonban ott rejtőzik az igazság. Ugyanúgy mi teremtjük a bőség, mint a hiány érzését. A saját boldogságunkat mi korlátozzuk, ha külső dolgokhoz kötjük. Az igazi szabadságot a feltétel nélküli boldogság jelenti. Ha függetleníteni tudjuk magunkat a körülményektől, akkor lehetünk igazán szabadok és érezhetjük jól magunkat a bőrünkben.

Ezért mondjuk ki hangosan, mosolyogva: „Most itt ebben a pillanatban minden feltétel nélkül boldog ember vagyok. Boldog ember vagyok, mert így döntöttem!” Jusson eszünkbe minden belső és külső értékünk is. Minden jó, amivel rendelkezünk. Gondoljunk az életünk boldog pillanataira. Éljük át újra őket. Ugye, hogy jobb kedvünk lett? Ha nem érezzük a meleg érzéseket mellkas tájékán, akkor ismételjük meg annyiszor, amennyiszer szükséges.

 Mi emberek szeretünk minden dolgot túlkomplikálni. Így van ez a boldogság keresésével is. Túl egyszerűnek tűnik, hogy bennünk legyen a kulcs (pedig így van). Helyette próbálkozunk egész életünk során, hogy egyszer majd megtaláljuk a boldogság forrását, valahol a külvilágban. Ha ez hosszú évek alatt mégsem sikerül, akkor már másoknak és önmagunknak sem ismerhetjük be sikertelenségünket. Azt mondhatjuk, hogy boldogok vagyunk, mert végül is elértük ezt meg ezt a dolgot és ilyen esetben az embernek illik örülnie. Ahogy olvassuk ezt a cikket, már meg is születhetnek agyunkban a gátló, kritizáló és ellenséges gondolatok, amelyek megmagyarázzák, hogy miért ne így legyünk boldogok. A valóság azonban az, hogy a természet már korábban orvosolta ezt a problémát, amelynek a neve: szabad akarat. Akaratomban és hatalmamban áll, hogy jól érezzem magam. Hatalmamban áll megálljt parancsolni a kétkedő gondolataimnak. Mert ezek is én vagyok.  Tanuljuk meg függetleníteni érzéseinket a külvilágban történtektől. Ez azt is jelenti, hogy nem a külvilág mondja meg nekem, hol és mikor, kivel és milyen anyagi körülmények között kell vagy lehet boldognak lennem. A módszer egyszerű, de alkalmazását tanulnunk kell, amely lehet, hogy nem megy 1 perc alatt. Persze, ha van kitartásunk életünk végéig a külvilágban keresni a boldogságot, akkor szánhatunk egy-két hetet, hónapot a belső boldogság forrásának megtalálásához is? Nincs itt kérem semmi hókusz-pókusz. Csak mi vagyunk, a gondolataink, a döntéseink és a boldogságunk!

Számodra mi jelenti a boldogságot?

Amennyiben igazán boldog embernek érzed magas hogyan sikerül a boldogság érzését fenntartanod?

Nyitottságunk a változásra az egyik leghasznosabb módszer egészségünk megőrzésére. Lecsökkentjük vele a stresszt, így hangulatunkat és immunrendszerünket is hatékonyan javítjuk. Milyen nagyszerű és szelíd módszer ez!

    Bármi történjék is velünk, erőt meríthetünk abból, hogy képesek vagyunk más szemszögből vizsgálni a dolgokat.

    Mire nyitja fel a szemem az új helyzet?

Mit tanulhatok ebből a helyzetből?

Milyen jó következmények származhatnak ebből a helyzetből?

Milyen változással tehetem könnyebbé az életemet az új helyzet tükrében?

    Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és meglátod, mennyire megkönnyíti az életedet csupán az, hogy nyitott vagy!

Vállalni a tetteinkért a felelősséget. Nemes feladat. Sőt a mai „civilizált” világunkban talán egyenesen kötelező. Vagy mégsem?  Szinte minden esetben elvárjuk a másiktól, hogy legyen felelősségteljes. És talán elvárjuk saját magunktól is. Többségünknek gyermekkorában megtanították a logikus döntéshozatal folyamatát. Nevezetesen ez 3 lépésből áll: 1. gondold át ésszerűen és körültekintően, hogy mit akarsz tenni, 2. tedd meg, 3. siker esetén arasd le a dicsőséget, kudarc esetén vállald a felelősséget, de minden esetben számolj a következményekkel.

Ez így szép is lenne, azonban két apró probléma akadályozhat sok embert a negatív következmények terheinek viselésétől. Az egyik maga a kudarc szó jelentésével kapcsolatos. Sok embernél megfigyeltem, hogy a kudarc helyzetet egyfajta „mindennek vége” világvége hangulattal párosítják. A kérdés, amelyet feltesznek mindannyian: „Úristen most mi lesz velem?” , „Mindennek vége!”. A másik a másoknak megfelelni akarás. A hibás döntésem következményeit nehéz vállalni, mert akkor be kell ismernem, hogy a nem vagyok tökéletes. Márpedig ezt várják el tőlem (gondoljuk tévesen) mindenhol: a munkahelyen, a baráti társaságban, a családban.

Mint minden dologban az életben,  a felelősségteljes döntéshozatalban is meg kell találnunk az arany középutat. Megfigyeléseim alapján az emberek a következő szélsőségek között mozognak a negatív következmények vállalásának területén:

1.       Amikor tetteinkért (főleg a minket hátrányosan érintő cselekedetekért) nem vállaljuk a felelősséget. Eközben vagy lapítunk, mint nyuszi a fűben, amíg a viharfellegek elvonulnak a fejünk fölül, vagy próbáljuk elterelni magunkról a figyelmet, azzal, hogy másokra mutogatunk.  Az egyén álláspontja az, hogy nem ő a felelős a következményekért. Mindig talál valakit a környezetében, akire mutogathat. Persze az ilyen ember környezetében gyorsan cserélődhetnek az emberek (munkahelyen, ha beveszi a vezetőség és a többi kolléga, akár kirúgás lehet a vége), hiszen vétkesnek lenni (pláne ok nélkül) nem a legkellemesebb élmények egyike. Mégis ezek körül az emberek körül folyton megtalálhatjuk a kevés önbizalommal rendelkező, gátlásos „barátokat”, ismerősöket. Hogy miért? Mert a tökéletesség és a gondtalanság illúzióját nyújthatják az alacsony önértékelésű személyek számára, egészen addig, amíg a bűnbak szerep rájuk nem kerül. Ilyenkor két dolgot tehetnek az önértékelési problémákkal küzdők. Vagy szenvednek a bűntudattól az eredeti elkövető helyett, vagy megszakítják vele a kapcsolatot, ha a bűntudat érzése már megbontja lelki egyensúlyukat. Ilyenkor persze a másra mutogató új „balek” után néz.

