Rossz szokás, vagy kényszerbetegség?

Azt gondolom, hogy kezdeti rossz szokás alakul át a későbbiekben kényszercselekedetté, vagyis minden körömrágás kezdetben rossz szokás. A rossz szokást az is megkülönbözteti a kényszerbetegségtől, hogy az emberek többsége idővel kinövi ezt a „megnyilvánulási formát”. A kényszercselekvésen már nehezebb változtatni, hiszen az életvitel szerves részét képezi és valamilyen szükségletet kompenzál.

Miért rágjuk a körmünket?

A körömrágás hátterében (mikor már kényszercselekvés) kivétel nélkül lelki okok állnak. Életünk során gyakran ütközünk olyan akadályokba, amelyeket az első pillanatban áthatolhatatlannak, leküzdhetetlennek érzünk. Ezek forrásai az ún. stresszorok, amelyek kiváltják a szorongás érzését az emberben. A leküzdhetetlenség pillanatnyi állapota feszültséghez vezethet bennünk. Milyen tényezők tűnhetnek pillanatnyilag leküzdhetetlennek? Ilyen lehet például a megváltozott környezet: új munkahely, új lakóhely, új iskola, új emberek. Ezekhez szorosan kapcsolódik, hogy az egyénnek alkalmazkodnia kell az új elvárásokhoz, követelményekhez a munkahelyen, az iskolában. Ez az átmeneti, ún. „betanulási” időszak sok újszerű helyzetet hoz, amelyek megoldásában a korábbi betanult automatizmusok csődöt mondhatnak. Sok mindent újra kell tanulni, új elvárásoknak kell megfelelni.

Az ismeretlentől, az újtól való szorongás levezetésére elérhető közelségbe kerül a köröm „megcsonkítása”, ami egyfajta félelem a saját agressziónktól. A saját agressziónk itt az jelképezi, hogy egy kihívásokkal teli helyzetben mennyi életerőnk, magabiztosságunk van megoldani a problémákat. Amikor ezek a kihívások soknak tűnnek, vagy nem kapjuk meg a kellő emberi támogatást (ez főleg gyerekkorban), hogy bátran harcba vonuljunk, akkor az ember „visszavonulót fújhat”. Ez a cselekedet menekülés önmagunktól. A megoldás a felelősség, a tettek végrehajtása mind-mind ránk várnak. Mi azonban megijedünk tőlük. Könnyebb a menekülés. Amikor nem lehetséges a külső menekülés (elfutunk, fizikálisan helyváltoztatással kilépünk az adott helyzetből, akkor megtörténhet a belső menekülés és bezárkózás. Ez főleg gyerekkorban jellemző, amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van.

A köröm harci eszköz a természetben és ez az emberek világában sincsen másképpen. A köröm megrövidítése, lerombolása egyenlő önmagunk legyengítésével. Persze ez máris magyarázatot ad és jó indokot szolgáltat arra, hogy miért is ne „vegyük fel a kesztyűt”. Véleményem szerint létezik egy másik „jótékony hatása” is a körömrágásnak. A tövig rágott ujjak, a körömágy sérülése okozta fájdalom pillanatnyilag erősebb érzés a szorongásnál, így úgy tűnik, hogy kioltja annak a hatását. Ezért számomra létezik egy új fogalom: az „adagolt körömrágás”: ez azt jelenti, hogy a szenvedő alany, mindig csak annyit rág le a körméből, amekkora a szorongás érzésének a mértéke. Így spórol a körmeivel, hiszen egy tövig rágott körömnek tetemes időre van szüksége mire újra „betakaríthatóvá”, használhatóvá válik.

Van-e megoldás?

Az embernek minden élethelyzetben meg kell tanulnia felvállalnia önmagát. A felnőtt kor egyenlő a felelősségvállalással, hogy vállaljuk tetteink következményeiért a felelősséget. Ahelyett, hogy energiáinkat magunk ellen fordítanánk, használjuk őket az élethelyzetek megoldására. Minden probléma önálló megoldásakor erősebbé válunk. Ez egy lépcsőzetes munka, amelynek során egyre feljebb lépünk a hatékonyság, az önismeret és a belső erő képzeletbeli lépcsőházában. A gyermek körömrágása egyfajta tükör a szülőknek. Azt jelentheti, hogy a szülők sem vállalják magukat bizonyos élethelyzetekben. A gyermek 6-7 éves korban a család „hiányos” megoldási eszköztárából dolgozik, ezért saját agresszióját sem képes levezetni. Ehelyett bűntudatot érez, amelyet a körömrágással próbál meg csökkenteni. A szülőknek kell helyes példát mutatniuk, vagyis nekik kell elsősorban változniuk.

Népbetegség Magyarországon, de más nyugati civilizációkban is, így az ún. menedzserbetegség egyik tünete. A menedzserbetegség egy állandó fáradtsággal, alvás-problémákkal, fej- illetve hátfájással, magas vérnyomással járó tünetegyüttes, amely elsősorban a középkorú, felelős beosztásban dolgozó férfiakat, kisebb százalékban nőket érint.

A magas vérnyomás egyáltalán nem csak a menedzserbetegség tünete, ám nem véletlenül indítottam azzal, hiszen a magas vérnyomás ritkán jelentkezik önálló tünetként, és általában a menedzserbetegség hátterében is álló túlzott és tartós stressz az oka.

Jellemzően pszichoszomatikus betegség, azaz lelki eredetű. A nagy mértékű stressz, és annak nem hatékony kezelése számtalan testi tünetet eredményezhet, ezek közül egy a magas vérnyomás.

Ha még mélyebbre akarunk ásni a lelki okokat illetően, akkor a testszimbolika jó kiindulási alapot nyújt nekünk. A vér az életerő szimbóluma, így a vérnyomás-problémákkal küzdő embernek nehézségei vannak ereje, energiái beosztásában, hatékony felhasználásában. A magas vérnyomással élők állandó „nyomás”, feszültség alatt vannak, konfliktusokkal terhelt mindennapokat él, amiben nincs megállás, lassítás, egy kis szünet vagy pihenés. Mindent azonnal el akarnak intézni, azokat a problémákat is magukra veszik, amelyeket pedig nem nekik kellene megoldani, hatalmi harcokat folytatnak, és többet várnak el maguktól, mint amit erejük enged. Gyakran maximalisták, és általában jellemző rájuk a túlgondoskodás és a túlzott megfelelési vágy is.

Idős korban jelentkező magas vérnyomásnál szintén felfedezhetők ezek az okok, ám előfordul, hogy már nem a megfelelési vágy áll a háttérben, hanem a fontosság-érzet fenntartása. Hiszen az idős emberek úgy érezhetik, hogy háttérbe szorultak, feleslegesek a környezetüknek, s egy feszített tempóval igyekeznek helyt állni, több energiát használnak fel, mint ami rendelkezésükre áll.

A magas vérnyomás kezelése lelki oldalról:

1. Konkrétan felderítjük a jelen lévő lelki okokat, tudatosan figyeljük magunkat, milyen helyzetekben jelentkezik a magas vérnyomás, majd azokban a helyzetekben megtanulunk másképp reagálni, nem a betegséggel. Ingerültség, feszültség, ugrásra kész viselkedésünk helyett vegyünk mély levegőt, lassítsuk le a mozdulatainkat, gondolkodásunkat. Lássuk be, ha nem ugrunk azonnal megoldani egy helyzetet, vagy nem ugrunk azonnal a másik torkának, akkor is eljutunk a célunkig. Azt mondod: „Csak több idő alatt!”? Én meg azt mondom: „Megfontoltabban. Ha előbb átgondolod a dolgokat, és csak aztán cselekszel, azzal pluszenergiát és időt spórolsz.” Lassan járj, tovább élsz!