2.       A másik véglet, amikor minden számunkra negatív eseményért saját magunkat okoljuk és tesszük felelőssé. Ez olyan szélsőségekig is elmehet, hogy mások hibái helyett is mi érzünk fájdalmat, bűntudatot és felelősséget.  Az egyik felelős ezért az alacsony önértékelés lehet. Főleg, ha ez az előző pontban említett „felelősséget áthárító” emberek társasága társul hozzá. A másik felelős dolog ezért a szélsőséges maximalizmus. Soha semmi nem elég jó. Mindig jobban kell teljesíteni. Nem tartunk egy perce se pihenőt. Nem szánunk időt saját magunk dicséretére, tovább hajtunk a túl magasra tett léc felé. Ja és ha nem sikerül? Folyamatos önvádaskodás, önostorozás a kimerüléssel pedig akár önsajnálat lehet az eredmény.

Hogyan vállaljuk mégis „jól” a felelősséget?

1.       Minden esetben gondoljuk át a tetteink lehetséges következményeit. Fontos döntéseknél mérlegeljünk. Többször gondoljuk át a lehetséges alternatívákat, és döntsünk ésszerűen. Hozzunk olyan döntést, amely nemcsak ésszerű, hanem jó érzéseket is kelt bennünk. Ha bizonytalanok vagy érzelmileg érintettek vagyunk, kérjük ki egy barátunk vagy más olyan személy véleményét, akinek a szavára adunk.  Ahogy a gyakorlat mutatja: tetteink és szavaink felett óriási hatalmunk van addig, amíg meg nem tesszük, vagy ki nem mondjuk őket. Onnantól kezdve ki vagyunk szolgáltatva nekik.

2.       A saját döntéseinkért vállaljuk a felelősséget! De mások felelősségét ne vegyük a vállunkra! Amennyiben tudatosan figyeljük környezetünket, gyorsan kiszűrhetjük a felelősséget magukról lesöprő embereket. Kerüljük ezen emberek társaságát! Amennyiben ez nem lehetséges (családtag, főnök) képviseljük saját magunkat a másik ellenében. Mi döntjük el, hogy van–e ehhez elég erőnk.

3.       Fejezzük be az önvádaskodást, önostorozást (ha van)! Minden ember hibázik és hoz rossz döntéseket.  Ahogyan egy bölcs embertől hallottam: csak a hibáinkból tanulunk, a sikereinkből nagyon ritkán, vagy soha! Ezért a hibákat egyfajta fejlődési útnak is tekinthetjük, amelyből tanulva (!) hatékonyabbá tehetjük életvitelünket.

Te vállalod a tetteidért a felelősséget?

Fontos, hogy elfogadjuk a jelen pillanatot: önmagunkat, másokat és a jelen körülményeket. Könnyebben megy az elfogadás, ha a jelen éppen kedvező  a számunkra, nehezebb, ha tele van akadályokkal.

Ha az akadályokat céljainkhoz vezető utakká, a nehézségeket pedig lehetőségekké változtatjuk, felhasználhatjuk erejét.  Az ellenszél is energia, amely befogva sikeresen repítheti hajónkat a cél felé.

Egy-egy akadálynál sokszor felteszem a kérdést: „ mire akar megtanítani?”. A kesergés és a nyafogás helyett elfogadom és megkeresem, hogy mit használhatok fel belőle. Ez a kérdés segít abban, hogy kapcsolatban maradjak az élet nagyobb összefüggéseivel. Az elfogadással kevésbé fájdalmasnak fogjuk megélni az életünket.  Kialakítunk egy olyan hozzáállást, hogy az élet jelen pillanatban olyan amilyen és igyekszünk a lehető legjobbat kihozni belőle. Természetesen tudatában vagyunk az adott helyzet pozitív és negatív oldalával, de úgy döntünk, hogy annak pozitív oldalára helyezzük a hangsúlyt.

Te mennyire tudod elfogadni a jelenlegi helyzetedet?

A nemet mondás lelki hátterét már olvashattátok itt. Most néhány gyakorlati tanáccsal szeretnénk szolgálni a nemet mondás megvalósítását illetően.

Félreértés ne essék, most elsősorban nem azoknak írjuk a tippeket, akiknek ez egyszerűen, könnyedén, csuklóból megy. Nekik nincs erre szükségük. Most azokhoz szólunk, akikhez a huszonéves fiuk így szól: - Anya, kivasalnád az ingemet? Sürgős!

És ők nem akarják kivasalni, mert ezerszer megmutatták hogyan kell inget vasalni, és egyébként is most dőltek le pihenni. Talán ha időben szólt volna a fiuk, még szívesen megcsinálták volna. De mégis megteszik, mert nem tudnak nemet mondani.

Na, ők azok, akik az irodában mindenki helyett megcsinálnak mindent, otthon házi rabszolgák (sokszor önszántukból, ők a túlgondoskodók, és a maximalisták, és másoknak megfelelni akarók), a barátoknak és a családtagoknak ők az elsők, akiket vasárnap reggel ugrasztani lehet egy „kis” segítésre. Ismerős? Akkor próbáld ki a lenti tippek valamelyikét!

Mint oly sok mindent, ezt is lehet gyakorlással fejleszteni. Tedd föl magadnak a kérdést: akarsz segíteni? Ha nem, akkor jön a nemet mondás.

1. Gyakorolj magadban elutasító változatokat, pl.:

-          Most nem tudok segíteni, ne haragudj.

-          Sajnos nem érek rá.

-          Ebben biztos nem tudok segíteni.

Nem kell kifogást keresni, nem tartozik senkire, mért nem érsz rá, miért nem tudsz ebben vagy abban segíteni.

2. Fektess le szabályokat a segítéssel kapcsolatban, amihez mások is tudják tartani magukat, és csak vészhelyzetben keresnek meg a szabályokon kívül eső kérésekkel. Pl.: mennyivel előtte kérjenek meg (nyilván ez a szívesség súlyától is függ), milyen típusú dolgokban tudsz segíteni…stb… 

3. Előzd meg mások trükkjeit. Tipikus duma, ami megelőzi a segítségkérést, amikor megkérdezik pl.:

- Kérhetek egy szívességet?

Erre mielőtt rávágnád az igent, kérdezd meg mi az, vagy mondd, attól függ, mi az. Aztán, ha előállt a farbával, eldöntheted, hogy a tudsz-e segíteni, vagy nem, vagy akarsz-e segíteni, vagy nem. Nem kell előre lekötelezned magad, és ne is hagyd, mert nem tisztességes olyan dologra rávenni valakit, amiről nem is tudja, mi az.

- Mit csinálsz ekkor meg akkor?

Ez tipikus beugrasztás. Ha közlöd, hogy semmi különöset, akkor jól rád sóz valami munkát, és már azzal a kifogással sem jöhetsz, hogy nem érsz rá…

Ha így közelít valaki, kérdezd vissza mosolyogva: - Miért kérded?

Van, aki kapásból mond egy hottentotta programot, de nem kell hazugságba belemenni, hogy nemet tudj mondani. Senkinek nincs joga turkálni a naptáradban, és semmi köze senkinek a programjaidhoz. Ha akar valamit, kérjen meg egyenesen, és te eldöntöd, tudod-e vállalni, vagy akarod-e vállalni.

Végül pedig tartsd magad az elképzeléseidhez. Ha valaki megkér valamire, vizsgáld meg őszintén magad, hogy akarsz-e segíteni. Ha nem, akkor ne hagyd magad rábeszélni, vagy zsarolni (itt az érzelmi zsarolásra is gondolok). Ha döntöttél, akkor tartsd magad ahhoz, és nyugodt lesz a lelkiismereted.

Te könnyen mondasz nemet?

Azt gondolnánk, alapvető dolog, mégis sok mindenkinek nehezére esik kifejezni érzelmeit, és ez sok probléma forrása lehet. Miért olyan nehéz?

    Először is a tudatosítás miatt. Sok ember nem tudatosítja érzelmeit, vagy csak utólag.

Az első lépés érzelmeink kezelésében, kimutatásában a tudatosítás. Mikor az érzelmeinkről van szó, fontos, hogy ne csak úgy történjenek velünk a dolgok, hanem tudatosan jelen legyünk. Figyeljünk magunkra, és vegyük észre, ha megváltozott a lelkiállapotunk. Miről vehetjük észre? Automatikus gondolataink támadtak (például káromkodunk, vagy ujjongunk magunkban), testi reakcióink vannak (például gyorsabban ver a szívünk, gyorsabb a légzésünk, izzadunk). Ha észleltük a lelkiállapotunk megváltozását, a második lépés, hogy azonosítsuk az érzelmet. Boldogok vagyunk? Izgatottak? Csalódottak? Dühösek?

    A második nehézség az érzelmek kifejezésénél az érzelmek megfogalmazása, és ez már a tudatosításban is gondot okozhat. A férfiak nehezebben fogalmazzák meg az érzéseiket, mint a nők, mert evolúciós okok miatt a nők beszédkészsége fejlettebb. Szerepet játszik a család, a környezet is. Ha a szülők beszéltek érzéseikről, akkor a gyerek ezt könnyen megtanulta. Ha otthon gyakran megbeszéljük az érzéseinket, könnyebben fogalmazzuk meg azokat. Gyakorlással ez is fejleszthető. Figyeljünk magunkra és igyekezzünk minél többször, minél gyakrabban, minél pontosabban azonosítani az érzelmeinket. Meglátjuk, egyre könnyebben fog menni. Ez már maga a tudatosítás.

    A tudatosítás után lehetünk képesek bármit is kezdeni az érzelmeinkkel. Felhasználni, megélni, megváltoztatni, kifejezni.

    A kifejezés szóbeli formáját gyakorlással lehet gördülékenyebbé tenni. Ha elmondjuk, mit érzünk, mire gondolunk, azzal sok problémát megelőzhetünk, vagy a már meglévőket hatékonyan kezelhetjük. Bátran beszéljünk magunkról: segít egészségesen és boldogan élni az életünket.

    A szeretet és a negatív érzelmek kifejezésének körét bővebben kifejtem, ahol gyakorlati tanácsokat kaphatsz a mindennapokra.

Te könnyen kifejezed az érzelmeidet?

A félelem a negatív érzelmek között igazi kakukktojás. Hogy miért? Mert bizonyos élethelyzetekben nagyon is nagy szükségünk van rá. Segítségével elkerülhetünk veszélyes helyzeteket. Például nem sétálunk késő éjszaka egyedül egy hírhedten rossz környéken. Őseinknek a félelem nagyban segített a túlélésben. Akkor most mi a probléma vele? Miért negatív érzelem? Miért rombol bennünket, ha félünk?

A félelem két esetben keseríti meg az életünket:

• átveszi életünk felett az irányítást
• korlátoz minket a lehetőségeinkben 

Többnyire akkor veszi át a félelem az életünk feletti irányítást, ha fogékony táptalajt adunk számára.  Ez a táptalaj a személyiségünkben keresendő: az önbizalomhiány, illetve a környezetfüggőség. Ez a két személyiségjellemző szoros kölcsönhatásban áll egymással. Az önbizalomhiány azzal a képzettel párosulhat, hogy képtelenek vagyunk valamit megtenni, hiszen nem rendelkezünk a megfelelő emberi erőforrásokkal az akadályok leküzdéséhez. Ezért a fejünkben megszólaló hang szerint jobb, ha hozzá sem fogunk, mert úgyis kudarcra vagyunk ítélve. A környezetfüggőség azt jelenti, hogy jobban bízunk a környezetünk véleményében, mint saját magunkban. Előfordulhat, hogy kitűzünk egy célt magunknak, de mivel nem vagyunk biztosak a megvalósulásában, ezért kikérjük mások véleményét. Többnyire olyan emberekét, akik érzelmileg közel állnak hozzánk. Amennyiben negatív választ kapunk az könnyedén korláttá válhat.

Hogyan hatástalaníthatjuk félelmeinket?

A félelem számomra olyan, mint egy léggömb, amelyet akkorára fújok, hogy már zavar a kilátásban.  Gyengesége éppen az erejében rejlik. A nagy méret átka, hogy a léggömb fala elvékonyodik, ezért könnyű kidurrantani. Ehhez azonban bátorságra van szükség, bár koránt sem akkorára, mint azt kezdetben gondoljuk.