2. Viselkedés-módosítással is elérhetjük a kívánt eredményt: visszaveszünk maximalizmusunkból, megtartjuk a határainkat, csökkentjük a túlzott megfelelési vágyat. Ha átadsz másnak a munkáidból, több energiád marad magadra. Ne akarj mindent önmagad és egyedül megcsinálni! A környezeted szívesen segít, ha megkéred őket. Őrizd a határaidat: hidd el, elég neked a saját életedet élni, nem kell másokét is. Bízz a többiekben, meg fogják tudni oldani a problémáikat néha nélküled is. Hagyd a másoknak megfelelést, és tartsd szem előtt, hogy csak saját magadnak kell megfelelned: meglátod, egyensúlybe kerül végre túlhajszolt életed. Bizonyítani akarod a fontosságodat? Semmi szükség rá. Ha néha megállnál, és csak figyelnéd a többieket magad körül, akkor észrevennéd, mennyire fontos vagy nekik.

3. Tüneti kezelésként relaxációba kezdhetünk, mely egyrészt hatékonyan csökkenti a stresszt, így a magas vérnyomás egyik fő okát, másrészt jól nyugtat, így karban tartja, vagy segít beállítani a megfelelő vérnyomást. Dolgozzunk ki önmagunk számára megfelelő vizualziációs képeket a relaxációra: keressünk olyan szimbólumo(ka)t, amelyek megjelenítik számunkra az egészséges vérnyomást. Optimális ütemet képzeljünk magunk elé valamilyen szimbolikus képben: például metronómot, hintázó gyermeket, a víz felszínén ringatózó bólyát, vagy csónakot, a szellővel együtt hajladozó virágot. Napi 1-2 alkalommal végzett 15-20 perc relaxáció mindenképpen hasznos és jót fog tenni az egészségednek, és ez nem csak a vérnyomásodon fog meglátszódni.

Neked milyen a vérnyomásod?

Kedves Olvasóink!

A mai témánk egy "életerővel teli" élménybeszámoló. Egy ma már egészséges ember beszámolója a rákbetegségéről, az egészséghez vezető út megtalálásáról, magáról az útról, és a gyógyulásról. A "cikk" hosszú, de erre szükség is van. Egy nagyon részletes leírás Dobák Lászlóné Margó "belső hittel teli" felépüléséről. A beszámoló egyben üzenet is. Üzenet mindenkinek, aki direkt vagy indirekt módon érintett a témában, hogy a magunkba és az általunk választott gyógyulási módszerbe vetett hittel igenis mindenhonnan fel lehet állni.

Rákbetegség – happy end-del

„Simonton-módszerrel gyógyultam meg csontmetasztázisból”

Nagyon sok szeretettel ajánlom figyelmébe történetemet sorstársaimnak, mert bízom abban, hogy személyes példám sokuknak ad reményt e félelmetesnek hitt betegség leküzdésében.

Dobák Lászlóné Margó vagyok, 65 éves. Szeged külvárosában, Szőregen élek. 12 évvel ezelőtt öt-hat hónapra tették a hátralévő életemet – és jelenleg is aktív, teljes életet élek. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor az L!-es csigolyám összeroppant és másik három csigolyám is érintett volt, harminchét kilóra lefogyva, ágyhoz kötött kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Elvitek egy írisz-diagnosztikushoz, aki csak megerősíteni tudta a diagnózist, viszont javasolt egy természetgyógyász és pszichológus párost, akik áttétes rákbetegekkel is foglalkoznak. Elvetettem először ezt a lehetőséget, hiszen én jóval előtte már stresszes, alvászavaros depresszióval voltam leszázalékolva, és nem hittem, hogy el tudok valaha is lazulni, relaxálni. A vizsgálatok után onkológiára javasoltak. Ezt én elutasítottam, mert hasonló diagnózissal volt olyan ismerősöm, aki minden onko-terápiás kezelést felvállalt, mégis szörnyű szenvedés után hunyt el.

Első lehetőség számomra, amelyben hittem, egy kínai eredetű gyógytermék-család volt, ennek immunrendszer erősítője, méregtelenítő teája és vitaminja. Ebben nagyon hittem, mert a fehérvérsejtek „killer sejtjeit” stimulálva fel tudja venni a harcot az áttétes ráksejtek ellen is. Nagy mennyiségben fogyasztottam. Pár hét múlva nagyon erős fájdalmaim lettek, férjem kihívta a családorvosunkat, és ő nagyon megértően nem tuszkolt be az onkológiára, hanem elmondta, hogy a páciensei között van egy csontmetasztázisos beteg, akinek jelenleg negatív az eredménye és valamilyen pszichológiai módszerrel gyógyult meg – elküldi hozzám. Kiderült, hogy ő is széttört csigolyával került ugyanazon két gyógyító emberhez, akiknek a nevét már az írisz-diagnosztikus is javasolta: Dr. Sípos Tibor természetgyógyász és Vargáné Kopornyik Zita (a blogon szerzőként: VKZ) pszichológus volt. Számomra ez volt a sorsfordító pillanat, mert ez nem lehetett véletlen, hogy kétszer egy hónapon belül ugyanazokat küldi nekem segítségül az élet. Vallásos révén én ezt a Jóisten figyelmeztetésének tudtam be. Azonnal hívtam őket az ágyamhoz, hisz menni nem tudtam.

Sípos Tibi elmondta, hogy azok a fájdalmak, amelyeket tapasztaltam, azok a gyógytermékek radikális méregtelenítő hatásának tudhatóak be – úgynevezett „gyógyreakciók”. Amikor elolvastam Beata Bishop: Ideje a gyógyulásnak könyvét – így ezt magamon be is tudtam azonosítani. Sípos Tibor beállított egy „testre szabott”, szelídített „gerson-diétára”, amely csak azokat a táplálékokat vonta el, amelyekből a daganatos sejtek is tudnak táplálkozni. elvonta a sót, a zsírokat és minden fehérjét. Teljes kiőrlésű bio ételeket, magvakat, nyers és párolt zöldségeket, friss gyümölcsöket ettem, de soha nem koplaltam. Éhgyomorra 3 dl zöldség lé volt a „koktélom”, amely bio céklából, sárgarépából, és almából kifacsart lé volt – mert et rögtön elfogyasztva rákblokkoló enzimeket tartalmazott. Naponta két alkalmi beöntéssel távolítottuk el a salakanyagokat.

Ezt én később úgy fogalmaztam meg, hogy ezek voltak a „mankóim”: az egyik a gyógytermék-család, a másik pedig a diéta, amelyekre támaszkodva, időt kaptam az igazi gyógyító módszerhez a Simonton daganat-visszafordító imaginációs technikához. Mire Zita eljött hozzám, már kiolvastam a „Gyógyító képzelet”-et, és tudtam, hogy én ahhoz a feléhez fogok tartozni a betegeknek, akik meggyógyulnak. Nagy hittel és célokkal fogtam hozzá Zitával ennek felépítéséhez. Most utólag tudom, nekem szerencsém volt, hogy nem tudtam menni, mert így egyéni, testre szabott terápiát tudtunk kezdettől fogva alkalmazni, amely csak rólam szólt. Tudniillik az imaginációs technikát csoportos keretek között is meg lehet tanulni, de ez csak tüneti kezelés, nyilván az elsődleges, hisz a daganatos állapotot meg kell szüntetni. Nálam viszont „kétfrontos” technikát alkalmaztunk, mert egyúttal feltártuk azokat a neuralgikus gócpontokat, amelyek véleményünk szerint a daganat kialakulásához vezettek. Így a depressziós, szorongós személyiségem is átalakult – és volt az a fontos momentum, hogy 10 hónap múlva nem csak negatív eredményt produkáltam, hanem azóta sem újult ki nálam a daganat. Mert 12 év tapasztalata azt mutatta, hogy Zitával sokan viszonylag gyorsan meggyógyultak, de azoknál, akik csak csoportban „Simontonoztak”, negatív eredmény után pedig el akarták felejteni az egészet, azok körül kerültek ki a visszaesők. Ezért én Zita csoportjának életfogytig tartó tagja vagyok.