1. Mondjuk ki hangosan, nevezzük meg pontosan félelmeinket. Álljunk a tükör elé és talán kezdjük így: „Én félek a következő dolgoktól, emberektől, helyzetektől…….”.  Azzal, hogy kimondjuk félelmeinket, elfogadjuk, hogy léteznek. Elismerjük, hogy nem vagyunk tökéletesek és vannak problémáink. Már csökken az ellenállásunk, amely eddig abban akadályozott meg minket, hogy változtassunk életünkön.
2. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mi lehet a legrosszabb, ami történhet velem?” .  Amikor visszatekintünk saját múltbéli élményeinkbe, láthatjuk, hogy „mindig volt valahogy”. Akkor is féltünk egy vizsgától, egy másik személytől, vagy csoporttól, egy állásinterjútól, a gyerekvállalástól, a költözéstől, a munkahely változtatástól vagy valakinek az elvesztésétől. De ami a legfontosabb: túléltük ezeket a helyzeteket és mindig volt tovább, mivel most is ezt a blogot olvassuk.  Itt vagyunk! Az életünkben idáig minden helyzetet megoldottunk, tehát nincsen félnivalónk.
3. Elménk annyira hozzászokhat a folyamatos félelem érzéséhez, hogy mikor már azt gondoljuk, hogy túljutottunk minden jelenlegi krízishelyzetünkön, újakat kreál nekünk. Például: sikerrel leteszünk egy vizsgát, de ahelyett, hogy örülnénk, előtérbe kerül egy újabb félelemforrás. Mi van, ha nem tudok elmenni nyaralni a barátaimmal vagy a családommal. Ez az ördögi kör ismétlődhet egész életünkön keresztül. A megoldás? Szoktassuk hozzá elménket ahhoz, hogy mi irányítunk. Mivel az elme is a „mi” részünk ezért engedelmeskednie kell. Legközelebb. ha egy újabb félelemmel kapcsolatos gondolat keletkezik a fejünkben mondjuk ki magunkban: STOP!, ha újra megjelenik mondjuk ki még egyszer: STOP!. Ezt akár megismételhetjük ötvenszer is a siker eléréséhez. Miután megállítottuk a félelemmel kapcsolatos negatív gondolatainkat, gondoljunk valami nagyon kellemes emlékre, amely pozitív érzéseket kelt bennünk. Ez lehet egy nyaralás, egy jól sikerült
   

A félelmeinkre visszagondolva felmerülhet bennünk a kérdés: „Mi lett volna, ha….?” Ez az ami életünk végéig kísérthet bennünket. Ha lett volna bátorságom, ha nem lett volna bennem félelem, akkor kihasználtam volna az élet adta lehetőségeket. 

Te hogyan nézel szembe a félelmeiddel? Milyen módszerrel küzdöd le őket?

A maximalizmus a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van.

    Mégis, a túlzott mértékű megfelelés, akár mások, akár saját (irreális) elvárásainak, leggyakrabban agydaganatban, bélrendszeri daganatban, májdaganatban jelenik meg a testben.

  Az agydaganat mögött a versengés problémája áll, tehát a beteg maximalizmusa nem engedi meg, hogy más nála jobban csináljon valamit, vagy több jusson neki valamiből.

    A bélrendszer szimbóluma a feldolgozás-kiürítés, tehát saját „tökéletlenségünk”, hibáink fel nem dolgozása, a bűntudat el nem engedése, a görcsösség jelenik meg ezen daganatokban.

    A máj feladata a testben a méreganyagok kezelése; lelki mérgeink a harag és a düh. A maximalista betegben fölgyülemlett a harag saját (inkább vélt, mint valós) hibái, teljesítményproblémái miatt.

Mindennapi életünk döntések sorozatából áll. Lehetnek olyan körülményeink, hogy számtalan választási lehetőségünk van, illetve olyanok is, amikor kevés lehetőségből kell választanunk. Ennek megfelelően megkülönböztetünk háromféle választási lehetőséget:

1. Csak egy válasz lehetséges: ezek az életveszélyes helyzetek, az életben maradás szempontjából csak a menekülés az elfogadható.
2.  Két válasz lehetséges: „dilemma helyzet”: két szélsőséges válasz közül kell választanunk: megyünk vagy maradunk, csináljuk vagy nem csináljuk. A versenyhelyzet a legnehezebb döntési helyzet mégis az emberek nagyon nagy százaléka választja ezt. Ha az egyik mellett elköteleződünk, hiába szerzünk több információt, nehezen változtatunk.
3. Három vagy több válasz lehetséges: azt mondjuk, hogy alternatíváink vannak.  Ez az igazi választási lehetőség.

Körülményeink befolyásolhatják döntési lehetőségeinket, korlátozhatják azokat. Azonban elsősorban korlátozó hiedelmeink, meggyőződéseink a felelősek azért, hogy mennyi döntési lehetőség áll a rendelkezésünkre. Olyan kinyilatkozásaink, mint : „ Én ezt nem szeretem!”, „ Képtelen vagyok megérteni!”, felelősek azért, hogy korlátozzuk lehetőségeinket. Mindig van választásunk, ha felismerjük, hogy a döntéseink milyen következményekkel járnak.

 Ha valamivel elégedetlenek vagyunk, jusson eszünkbe, hogy ezt a döntést is mi hoztuk és mindig hatalmunkban áll választani!

Neked milyen hiedelmeid vannak, amelyek korlátoznak a döntéshozatalban?

Előfordult már, hogy irigyek voltunk mások által „megszerzett” vagyontárgyakra, állásra, partnerre? Nem tudtunk őszintén örülni szeretteink, barátaink, ismerőseink, vagy teljesen idegen emberek sikereinek?  Visszaemlékezve életünk negatívabb pillanataira, ezekre a kérdésekre legalább egy igen a válasz.

A bennünk lévő irigység, ha nem tanuljuk meg kezelni, idővel elhatalmasodik rajtunk. Megváltoztatja életünket. Kerülni kezdjük azokat az embereket, akikre irigyek vagyunk, éjjel nem tudunk aludni, mert mások megszerzett vagyontárgyaira vagy elért sikereire gondolunk. Saját sikereinknek már nem tudunk örülni. Ez főleg akkor igaz, ha a mások által elért célok az általunk végzett meglehetősen szubjektív összehasonlításban grandiózusabbak, nagyobb volumenűek. Az irigység nem tisztel sem szerelmet, sem barátságot, sem rokoni kapcsolatokat. Nem tisztel bennünket sem. Hovatovább célja a „gazdatest” erkölcsi, szellemi, és végső soron testi lerombolása.

Miért gondoljuk azt, tévesen, hogy mások az okai a bennünk kialakuló rossz érzéseknek?

Elsősorban azért, mert az irigység érzése a kezdeti időszakban olyan hirtelen és váratlanul jelenik meg, mintha elfordítanának az agyunkban egy kapcsolót. Meglátunk valakit, akinek szebb a ruhája, a haja, a szemei, az autója, a gyerekei, a felesége, a férje, a háza stb. és ekkor jelenik meg az irigység. Ezt a kellemetlen, rossz közérzetet, feszülő belső érzést összekapcsoljuk a látott személlyel vagy személyekkel. Ezért őt vagy őket okoljuk a saját lelki egyensúlyunk felbomlásáért. Ez miben nyilvánul meg? Először is azonosulunk a másik személlyel. Egy pillanat alatt átéljük az érzést, hogy mi lakunk ebben a gyönyörű házban, nekünk van ilyen szép autónk. Sokszor ez nem is tudatos folyamat, de az eredménye az, hogy a hiány érzésével szembesülünk: „Nekünk nincs, de neki van!”, ”Nekem nem sikerült, de neki igen!”. A következő lépés az „élet igazságtalanságának” kérdése, amellyel saját magunkat ostorozzuk: „Miért nem velem történik?”, „Miért mindig mással! Ez nem igazság!”.

Ezt a bennünk keletkező feszültséget két módón próbájuk meg csökkenteni. Az egyik az önigazolások gyártása. Ez egyrészt a másik fél eredményeit, sikereit próbálja meg leértékelni vagy legalábbis kevésbé értékesnek, „kevésbé bántónak” tekinteni. Ilyen mondatok, mint például: „Neki szerencséje volt!”, „Ő a tanár kedvence!”, „A szülei tele vannak pénzzel!”, „Biztosan illegális tevékenységgel jutott az autójához.”.  Az önigazolások másik típusa, amikor saját „eredménytelenségünket” próbáljuk megmagyarázni: „Nekem ez a ház túl nagy lenne!”, vagy: „Sohasem akartam Floridába utazni. Úgy sem szeretem az Amerikaiakat!”, „Minek gyors autót venni, mikor nálunk max. 130 km/h a sebességlimit.”, „Nem szeretem a csicsás új ruhákat!”, „Ha nekem is gazdagok lennének a szüleim, én is megvenném.”, „A tanár volt a hülye, azért kaptam rossz jegyet.”.

Az önigazolás önmagában még mindig hatástalan, mert a hirtelen feltörő feszültségeink bennünk rekednek. Ezektől a vádaskodással szabadulhatunk meg. A vádaskodás egyfajta „énvédő” mechanizmus, amelynek során az irigyelt személyt minősítjük többnyire annak háta mögött. Könnyebb a másikat hibáztatni, mint szembesülni azzal a keserű ténnyel, hogy egyedül mi vagyunk a felelősek jelenlegi helyzetünkért. Az irigység hosszú távon nemcsak az életminőségünket és egészségünket teszi tönkre, de szeretteink, barátaink, ismerőseink is eltávolodnak tőlünk. Gyakori, hogy meg is szakítják velünk a kapcsolatot.

Az ember mit is tehet abban az esetben, ha észleli magában ezt az negatív érzést?

1.       Túlságosan gyakran figyeljük mások életét, tetteit, sikereit. Talán ideje lenne elkezdeni a saját életünkkel foglalkozni. Sikereink, tetteink nem összehasonlíthatóak a másikéval. Hiszen mások a körülmények,  a személyi adottságok, a szituáció, a résztvevő többi személy.

2.       Amikor felmerül bennünk a korábban említett hiányérzet, akkor tegyünk annak a megvalósításáért. A legkönnyebb dolog feladni a dolgokat és sajnálni, sajnáltatni magunkat.

3.       Az irigyelt személy sikereinek észlelése nagyon szelektív és felületes. Sok esetben tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik irigyeltek másokat a sikereikért nem vállalták volna ugyanazokat az erőfeszítéseket a céljaik elérése érdekében. Csak a felszínt látják: a jól működő vállalkozást, a menő autót, a jól fizető állást. a szép házat. De nem látják a mögötte húzódó felelősséget, lemondást, kitartást és áldozatokat. Fontos, hogy ezt is figyelembe vegyük. Az irigység tárgya minden tényezőt figyelembe véve már közel sem olyan vonzó.

Te hogyan küzdöd le az irigységet?

Alapvető emberi tökéletlenség, hogy azt hisszük, tudunk tökéletesek lenni. Szüleink óriás istenekként élnek a szemünkben, sosem hibáznak, és mindenben tökéletesek. A reklámok selymes bőrű, csillogó fogú cicababái, és habtestű adoniszai is mindig tökéletesek. Az iskolában a tanárunk nem hibázik, a főnökünk a munkahelyünkön meg eleve kitöröltette a szótárból ezt a szót. A számítógép programjai is csak akkor nem futnak rendesen, ha mi, informatikai analfabéták rossz gombot nyomunk meg.

Már-már úgy tűnik, körülöttünk mindenki tökéletes, de ha szétnézünk (Nézz szét!), meglátjuk (Lásd meg!), hogy minden tökéletlen. A természet maga tökéletlen, az élet tökéletlen. Így működik a világ, az univerzum. Ettől olyan tökéletes. Így lehet fejlődni, előrelépni, és ettől olyan egyedi minden. Ahol tökéletlenséget látsz, ott az élet nyomát látod. Tudod, ezt a természet keze alkotta.

A gyermeked gügyögésében, a párod régi sebhelyében, a vízparton álló fa göcsörtjében, egy idős ember ősz hajszálában. Önmagadban.

Mi lesz, ha egyszer mindenki úgy fog kinézni, mintha egy magazin csillogó lapjairól lépett volna ki a tökéletesen beszárított hajával, ránctalan ingével, makulátlan cipőjével, jólnevelt gyerekeivel, suhanó autójával, a pórázt nem rángató kutyájával? Mindenki tökéletes lesz, vagy csupán egyforma?