Hogyan is történt az én gyógyulásom?

1. Először is feltérképeztük a daganat kialakulását megelőző évek stressz helyzeteit: „lelki élve-boncolást tartottunk” – kiderítettük a depresszióm okát, amely az elsődleges vesedaganatomhoz vezetett, azokat a lelki mérgeket, amelyeket magamban hordoztam és magamba fojtottam gyűlöletes, negatív érzések formájában. Ezen érzések „személyes főszereplőit” ágyamhoz hívtam. Mindenki eljött, átbeszéltük a történteket, kibékültünk, és így ma senki iránt nem érzek gyűlöletes indulatot.”Megbocsájtó programmal” is rásegítettünk, mert a kritikus szituációban „belebújtam” a másik személy bőrébe, és így az ő aspektusából nézve helyére tudtam tenni a keserű indulatokat.

Felkutattuk a vesedaganatom eltávolítása és a csontáttét között eltelt 4 év eseményeit. Kiderült, hogy egyértelműen – lelki – áttétem lett, hiszen a műtétemet követően metasztázis nem volt, akkor utókezelésre sem javasoltak. Melyek voltak ezek az események: az egy éves kontrollomnál „valamit” a másik vesémnél is láttak. Az ultrahang és a CT vizsgálat között eltelt 10 nap újból sokkolta a családomat, hiszen azt gondoltuk, hogy a másik vesémben is daganat van. Az ikertestvérem fel is ajánlotta az egyik veséjét, ha szükség lett volna a transzplantációra. Szerencsére csak ciszta volt az a valami. Ezután azonban nem sokkal édesanyámat agyvérzés érte, - feltételezhetően a sok stressztől – félig lebénult. Az ikertestvéremmel ápoltuk, gondoztuk, aki szintén súlyos depressziós volt. Másfél évre anyukám betegsége után meghalt az ikertestvérem, pár hét alatt rákban. Akkor azt fogalmaztam meg, hogy vele együtt „meghalt a jobbik énem is”. Magamra maradtam béna anyukámmal, idős szüleim fájdalmával és gondozásával, majd másfél év múlva csontáttétem lett. Tehát ezen helyzetek „veszteség élményét” is fel kellett dolgozni.

2.  Ezek után a célok meghatározása következett:
   1. melyek a 3 hónapos céljaink: jobb hangulat, több fájdalommentes napszak és a 40 kilós testsúly elérése, tehát 3 kilós súlygyarapodás. Eleinte két relaxáció között ön szuggessziós úgynevezett „mormolós” pozitív mondatok megfogalmazása, ismétlése történt, amelyet fájdalomcsillapításra is alkalmaztam: „Egyre jobban és jobban érzem magam.” „Önbizalmam töretlen, erős, kifejlődött.”…stb.
   2. 6 hónapos célom: Karácsonykor,- ha mankóval is elmegyek a templomba az éjféli misére, amelyet a testvéremért ajánlottunk fel (ott is voltam a férjem támogatásával). Ekkora már volt egy „kalluszosodást” mutató röntgen eredményem.
   3. 1 éves célom: negatív eredmény, Zitánál már részt veszek a csoporton. Ez meg is történt: 10 hónapra negatív csontkamera eredményem lett, és ekkor már bottal önállóan közlekedtem, és két hónap múlva már busszal, mankó nélkül tudtam elmenni a csoportba. Egy év után hagytam abba a diétázást.
   4. 5 éves célom: régi munkám teljes elvégzése és 5 év múlva a lányom esküvőjén táncolni szeretnék (ezt az imaginációmba is beépítettem). Természetesen mindez meg is történt velem.
3. Hogyan is történt az én Simontonos gyógyulásom?

Az imaginációs képeket én magam alkottam meg szimbolikus formában és le is kellett rajzolnom Zitának, amely a következő volt: a fehérvérsejtek „killer-sejtjeinek” a fehérszőrű Samuka cicámat sokszorosítottam meg, akinél láttam, hogy röptében hogyan „vadászta le” a papagájunkat. A ráksejtjeim girhes egerek voltak, amelyeket behelyeztem a gerinccsigolyám lyukába. Ezt a lyukat a ráksejtek okozták, amelyek „megették” a csontsejteket. A girhes egereket körbefogták a Samukák és széttrancsírozták, majd beledobálták egy vízi őrlőmalom kerékbe – így képzeltem el a májamat – majd ezt a szennyes vizet belevezettem egy barlangi alagútba – ezek voltak a beleim – és az alagútból a szabadba távozott a szennyes lé. Ezt addig csináltam, ameddig teljesen tiszta nem lett a távozó víz. Közben – mintegy képernyőre kivetítve – láttam, amint a lyuk egyre kisebb lett, és végül már csak a tiszta fajansz-színű csigolyámat épen láttam. A Samukákat még meg is vadítottam az immunrendszer erősítő készítménnyel, ezzel fokoztam vadászösztönüket. Az imaginációs kép végén megdicsértem, „megsimogattam” a Samukákat, hogy ügyesek voltak. Ezután beépítettem a gyógyulási célképeket is, amely az ötéves célom volt. Láttam a lányomat esküvői ruhában a templom lépcsőjén felmenni, és láttam magam az esküvőjén a vőmmel táncolni, pedig én akkor menni sem tudtam. Majd az imaginációs kép végén láttam magam előtt a mosolygó Úrjézust, mint jó pásztort, aki megdicsért, hogy a helyes utat választottam. Ezt az imaginációt a Zita kazettáján lévő relaxációs rész és zene, valamint Zita szövege kísérte. Ezt naponta háromszor-ötször megcsináltam.

Összegezve a „csodát”, ami velem történt:

Zita betegei közül az első voltam, aki csak ezzel a módszerrel gyógyultam, mert volt, aki előtte vagy közben is kapott kemoterápiás vagy sugárkezelést. Volt, aki diétázott, volt, aki nem. A közös bennünk, hogy a Simonton-módszerrel, reménytelen helyzetből gyógyultunk meg.

Végső következtetés:

Ma ebben a stresszes világban a rákbetegség igen nagy százalékáért a lelki okok a felelősek, és ezért a „kutyaharapást szőrével” – lelki kezeléssel és stratégiával kell gyógyítani. Magán statisztikám, amelyet több évtizedes pszichiátriai betegtársaim között végeztem, azoknak több mint fele daganatos beteg lett, ha nem előtte öngyilkos. Ebből következik a másik következtetésem.. A többi rizikófaktor – a környezet és a sugárártalmak, a helytelen táplálkozás és életmód – nem mindig közvetlen kiváltó okai, hanem megkönnyítői a betegség kialakulásának. Ezért sem hatásos a jelenlegi rákkutatás és rákgyógyítás hagyományos útja, mert az a tünetek kezelésére és nem az egész ember testi-lelki okaira irányul. Végül pedig egy jó tanács: nem kell fűhöz-fához szaladni, nem kell sokfélébe belekezdeni. Ha megtaláltad a gyógyulás útját – és ez a „Simonton-módszeren” alapuló pozitív képalkotásos öngyógyítás, akkor nagy hittel, akaraterővel, pozitív célok megfogalmazásával elérhető az egészség. A hiten nem csak a vallásos hitet, hanem a gyógyulás útjába való hitet értem. Ehhez kívánok én sok sikert minden rákbetegnek, sorstársamnak:

Dobák Lászlóné Margó

Gyakran történik meg veled, hogy nem figyelnek rád? Nem jegyzik meg, amit mondtál? Vagy nincs reakció arra, ami a szádból elhangzott? Gyakran félbeszakítanak? Egyszerűen nem hallgatják végig, amit mondasz?

Amennyiben azt gondolod, hogy egyedül vagy ezzel a problémával, tévedsz J!

Egy pszichológiai megfigyelés szerint 5 másodperc az az idő, amit ki kell várnunk a másik ember kimondott utolsó mondata után. Aztán megszólalhatunk. Az 5 másodpercen belül az ember még rendezi a gondolatait és eszébe juthatnak még más mondanivalók. Ha ezt nem tartjuk be, akkor ennek az lesz az eredménye, hogy egyszerre szólalunk meg vagy félbeszakítjuk a másikat.

Nos, ha a gyakorlatban ezt az 5 másodpercet valaki kipróbálja, gyanítom nem fog szóhoz jutni. Eléggé frusztráló érzés. Az 5 másodperc kivárása a másik számára azt jelenti tudat alatt, hogy tényleg érdekel minket, amit mond. Ettől a többségnek megered a nyelve és ekkor léphet érvénybe a „lelki szemetesláda” jelenség. „Te tényleg figyelsz, rám, neked elmondhatom! Te megértesz engem!” Persze ez a jelenség bizalom kérdése is. Az őszinte odafigyelés, a türelem, és a tolerancia azonban könnyen megelőlegezik a bizalmat.

A mai pörgő életvitelben nem nagyon érdekel bennünket, hogy mi van másokkal. Magunkra se szánunk elég időt, nemhogy más emberekre. Főleg nem arra, amit mondanak. A személyek közti kommunikáció (kerülvén az általánosítást) kissé öncélúvá (finoman fogalmaztam) vált. Elkezdhetünk például úgy egy beszélgetést, hogy: Szia! Mi van veled? A másik fél válaszol, persze ez már nem érdekel bennünket. Gyakran meg sem halljuk, amit a másik mond. Az a fontos, hogy mi elmondhassunk a mondandónkat. Mindegy mennyi ideig tart. Hogy ez önző viselkedés-e vagy netán gátlástalan? Mindkettő. Nincs rosszabb annál, mikor egy társaságban egymást túllicitálva (a többieken átgázolva) versengenek a résztvevők a beszéd jogáért.

Szerintem mindenki szereti, hogy ha végighallgatják. Nekünk fontos, hogy a mondanivalónk célhoz érjen és a hallgató fél részéről reakciókat kapjunk rá.  Persze a helyes határokat is meg kell találnunk. Az ideális az lenne, hogy a beszélgetésre szánt időt megfeleznénk (két ember esetében). Egyenlő ideig beszél és hallgat mindét fél. Valójában mindenki más stílusú és képességű beszélőkével rendelkezik.  A lényeg, hogy a beszélgetés végén mindkét fél elégedetten távozzon. Az, aki folyamatosan beszél és az is, akit nem hagynak beszélni, egy idő után elszigetelődik. Aki túlkiabál másokat és folyamatosan beszél az sokat információt ad ki magáról és igen keveset szerez másokról. így a környezetéről felületes információkkal rendelkezik. A hallgatóság csak ideig-óráig asszisztál az örökös passzív szerephez, ezért a beszélő emberünk gyorsan társaság nélkül marad, miután a többiek kiismerték e nemes szokását. Az pedig, akit folyamatosan elnyomnak (örökös hallgató tagsággal rendelkezik), önkéntesen menekülhet az elszigeteltséghez. A folyamatos érdektelenség arra sarkallhatja, hogy ne ossza meg másokkal mondandóját. Mindkét fajta elszigeteltség árt az emberi kapcsolatoknak. Nemcsak a kommunikációs csatornák, hanem az emberi érzések is sérülnek.

Te milyen arányban beszélsz és hallgatsz végig másokat?

Ha szeretünk valakit, egyértelmű, hogy minél többet szeretnénk vele együtt lenni. Közel szeretnénk lenni hozzá, tudni akarunk a dolgairól. De hol van az az egészséges pont, ameddig elmehetünk?

Ezt a kérdést egy másik oldalról már megközelítettük a határokról szóló cikkünkben is. Ezúttal kimondottan a kapcsolatokban való túlzott feloldódás, a másik elnyomása lesz a fő téma.

Ahogy az elszigetelődés, magányos életforma komoly problémának számít a mai társadalmunkban, úgy a túlzott bevonódás is. Mintha az emberek ma nem találnák az egszséges mértéket: vagy nagyon is szorosan kötődnek a másikhoz, vagy egyáltalán nem. Egyik sem jó, de honnantól beteges vagy abnormális?

Mivel mindenki más, így nem egyformák az igényeink sem. Valaki szeret minden percet a párjával tölteni, valakinek úgy jó, ha sok időt tölt vele, de nélküle is. Vannak, akik minden programot a családjukkal képzelnek el, vannak, akiknek szükségük van – akár naponta – valamilyen kikapcsolódásra, amit nem családtagokkal töltenek.

Amíg mindketten jól érzik magukat abban a viszonyban, abban a közelségben, amiben vannak, addig normális, amint az egyiküknek „sok a másikból”, úgy valószínű, hogy nem tartották az egészséges kereteket. Mindenkinek van egy személyes tere, amibe már nem szívesen enged be másokat. Nyilván, minél közelebb áll hozzá valaki, annál közelebb engedi magához, de végül van egy zóna, ami csak az övé, és senkit nem enged be – jó esetben.

Igen gyakran tapasztaljuk, hogy szülők nem bírják elengedni a gyerekeiket, vagy hogy a gyerekeknek sincs eszük ágában sem leválni a szülőkről (azért ez a ritkább), párkapcsolatokban szintén megfigyelhető, hogy az egyik fél teljesen magához láncolja a párját. Ez történhet nyíltan is, de sokkal inkább burkoltan valósul meg, például játszmákkal.

Van egy feleség, aki nem képes erszteni a férje pórázán. Minden programban együtt kell részt venniük, mindenhová együtt kell menniük. A férjét nem engedi el a barátaival külön programban. Van, amikor más tennivalóval keresztezi a férj terveit, például el kell mennie bevásárolni, vagy elintézni valami sürgős és halaszthatatlan ügyet, ami persze ráérne máskülönben, csak nem akkor, amikor a férj a barátaival találkozna. Van, amikor komolyabb játszmákkal bírja otthon maradásra a párját a feleség, például hirtelen rosszul lesz, vagy azt mondja, most nincs pénzük arra, hogy a férfi elmenjen szórakozni (és megigyon két sört). De többnyire „csak” addig gördít nehézségeket a külön-program útjába, amíg végül a találkozó félórásra rövidül, vagy teljesen elmarad.