Elárulom, hogy pont a hibáidtól vagy te is egyedi, megismételhetetlen, TE.  Hibáink tesznek minket egyéniséggé, megkülönböztethetővé, szerethetővé. Aki szeret, az a hibáidat is szereti, veled együtt, és ha megváltoznál, már nem ugyanaz az ember lennél. Hát szeresd a hibáidat, mert tökéletes sosem leszel, boldog viszont igen!

Neked melyik a legkedvesebb hibád?

A túlgondoskodás mellett manapság az egyik leggyakoribb viselkedésforma, mely a rákbetegség hátterében húzódik meg.

 Csak én tudom jól csinálni. A legjobban kell csinálnom. 100%-ot kell nyújtanom, mert ha kevesebbet nyújtok, az már egyenlő a nullával, köztes állapot nincs. Vagy inkább biztosra megyek, és 150%-ot teljesítek. Szigorú vagyok önmagammal, de másokkal is. A mások (vélt vagy valós) elvárásainak is mértéktelenül meg akarok felelni. Nem hibázhatok, és más is jobban teszi, ha nem hibázik.

Ezek a gondolatok jellemzik a maximalista embert, tetteit ezek a gondolatok motiválják. Illogikus, de ezt nem veszi észre, életét gúzsba kötik a kellek, a csakok. A begyöpösödött, idejétmúlt elképzelések, fals, rosszul berögzült megoldások. Állandó időhiány, fáradtság, örömtelenség.

Eredhet a szülőktől tanult viselkedésmintákból, vagy éppen a szülők túlzott elvárásaiból. Saját értéktelenség-érzésünk, alacsony önértékelésünk kompenzálásából. A maximalista ember fél a saját tökéletlenségétől, ezért arra törekszik, hogy bármi áron mindig tökéletes legyen. Félsiker nála nincs, ha valami nem 100 %-os, akkor nulla, éppen ezért soha nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Így viszont túlvállalja magát, mindent ő maga akar saját kezűleg megcsinálni, nem bízik senki más teljesítményében, ahogy a magáéban sem. Teendőivel ezért elúszik, kifogy az időből, nem tud feltöltődni, és végül kimerül. Főleg, hogy a sikerélményből sem tud töltekezni, mert ha valamit jól csinált, nem dicséri meg magát, nem ismeri el saját teljesítményét, inkább természetesnek veszi, vagy degradálja azt.

Néhány tipp, hogy hogyan számolhatjuk fel a bennünk élő maximalistát:

1. Fogadjuk el, hogy nem vagyunk tökéletesek. Nézzünk szembe a hibáinkkal, és ne próbáljuk túlkompenzálni azokat. Ne kritizáljuk magunkat.

2. Adjunk másnak a feladatainkból. Kérjünk, és fogadjunk el segítséget, és ne mondjuk azt, Á, egyszerűbb, ha magam csinálom! Örüljünk, ha segítséget kaptunk, és ne kritizáljuk a másik teljesítményét.

3. Ha valamit jól csináltunk, azt igenis ismerjük el magunknak is.

4. Engedjük el magunkat. Gyakoroljuk a semmittevést. Csináljunk olyan dolgokat, amiket szeretünk. Kezdjük el élvezni az életet, de azt aztán maximálisan!

Te miben vagy maximalista?

Mindenkivel előfordult már élete során, hogy mások megbántották, kihasználták, bántalmazták, esetleg erőszakot követtek el ellene vagy szerettei, barátai, ismerősei ellen.  Többnyire ezen események tudatosulása során haragot, félelmet, fájdalmat érzünk. Erős indulatok munkálkodnak bennünk, amelyek irányulhatnak ránk, illetve az elkövető személyre. A jól ismert módszer: „szemet szemért” vajon tényleg orvosolja problémáinkat, lelki illetve testi sérüléseinket? Gyógyírt jelent a revans az „áldozat” számára?

Amíg nem tudunk megbocsátani az „elkövető félnek”, addig nem tudunk továbblépni, nem leszünk képesek kiegyensúlyozott teljes életet élni. A meg nem bocsátás egyúttal azt is jelenti, hogy nem vagyunk képesek elengedni az adott eseményt és személyt. A mérgező gondolatok és a gyűlölet továbbra is a fejünkben és a testünkben maradnak, napról napra újrateremtve önmagukat.  A gondolataink nem a megújulás és a felépülés irányába visznek, hanem megrekedünk a múltban. Ezáltal változunk igazi "áldozatokká". 

Mégis hogyan bocsássunk meg?

Számomra a megbocsátás a következő négy működő lépésből áll:

1. lépés: a negatív élmény tudatosulása során adjuk ki magunkból a haragot, a félelmet és a fájdalmakat. Sírjunk, kiabáljunk, éljük meg az eseményhez kapcsolódó negatív érzéseket.  Így elkerüljük azok felhalmozódását a testünkben. Az érzelmeink kimutatása fontos.  Ez semmi esetre sem kapcsolódhat negatív cselekedethez az elkövető személlyel kapcsolatban!!
2. lépés: fogadjuk el a helyzetet, úgy ahogy van. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni. Nem tudunk visszamenni az időben, hogy kijavítsuk, vagy megváltoztassuk az eseményeket. Fontos!! Az elfogadás nem beletörődést, hanem az eseményeken való túllépést, a bennünk lévő ellenállás felszámolását, a jelenbe történő visszatérést  jelenti és pozitív hatással van ránk.
3. lépés: változtassuk meg a negatív viszonyulásunkat az „elkövető féllel” szemben. Fogadjuk el, hogy mi is és a többi ember is hibázik. Mindannyian tapasztalatlanok vagyunk bizonyos helyzetekben és előfordul, hogy szélsőséges megoldásokat alkalmazunk megoldásként (lásd: gyilkosság, testi bántalmazás). Lássuk meg a másik emberben a jót, a pozitív tulajdonságokat.
4. lépés: elengedés: engedjük el a negatív érzelmeinket, hogy tovább léphessünk. Ezzel egy időben megakadályozzuk, hogy „érzelmi áldozattá” váljunk. Fogjunk egy lufit és fújjuk fel. A lufira írjuk rá filccel a negatív érzéseinket. Amikor ez megtörtént szúrjuk ki a léggömböt. Ezt többször is megismételhetjük, amennyiben maradt bennünk negatív érzés.

A megbocsátás nem egyenlő az "elkövető vétkeinek" feloldozásával.  Tetteit nem értékeli le, annak következményeit nem becsüli le!