Vannak fiatal felnőttek, akiknek már saját családot kellett volna alapítaniuk, de legalábbis párt keresniük, és külön élniük a szülőktől, de még harminc éves fejjel is otthon laknak. Eszik, amit az anyukájuk megfőz, viselik a tiszta ruhákat, és csak jó esetben szállnak be az anyagi költségekbe, még ha van is munkájuk. Talán nehezebb ma boldogulni, mint a szüleiknek az ő korukban, kevesebb a lehetőség és a támogatás egy külön élet elindításához, de világos, hogy akiknek csak az anyagi javak és a munkalehetőségek állják az útját az önálló élet elkezdéséhez, azok legalább otthon megmutatják, hogy nem a szüleiken szeretnének élősködni öregkorukig: kiveszik a részüket a ház körüli munkákból, keresik a lehetőségeket, és nem félnek dolgozni, még ha képzettségükön aluli is a munka.

Vannak szülők, akik nem bírják elengedni, és felnőttként kezelni a gyerekeiket, hiába költözött el, házasodott meg, vagy alapított családot. Ugyanúgy aggódnak érte, mint kisgyermekkorában, naponta többször hívják telefonon, kikérdezik a dolgairól, a magánéletéről, pénzügyeiről, kéretlen tanácsokkal látják el, és általában beleszólnak az életébe. Olykor olyan játszmákba kezdenek, amelyek azzal az illúzióval szolgálnak számukra, hogy a gyerekük még mindig tőlük függ, vagy a régi szoros kapcsolat van köztük. Például ragaszkodnak hozzá, hogy minden nap meg meglátogassa őket a gyerekük: valamilyen feladattal látják el, vagy éppen adni akarnak neki valamit, közös étkezést szerveznek, ami alól nincs kibúvó. Világos, hogy egy szülőnek a gyereke mindig is a gyereke marad, de gyereknek lenni, vagy valakinek a gyerekének lenni nem ugyanaz. (Most figyeltem föl rá, hogy más nyelvekben ezt külön szóval fogalmazzák meg, kb. mint a magyarban a fia/lánya és a gyerek.) Úgy is lehetek valakinek a gyereke, hogy már felnőtt vagyok, vagy ha teszem azt, valaki tizenöt éves korában árva, akkor bár nincsenek szülei, mégis gyerek. Az is igaz, hogy a gyerekek nevelése eléggé kitolódott az utóbbi időben, és a szülők nem tizennyolc évig gondoskodnak csemetéikről, hanem sokszor inkább huszas évei közepéig. De gondoskodni egy húsz éves fiatal felnőttről már nem ugyanaz, mint gondoskodni egy fél évesről, öt évesről, tizenkét évesről...stb...

Látható, hogy a fenti példák az egészségtelen, abnormális közelségű kapcsolatokat mutatták be. Nem kell azonban feltétlen ilyennek lennie, elég, ha valaki „fojtogatónak” érzi a másik iránta tanúsított viselkedését. Mi a teendő ilyenkor?

Szóljuk, szóljunk, és szóljunk! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, tehát, ha valakiből túl sok, akkor kérjük meg, hogy vegyen vissza. Az emberi kapcsolatok olyanok, mint a homok, minél jobban szorítod, annál jobban folyik ki a kezed közül. Tehát ha a másik kéri, igenis engedni kell, nem lesz rosszabb tőle a kapcsolat, hanem éppen ellenkezőleg, javulni fog, mert levegőhöz jut mindenki, és jobban fogja keresni a másik közelségét, mintha folyamatosan nyomultak volna rá.

Például a feleség egy feltöltődött, kisímult, a felesége után vágyakozó férjet fog visszakapni néhány külön töltött óra után. A gyerek szívesen látogatja meg a szüleit önként, ha nem érzi úgy, hogy dróton rángatják. A szülők örömmel hallgatják gyerekük sikerélményeit az önálló élet útján; ha nem telepszik rájuk a gyerekük, lehetőségük van segíteni is.

Segítsünk a másik félelmeit legyőzni! A másik saját életterébe való belépés általában az önbizalomhiányból, téves tanulási mintákból, fals hiedelmekből, azaz a félelmekből ered. Aki nagyon ragaszkodik a másikhoz, azért teszi, mert nem bízik magában, fél, ha enged a gyeplőn, akkor a másik soha többé rá se néz, a tájára se megy. Mért is tenné, hiszen nem kötelező, nem fog megsértődni, fenyegetőzni, ha lazítanak a láncon. Pedig a másik akkor is menni fog, ha nem járnak szankciók az eltávolodásért. Egészen egyszerűen, mert szereti azt az embert. Kötődik hozzá, és fontos neki. Ha segítünk párunknak, gyerekeinknek, szüleinknek legyőzni félelmeiket, akkor ők engedni fognak a gyeplőn. Biztosítsuk őket, hogy ha más tempóban is, de mi magunktól is közeledünk feléjük. Magyarázzuk el, hogy egy kis távolságtól éppen hogy hiányolni fogjuk őt, nem elfelejteni. Hallgassuk meg aggályait, és nyíltan beszéljük meg azokat. Alakítsunk ki új menetrendet, szabályokat, ami mindkettőnknek megfelelő, egy új, őszintébb kapcsolat érdekében.

Neked hol húzódik meg a saját tered határa?

Hasnyálmirigyünk (pancreas) kettős funkcióval rendelkezik. Egyrészről a külső elválasztású mirigyei hasnyálat termelnek, amely a patkóbélbe ürül. Másrészt a belső elválasztású mirigyek inzulint állítanak elő, amellyel szervezetünk vércukorszintjét szabályozza.

A hasnyálmirigyrák három okból is a legveszélyesebb rákfajták közé tartozik:

1.       a tumor ritka esetben jóindulatú

2.       a korai felismerést megnehezíti, hogy a kezdeti stádiumban tünetmentes

3.       agresszíven és gyorsan terjeszkedik, könnyen képez áttéteket (leggyakrabban májba, tüdőbe)

A hasnyálmirigyrák tünetei igen sokfélé lehetnek: puffadás, hasi fájdalmak, emésztési problémák, az epevezeték elzáródása miatt kialakuló sárgaság, fogyás.

Mit jelképez a hasnyálmirigyrák?

A hasnyálmirigy rákos megbetegedésének lélektani hátterében (a többi rákos megbetegedéshez hasonlóan) olyan mélyen elfojtott lelki problémák állhatnak, amelyek megoldás hiányában fizikai szinten, a testünkben burjánzanak el. Mivel a hasnyálmirigy a korábban említett kettős funkcióval rendelkezik a betegséget kiváltó lelki okok is két terület köré rendeződnek.

1. Emésztés: a hasnyálmirigysejtek pusztulása az emésztési funkciók csökkenéséhez, végső soron leállásához vezethet. Lelki szinten képtelenek vagyunk az életünk történéseit (lehet pozitív és negatív) megérteni, elfogadni és megemészteni. Mérgelődünk vagy szorongunk a külső, általunk kontrollálhatatlan tényezőkön. Áldozatnak érezzük magunkat, aki az elemek szeszélyének ki van szolgáltatva. Amennyiben az ember sokáig háborog, sok harag van a szívében, a hasnyálmirigyrák könnyen képezhet áttétet a májba, amely a méregtelenítés egyik fő testi bázisa.
2. Cukorszint szabályozása, azaz lelki szinten az életünk mennyire édes. Ruediger Dahlke „A betegség, mint szimbólum” könyvében úgy fogalmaz, hogy: „Nem kapjuk meg, amiről azt hittük, hogy jár nekünk, illetve amit már titkon saját tulajdonunknak véltünk.” Az ilyen fajta „beleélések” gyorsan csalódáshoz vezetnek, főleg ha túlkontrolláljuk az életünket (túlkontrollálás: az élet velünk kapcsolatos minden területét az irányításunk alá akarjuk vonni, hogy a jelen és a jövő kiszámíthatóvá váljon. Szoros kapcsolatban van a túlzott biztonságra való törekvéssel.). A hasnyálmirigyrák előfutára lehet a cukorbetegség. Az életünkben kevés az édes pillanat. Az életünk keserű, ritkán vagy egyáltalán nem vagyunk boldogok. A boldogságra törekvés az esetek többségében nem öncélú. Mások örömeinek örülünk, mások boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk. Mások életét éljük, ezért mások örömeinek örülünk.

Mindkét problémakör esetén könnyen képződik áttét a tüdőbe és a vesébe. A tüdőbe azért, mert az a titok szerve: amikor magunkba fojtjuk a problémáinkat és nem akarunk beszélni róla. Főleg a férfiak esetében jellemző (saját tapasztalat), ahol a problémák kitálalása a gyengeség egyik jele (tévesen) és szemben áll a társadalmi elvárásokkal. A vese a párkapcsolatot szimbolizálja. Amennyiben a betegnek párkapcsolati problémái vannak, akkor képződhet a hasnyálmirigyből áttét.

Mi a megoldás?

Az orvosi lehetőségeken túlmenően pszichoterápiás kezelés és életvezetési tanácsadás javasolt. A rákbeteg lelki életében két fő vezérfonal mentén kell elindulni. Az egyik az elfogadás képességének gyakorlása saját életében. A másik pedig a szeretet létkérdésének megválaszolása: Miért érdemes szeretnem magamat és másokat? Milyen szépségek vannak az életemben és milyen szeretett emberekért, dolgokért, célokért érdemes élnem? Kik azok, akik szeretnek? Mi mindent tehetek magamért és a másokkal (az általam fontosnak ítélt) való kapcsolataim javításáért?

És a megelőzés?

A válasz a korábbi felsorolt negatív életvezetési minták negatívjaként is felfogható. Tanuljunk meg alkalmazkodni a körülményekhez (rugalmasság). Fogadjuk el, hogy vannak tényezők az életünkben, amelyek nem a mi irányításunk alatt állnak.  Tanuljuk meg, hogy igenis van miért szeretnünk magunkat és másokat. Találjuk meg életünkben a szeretet forrását. Ha úgy érezzük nincs, hát keressük! Felejtsük el azt a gyerekes gondolkodásmódot, amelynek duzzogás a vége, ha nem kapjuk meg pontosan azt, amit és ahogyan akartunk. Az egészségünkért biztosan megéri!

„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”

Kedves idézet.  Ezekkel a közmondásokkal néha az a baj, mint annyi más jó tanáccsal az életben. Minden ember azt veszi ki belőle, amit akar. Van-e határa azoknak a dolgoknak, amelyeket megpróbálunk egy napba belesűríteni? Egy maximalista ember számára valószínűleg nincs. Még fér egy kicsi..még egy kicsi..még ezt is meg tudom csinálni. Fokozatosan így lesz bárkinek az élete túlterhelt. Az idézet hátterében valószínűleg a halogatás orvoslása állhat. Tedd meg ma azt, amit már nem biztos, hogy holnap megtehetsz. Tedd meg most, ne halaszd holnapra, mert az életed egy hosszú holnapból fog állni.

Vajon hol kellene a határt meghúzni? Halaszthatok holnapra is a dolgaim közül? Vagy nem?

Tudjuk, hogy egy nap 24 órából áll. Tegyük fel, hogy óránként átlagosan egy egység energiát használhatunk fel. Akkor ebből adódóan 24 egység energiánk jut egyetlen napra. Amennyiben ezt a napi keretet túllépjük, mondjuk 6 egységgel, az a másnapi aktivitási szintünkön látványosan meglátszik. Ez a holnapi 18 egység energia egy korlátozott csökkentett üzemmódhoz elég. A testünk viszonylag könnyen hitelez, de kamatostul behajtja az adósságot. Ezt sose felejtsük el!

A következőket javaslom. A halogatás legjobb ellenszere, ha most rögtön hozzálátsz a napod, a heted, a hónapod megtervezéséhez. Ehhez jól jöhet egy határidőnapló. Itt rögzíteni tudod a  munkahelyi és a családi elfoglaltságaidat, a háztartási feladatokat és a saját szabadidős tevékenységeidet. Igen! Előre meg lehet tervezni, hogy mit csinálunk szabadidőnkben.  Ezzel a tervezéssel az ember hozzászoktatja magát a rendszerességhez, amivel sokkal több dolgot tudunk megvalósítani, rövidebb idő alatt. Ha fejben előre felkészülünk a feladatainkra, akkor kevesebb időt kell szánnunk az improvizált feladatokkal („Mi lenne, ha holnap takarítanánk?”) szembeni ellenállás leküzdéséhez.

Visszatérve arra, hogy egy nap mennyi feladatot végezzünk. Amennyiben ezt a korábban említett tervezéshez és saját teljesítőképességünkhöz igazítjuk, akkor nem érhetnek meglepetések. A tervezés itt azt jelenti, hogy a megadott határidőig (amire a feladatokat el kell végeznünk) napi leosztásban csak annyit kell dolgoznunk, amely könnyedén teljesíthető. A teljesítőképesség pedig azt, hogy mi a korábbi tapasztalatunk, azaz mennyit bírunk normál erőkifejtéssel. Ennek adnak keretet az időkorlátok, amelyeket a határidőnaplóban rögzítettünk.

Az előre meghatározott feladatok között kisebb nagyobb üresjáratok lehetnek, amelyeket felhasználhatunk pihenésre, hirtelen felmerült problémák, feladatok megoldására. Így nem sérül a személyes szféránk, mert az üresjáratokban lehetünk a legrugalmasabbak.

A fenti idézetet kissé átalakítva azt mondanám:

„Tedd meg ma azt, amit mára terveztél. Se többet se kevesebbet!” (Megj.:ha nem jön össze, akkor se szorongj miatta. Tanulj a hibáidból és ne felejtsd: holnap is lesz nap!)

Avagy mi lesz a gyerekünkből, ha nagy lesz?

Gyakran látni, hogy a fiatalok, ha válaszúthoz érkeznek, hogy milyen pályát válasszanak, nem ők döntenek, de legalábbis nem egyedül. Általános jelenség, hogy a szülők döntenek a gyerek helyett. Persze nem olyan nyíltan, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, burkoltan bizony igen. Akárkivel beszélgettem mostanában, mindenkinél megfigyelhető volt, hogy a szülők/nagyszülők így vagy úgy, de komoly részt vettek a döntésben.

„Én mindig is zenész akartam lenni, de a szüleim azt mondták, hogy előbb szerezzek egy diplomát, utána még akármi lehet belőlem. Persze itt ragadtam az orvosi pályán.”

„Legszívesebben kozmetikus vagy műkörmös lennék most is, talán még nem is késő, de már közgazdásznak tanultam, és valószínűleg igaza volt a szüleimnek, hogy ebből jobban meg lehet élni.”

„Annyiszor mondogatta az apám, hogy majd én veszem át az ügyvádi praxisát, hogy mikor iskolát kellet választani, szinte nem is gondolkodtam, egyértelmű volt, hogy nekem is ügyvédnek kell tanulnom.”

„A mi családunk generációk óta a vendéglátásból él, a testvéreim is ebbe szálltak be, hiába van más irányú diplomájuk, és úgy néz ki, én is ebbe a sorba állok be.”

„Mindkét szülőm orvos, sőt az egyik nagyszülőm is, egyáltalán nem véletlen, hogy a testvéreimmel mindhárman orvosi pályára készültünk.”