A bennünk felhalmozódó negatív érzelmek a lelki egyensúly elvesztését, az életminőségünk jelentős romlását idézhetik elő, hosszú távon pedig a rákbetegség kialakulásához járulhatnak hozzá.

Te meg tudsz bocsátani minden helyzetben másoknak?

Gyakran mások kedvében járunk, hogy elkerüljük a konfliktust. Ugyanakkor azzal, hogy háttérbe szorítjuk saját szükségleteinket, feszültség keletkezik bennünk, önmagunkkal kerülünk konfliktusba. Konfliktus akkor keletkezik, ha különböző érdekek csapnak össze. Kezelése nem feltétlenül jelent vitát, veszekedést. Megoldása előbbre viszi az adott helyzetet. A konfliktuskerülés harmónia iránti függőség. Legyen úgy, ahogy a másik akarja, és ne kelljen erről vitázni. A konfliktuskerülés gyakran eredményezi, hogy feladjuk önmagunkat, a vágyainkat. A konfliktuskerülő saját késztetéseit elnyomja, békességre törekszik, megnyilvánulásait sorozatos kompromisszumok jellemzik.

Te gyakran feladod a saját vágyaidat a békesség érdekében?

Életünk során számtalan esetben előfordul, hogy bizonyos embereknek képtelenek vagyunk nemet mondani.

„Segíteni másoknak jó” tartja a mondás. A segítség viszont csak akkor segítség, ha annak során mi is jól érezzük magunkat.

A nemet mondás képtelenségének számtalan oka lehet. Félünk kimondani azt, amit gondolunk, félünk a negatív következményektől, amelyek érhetnek (munka elvesztése, szeretet megvonása, a rólunk kialakult kép megváltozása), félünk felvállalni másokkal a konfliktust, félünk attól, hogy nem vagyunk elég erősek. Ezek az okok mind visszavezethetőek arra, hogy nem tartjuk elég értékesnek magunkat.

A nemet mondás képtelensége jól jelzi, hogy az életünk kikerült saját irányításunk alól. Már nem azt csináljuk, amit szeretnénk. Nem hiszünk saját magunkban és alacsony önértékelésünk miatt – ellenállás nélkül - másoknak akarunk megfelelni.

Egyszer csak azt vesszük észre, hogy más rendelkezik az időnkkel és energiánkkal. Folyamatosan fáradtak vagyunk. A mindennapi tevékenységeinkben már nem találjuk meg saját magunkat. Jobban számít a mások véleménye, mint a sajátunk, jobban bízunk mások gondolataiban, mint a sajátjainkban.

Te kinek nem tudsz nemet mondani?

A túlgondoskodás másokról a rákbetegség egyik alapvető oka, így minden típusú rákos megbetegedés mögött jelen van. 

    Mégis, leggyakrabban emlődaganatban, csontrákban (gerincdaganat) nyilvánul meg.

    Csontjaink, és gerincünk felelnek testünk megtartásáért. Ha saját igényeink megvalósítása helyett másokéval foglalkozunk, és túlzásba visszük a másokkal való törődést, akkor irreálisan sok terhet vállalunk magunkra, amit a testünknek, csontjainknak kell vinni.

    A mell a csecsemők táplálásának, vagyis a gondoskodásnak, a kötődésnek a szimbóluma. Az emlődaganat így a túlgondoskodás, a kötődés problematikáját fejezi ki.

Neked van problémád a melleddel, vagy a gerinceddel?

Önmagunk háttérbe szorítása azt jelenti, hogy lemondunk boldogságunkról, céljainkról, álmainkról, vágyainkról, végső soron életünkről (talán nem meglepő, hogy ez a káros viselkedésforma megfigyelhető a rákbetegeknél). Nem az  első helyen szerepelünk szeretetlistánkon.  Csak árnyékai vagyunk más embereknek, tárgyaknak, eseményeknek, akik madzagon rángatnak bennünket, mint egy rongybábut. Annyira meg akarunk felelni másoknak, hogy saját magunkra már nem marad energiánk.  Nem mi vagyunk a főszereplői saját életünknek, hanem a számunkra fontos emberek: gyermekünk, partnerünk, szüleink, barátaink.

Mikor néztél utoljára olyan filmet, amit csak te akartál? Mikor ettél utoljára olyat, amit csak te szeretsz? Mikor mentél utoljára a családdal olyan helyre, ahova te szerettél volna elutazni?

Ha sokáig tart a kérdésre válaszolni, akkor  bizony problémáid lehetnek saját magad képviseletével. Miből eredhet ez a fajta káros életvezetési stratégia? Elsősorban az alacsony önértékelésből. Azt gondoljuk (tévesen), hogy bizonyos dolgok másokat jobban megílletnek, mint bennünket. Mi nem érdemeljük meg. Az alacsony önértékeléshez szorosan kapcsolódik az énelfogadás problémája. Aki nem képes elfogadni és nem tartja értékesnek, fontosnak saját magát, annak a céljai, vágyai se lesznek fontosak, értékesek. A legszomorúbb az, hogy ezt a külvilágunk is gyorsan elfogadja és megszokja. Előfordul, hogy a megkérdezésed nélkül hoznak döntéseket a magánéletedben? Helyetted válaszolnak, amikor valaki megkérdez tőled valamit? Nem állsz ki a véleményedért? Nem adnak a véleményedre? Ha a válasz igen, akkor itt az ideje, hogy előtérbe helyezd és képviseld önmagad.

Önmagunk háttérbe szorítása azt is jelenti, hogy mások életét éljük, miközben letérünk saját életútunkról. Gondolataink, érzéseink, tetteink alapján már nem tudjuk hol kezdődik a másik és hol ér véget az „én”.

Nem gondolod, hogy ideje lenne elkezdeni valóban a saját életed „élni’?

Te mi miatt és kinek a kedvéért szorítod háttérbe magad?

Rákbetegekkel való foglalkozásunk során felfedeztük, hogy bizonyos viselkedésminták jellemzik a betegeket. A maximalizmus, az önmagunk háttérbe szorítása, másoknak megfelelni akarás, a nemet mondásra való képtelenség, a konfliktuskerülés, a túlzott gondoskodás másokról minden betegnél megtalálható. Ezek olyan (önmagunkra) káros viselkedésformák, amelyek - és az ezekből eredő következmények, vagy a mögöttük megbúvó okok - helytelen stressz-kezelési módszerekkel párosulva rákbetegséghez vezet(het)nek.