Kinek kell meghozni a döntést, hogy mi legyen a gyerekből? El tudja dönteni maga, vagy jobban tudják a szülők, hogy mi a jó neki?

Ebben a kérdésben kivételesen nem az arany középútban hiszek, mert azt gondolom, hogy mindenki magának tudja, hogy mi a legjobb neki. A döntés, minden súlyával és felelősségével legyen azé, akinek az életéről szó van.

Mire a gyerek eljut addig a korig, hogy e döntés közelébe kerüljön (14-18 éves kor), addigra bőven átadhatta neki a szülő a maga bölcsességét, életfilozófiáját, világnézetét. Megtaníthatta felelősségteljes döntéseket hozni, így nem kell befolyásolnia, vagy manipulálnia, és nem kell az akaratát sem ráerőltetnie a gyerekre.

Akár nyíltan, akár burkoltan hat a szülő a gyerekére, a hatás az hatás, és nyilvánvaló, hogy sok gyerek azért választ ilyen vagy olyan pályát, mert meg akar felelni a szülei elvárásának, vagy szimplán csak örömet akar nekik szerezni. Látszólag övé a választás, mégis a szülők döntéséről van szó. Van, hogy a szülő azt szeretné, a gyereke folytassa a családi vállalkozást, legyen az autószerelés vagy ügyvédi iroda. Vannak szülők, akik saját, meg nem valósított, dédelgetett álmaikat szeretnék a gyerekük által megvalósítani, mondjuk kutatók, vagy versenyzők akartak lenni, de nem volt meg a kellő hátterük, tehetségük, és most a gyereket nyomják ebbe az irányba. Talán nekik még nem volt lehetőségük diplomát szerezni, ezért minden erejükkel azon vannak, hogy legyen a gyereküknek diplomája, mindegy, milyen, de diploma legyen.

Így, vagy úgy, kisebb vagy nagyobb befolyással, nyíltan vagy burkoltan a szülői oldalról, megfelelési vágyból vagy nemet mondási képtelenségből, határozatlanságból a gyerek oldaláról, végülis az ilyen döntés nem azé, akinek aztán együtt kell élni a döntés következményeivel. Mert mi van akkor, ha a gyerek megszerzi azt a diplomát, de nem tud vele elhelyezkedni, mert annyira távol áll tőle az a szakma? Mi van, ha beáll a családi vállalkozásba, de boldogtalan, mert mást szeretett volna csinálni? Mi van, ha elmegy az egyetemre, de végül ott köt ki, ahol eredetileg ő szeretett volna, csak sok év kerülővel? Mi van, ha fölteszi az életét a sportra vagy zenei, művész pályára, aztán pár év alatt kiég benne?

Hogyan vállalhatja föl egy szülő azt, hogy a gyerekének az élete kisiklik, mert neki akart megfelelni? Mondhatnánk, hogy ez a szülői felelősséggel jár, de egy ember sem vállalhat felelősséget más élete fölött. A gyerek, ahogy nő, egyre inkább át kell, hogy vegye a felelősséget a saját életéért, és ez azt is jelenti, hogy saját döntéseket kell hoznia annak minden következményével.

Ismét marad a szülők „szomorú” sorsa: a segítés.

A pályaválasztás, a gyerek jövőjének kérdésében nyújthat a szülő olyan segítséget, ami nem befolyásolás, sőt, még terelgetésnek sem nevezném. Hozzásegítheti a gyerekét a felelős döntés meghozatalához úgy, hogy lehetőségeket, információkat nyújt neki.

Például beszélhet a saját pályájáról őszintén, minden előnyt és hátrányt felfedve. Elkísérheti egyetemi nyíltnapokra, és felhívhatja a figyelmét a szerinte fontos kritériumokra. Szervezhet találkozókat olyan emberekkel, akik a gyerek kíváncsiságát fölkeltő munkát végeznek. Kereshet internetes oldalakat, melyek információt nyújtanak a különböző lehetőségekről, pályákról. Nyitott lehet a beszélgetéskere, melyek a gyerek jövőjéről szólnak, és rendelkezésre állhat a véleményével.

De végülis a döntést a gyereknek magának kell meghoznia, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó neki, és neki kell a következményekkel élni az életét. Fontos, hogy bízzon a szülő a gyerekében, és bízzon magában is, hogy jó munkát végzett, mikor arra tanította, hogy mindig élje a saját életét, és legyen boldog!

Te azt a pályát választottad, amit te szerettél volna?

Szeptember 29-én, szerdán, 18:00-tól előadást tartunk a szegedi Milleniumi kávéházban (Dugonics tér 12.), az Egészség Bár Klub szervezésében. Az előadásunk címe: Negatív minták és szokások a rákbetegség hátterében.

A részvétel ingyenes, minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Íme egy rövid bevezető az előadás tartalmáról kedvcsinálónak:

Manapság egyre többet foglalkozunk az egészségünkkel. Mindenhonnan azt a buzdítást halljuk, hogy táplálkozzunk egészségesen, mozogjunk többet, stb. A nyugati orvoslás, a vizsgálati módszerek nagyon sokat fejlődtek az utóbbi évtizedekben, mégis a rákos megbetegedések száma minden eddiginél nagyobb méreteket öltött hazánkban és az egész világon. Ennek az lehet a hátterében, hogy a legtöbben kívül keresik az okokat. Az orvosoktól, a gyógyszerektől, és a gyógytermékektől várják a gyógyulást. A problémáink gyökere azonban bennünk van elásva, berögzült gondolkodás és viselkedés mintáinkban, különböző viszonyulásainkban. Egy súlyos betegség segíthet megszabadulni a korlátozó mintáinktól és beindíthatja a változásokat.

A gyógyításnak két fajtája ismeretes: a hagyományos orvoslás, amikor a gyógyítást orvosok végzik különböző  kezelési módszerekkel és az alternatív gyógymód, ahol a gyógyító segíti a beteget az öngyógyulás folyamatában. Valójában minden gyógyítás öngyógyítás, mivel bármilyen beavatkozás után a beteg belső erőforrásaira kell hagyatkoznunk. Mivel a betegségek hátterében olyan korlátozó minták, mint a maximalizmus, a másoknak megfelelni akarás, a túlgondoskodás, önmagunk háttérbe szorítása, a túlzott szabálykövetés, a konfliktuskerülés és lelki traumák állnak, ezért a gyógyítást a belső állapot felől kell megközelíteni. David Bohm meghatározása szerint megfigyelhetjük, hogy életünk minden külső körülménye egy belsőnek a tükörképe. Bármi befolyásolja az egyik oldalt, az kihatással van a másik oldalra is. A külső és belső valóság zavartalan kommunikációja és egyensúlya juttat el bennünket ahhoz a harmonikus állapothoz, amit egészségnek nevezünk.

A gyógyításnak a beteg korábbi élményeire, tapasztalataira, hitrendszerére, a lélek belső forrásaira kell támaszkodnia. Nem érthetjük meg a betegséget addig, amíg nem értjük a beteg embert. A betegség önmagunk felé fordít bennünket, hogy megismerjük újra valódi szükségleteinket, hogy ezáltal új életformára térhessünk át. Gyakran tapasztaljuk, hogy a beteg jelentéktelennek, értéktelennek érzi magát, hogy őt senki sem szereti, így ő sem törődik magával kellőképpen. Az ellenszer: önmagunk becsülése, amely azt jelenti, hogy saját szükségleteink és nézeteink szerint éljük életünket, hogy képviseljük magunkat, döntéseink mellett kiállunk. Elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hibáinkkal, erősségeinkkel együtt, bírálat nélkül. Jogunk van úgy élni, ahogy mi szeretnénk, hogy életünket ne mások elvárásai határozzák meg.