    Ezen viselkedésminták és a mögöttük lévő okok megváltoztatásával (pszichoterápia) és a rákos daganat gyógyulásának vizualizációjával (Simonton-program), pozitív programozással (NLP) a rákbetegség gyógyítható. A hasonló viselkedésmintákkal élők a változtatással megelőzhetik a rák kialakulását.

Mikor vettél magadnak utoljára valamit?

Mikor gondolkodtál azon utoljára, mi a szíved vágya?

Tedd szokássá, hogy rendszeresen megajándékozod magad, hiszen megérdemled!

 Te mivel ajándékoztad meg magad utoljára?

És mikor ajándékoztad meg magad utoljára?

A szeretet igazi lényegét a feltétel nélküli szeretet képviseli. Mai világunkban az emberek közötti interakciókban gyakran összemosódik ez a fajta szeretet mostohatestvérével, a feltételhez kötött szeretettel. Sokszor tévesen gondoljuk azt, hogy mi feltétel nélkül szeretünk. Aztán kiderül, hogy ez valamilyen szinten és formában sajátos elvárásainkhoz és feltételeinkhez kötött.

Mi is a feltétel nélküli szeretet?

A szeretet igaz arca, amely mentes az elvárásoktól, egyéni érdekektől és az ítélkezéstől. A feltétel nélküli szeretet önzetlen. Amikor önzetlenül szeretjük a másikat, akkor elfogadjuk olyannak amilyen. Önmagáért szeretjük.

A probléma az, hogy gyermekkorunkban a legtöbbünk szülei feltételhez kötötték a szerető gondoskodást, irántunk érzett érzelmeik kifejezését. Ezért mi ezt a családi mintát visszük tovább "észrevétlenül" és alkalmazzuk barátainkkal szemben, párkapcsolatainkban, gyermekeink nevelése során.

Példák arra, hogy a szüleink milyen feltételekhez köthették szeretetüket:

1. ha jól tanulsz, akkor megkapsz tőlünk minden támogatást
2. ha orvos leszel, akkor nagyon büszkék leszünk rád
3. ha apád kedvében akarsz járni, akkor elmész fociedzésekre
4. kisfiam én nem szeretlek, ha így viselkedsz

A feltételhez kötött szeretet a manipuláció széles eszköztárának egyik ékes darabja. Nagyban különbözik a feltétel nélküli szeretettől. Itt ugyanis a befolyásolt személy bűntudatot érezhet, amiatt hogy nem tesz eleget azért, hogy elfogadják, szeressék. A feltételhez kötöt szeretet rombolja az önértékelést és énelfogadási zavarokhoz vezethet.

Amikor önzetlenül feltételek nélkül szeretjük a másikat, akkor változások zajlanak le bennünk. Megszabadulunk attól a kényszerünktől, hogy a szabályainknak, elvárásainknak való megfelelés arányában jutalmazzuk szeretetünkkel a másikat.

Neked nehézséget okoz feltétel nélkül szeretni? Te kit szeretsz feltétlenül?

Mindig várunk valamire. Mindig kötjük valamihez a boldogságot.

Majd ha lesz párom! – mondogatjuk, de ha megvan a nagy Ő, akkor így sóhajtozunk - Majd ha lesz egy házunk! Majd ha lesz egy kocsim! Majd ha születik egy kisbabám! Majd ha lesz munkám! Majd ha jobb munkám lesz! Majd ha kevesebb munkám lesz! Majd ha ovis lesz a kisbaba! Majd ha iskolás lesz! Majd ha felnőtt lesz és kirepül! Majd ha megházasodik! Majd ha nyugdíjas leszek! Majd ha unokám lesz! Majd ha nagyok lesznek az unokák… Magadra ismersz? Rájöttél, milyen csapdái vannak ennek a gondolkodási folyamatnak? Mindig várunk valamire. De miért? A célok kellenek az életbe: persze, hogy akarunk házat, munkát, kisbabát, és jobb munkát, és nagyobb házat, és több szabadságot…. De tényleg az kell a boldogsághoz?

 Tényleg csak akkor akarunk boldogok lenni?

Hát ne várj egész életedben valamire, mert így gyorsan elszalad, és a végén azt mondod majd, milyen boldog is voltam, de észre se vettem. Hát örülj az útnak is, ne csak a célnak; vedd észre a boldogságot az életedben, és merj boldog lenni! Vedd észre a szép dolgokat, az apró dolgokat. Mert végül rájössz, nem akkor voltál boldog, amikor meglett az autó, hanem amíg vártál rá….

Te mihez kötöd a boldogságod?

„Jóból is megárt a sok” tartja a mondás. Igaz ez a gondoskodásra is, amely egészséges mennyiségben nagyon fontos minden ember számára. 

A túlzott gondoskodás azon túlmenően, hogy káros, becsapja és legyengíti mindkét résztvevő személyt.

Miért?

Gondoljuk csak végig. Aki túlgondoskodó, az önértékelési problémákkal küzdhet. Saját életének kríziseit nehezen vagy egyáltalán nem tudja megoldani. Ekkor fordul a másik személy  problémái felé, aki felett „anyáskodik”. A másik életterébe való belépés, az élete feletti irányítás átvétele életerőt, sikerélményt és  a célszemély függőségének kialakulása után fontosság érzetet ad a túlgondoskodó számára.

Miért lesz a célszemély függő?

A túlgondoskodó felnagyítja a célszemély problémáit. Úgy állítja be azokat - a legtöbb esetben tudattalanul-  hogy azokat csak az  ő tudja, vagy csak az ő közreműködésével lehet megoldani.

Kialakul egy beteges szimbiózis, amely eltérően a természetben tapasztaltakkal mindkét fél számára káros. A túlgondoskodó ezt tudja, de fél ezzel szembenézni, miközben a célszemély szemét csukva tartja.

A célszemély hamis korlátokat alakít ki magában, hiszen ezeket (soha) nem próbálja meg átlépni két okból sem:

• Az egyik a kialakuló önértékelési problémák, hogy ő egyedül nem képes megoldani az élet kihívásait.
• A másik pedig a kényelmes biztonságérzet, hiszen mindig van valaki, aki segít vagy vállalja a felelősséget helyette.

A túlgondoskodás számos élethelyzetben és szerepben megfigyelhető. Ami kezdetben csak a túlgondoskodónak volt menekülés, az később a célszemélynek is búvóhellyé válik.

A te életedben hogyan jelenik meg a túlgondoskodás?