Munkánk során ezeket az alapelveket követve építjük fel a terápiát, kiegészítve a Simonton házaspár relaxációs, vizualizációs gyakorlatával, amely szintén az öngyógyítást segíti. Szeretnénk, ha mindenkihez eljutna az üzenet, hogy mi magunk mennyi mindent tehetünk egészségünk megszerzéséért és fenntartásáért. 

Igen arra gondolok, mikor lefekvés előtt végiggondoljuk az aznapi történéseket, sikereket, kudarcokat, kérdéseket. Vagy éppen a másnapi tárgyalás, meeting, vizsga, dolgozat, sportverseny miatt izgulunk. A gyomrunk gyorsan összerándul, elkezd bizseregni a testünk. A pulzusszám emelkedik. Körömrágás, ajakrágás, fejvakarás? Csodálatos ráadás. Az ember ezekben az élethelyzetekben megpróbál ösztönösen másra figyelni, hogy kiiktassa a tudatából a szurkálódó gondolatokat. Átmeneti megoldásként ide sorolhatjuk a tv előtti elalvást, rádióhallgatást, zenehallgatást, szélsőséges esetben az altató beszedését is.

A szorongó ember fél a csendtől, mivel külső inger híján, a belső környezetére kénytelen fókuszálni. Az érzései és a belső hangok felerősödnek, amelyet fojtogató, szorongató érzéseket okoznak a torokban és a mellkas nagy részén.

Az adott élethelyzethez való pozitív vagy negatív viszonyulásunk mértéke, önmagunk megítélése és a korábbi hasonló tapasztalatok nagyban meghatározzák, hogy milyen izgalmi szintre kerülünk. Ez az izgalmi szint pedig rossz alváshoz, álmatlansághoz vezethet.

Sokan szenvednek-e tőle? Mármint az álmatlanságtól vagy a rossz alvástól?

A válasz: sajnos igen. A stresszes életmód velejárójaként szinte hangtalanul belopódzik a hálószobánkba ez a probléma. Egy feladat, amelynek a megoldása még a bizonytalan jövőben honol, stresszorként léphet fel. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. Az információ hiánya viszont a bizonytalanság érzésével kapcsolódhat össze. Ez kiváló alap a szorongáshoz. Amikor egy fenyegető (amely lehet pozitív és negatív) élethelyzet áll előttünk, akkor (támadás híján) vagy el- vagy előre menekülünk. Éjszaka mikor (akár többször) felébred az ember és agyal egy problémán, hogy minél előbb megfelelő megoldás szülessen. Az agyalással teljesen aktivizáljuk az agyunkat, ami után a visszaalvás lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Ugye ismerős érzés? 

Mi a megoldás?

Először is tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy mi parancsolunk az agyunknak. Ez azonban nem egyenlő a görcsös akarással. Az irányítást ún. vezényszavak és irányított imagináció segítségével tehetjük meg.

Lássunk egy példát. Nem tudok elaludni, mert a holnapi napon fontos tárgyalásom lesz. Nem tudok megszabadulni a szorongató érzéstől, amelyet az okoz, hogy az agyam újra és újra lejátssza a lehetséges sokkoló forgatókönyvek egyikét. Ez esetben csak azt kell mondanom stop. Lehet egyszer, lehet többször. Figyeljük meg, mikor azt mondjuk, hogy stop. A gondolat egy pillanatra megáll, mintha tétovázna, hogy most mi legyen. Ez azért van, mert a mi kezünkben van gondolataink tudatos szabályozásának a lehetősége. Az irányított imagináció, azt jelenti, hogy egy kellemes élményre gondolok. Elképzelem magamat egy olyan helyen, amit nagyon szeretek. Én fehér homokos, pálmafás tengerpartot szoktam elképzelni, ahol a lágy szellő és a bágyadt napfény simogatja az arcomat. A kellemes élmény felülírja a lehetséges, vagy bekövetkezett rossz élmény miatti szorongásunkat. Az agyunk egy időpillanatban ugyanis csak egyetlen élményt képes átélni, legyen az külső vagy belső valóság. Ahhoz, hogy könnyedén sikerüljön elképzelni ezt a pozitív emléket, érdemes egy képet vagy más tárgyat tartanunk az ágyunk mellett, amely előhívja ezeket a kellemes élményeket. 

Másodszor a problémát nem éjszaka kell megoldanunk (ugyanis senkinek nem kell megfelelnünk a saját egészségünk rovására), hanem másnap reggel. Ahhoz viszont alvásra van szükségünk, hogy legyen kellő energiánk a holnapi helytálláshoz. Ez egy egyszerű logikai játék, amelyet ha tudatosan végiggondolunk máris könnyebb a negatív gondolatoknak, szorongató érzéseknek megálljt parancsolnunk. Ahogyan a tapasztalt, idős emberek mondják: „Holnap is lesz nap! Majd akkor foglalkozol a problémával.” ÉN miért fussam le hasztalan a saját köreimet, mire évek múltán ugyanerre a következtetésre jutok? Megéri?

Te mihez kezdessz a fejedben koszáló negatív gondolatokkal lefekvés előtt?

Gyakran halljuk ezt más emberek szájából, és olykor mi magunk is használjuk, ez biztos. De valóban igaz is?

Változni mindenki tud. A változás tulajdonképpen egy folyamat, mely során eddigi szokásainkat újakra cseréljük. Ez a folyamat tanulással történik. Sokan úgy tekintenek a tanulásra, mint egy fárasztó, de szükséges dolgora, amit az iskolapadban csinálunk, de ez a fajta tanulás csak egy kis szelete a tortának.

Egész életünkben tanulunk, sőt, maga az élet egy tanulás, mert tanulás az, amikor valami új dolgot (ismeret, képesség, szokás, tevékenység) beépítünk eddigi ismereteink, tevékenységeink közé. Tanulás, mikor pici korunkban megtanulunk járni. Tanulás, amikor megtanulunk úszni. Vagy dohányozni, majd a cigit letenni. Tanulás, mikor egy verset bemagolunk, vagy annyira tetszik, hogy olyan sokszor elolvassuk, hogy időskorunkban is emlékszünk rá. Tanulás, mikor érdekel minket egy téma, aminek utánajárunk, és később önállóan is tudunk beszélni róla. Tanulás, ha látunk a környezetünkben egyfajta viselkedést, és mi is alkalmazzuk. Egyszóval a tanulás kiterjedt, sokrétű, életfogytig tartó folyamat, amely működhet akaratlanul, vagy akaratlagosan is.

Viselkedésmintáink nagy része tanult. Miközben pácienseinkkel dolgozunk, lépten-nyomon fölfedeznek magukban olyan viselkedéseket, amelyeket például a szülőhöz viszonyítva alakítottak ki, leginkább tudattalanul. Sokszor mondjuk például, hogy „Nagyon kitartó vagyok, ezt az apámtól örököltem!” vagy „Azt hiszem az anyámtól örököltem, hogy rosszul reagálok a feszültségre, ő volt ilyen a családban.”. Ezeket a taulajdonságainkat, viselkedésmintáinkat valójában nem génekkel örököltük, hanem tanulással hagyományozzuk egymásnak a családon belül. Sokat tanulunk a nagyszüleinktől, testvéreinktől, nagynéniktől, unokatestvérektől is. Később tanulunk a külső környezettől, tanároktól, barátoktól is, de a szülői minták elsődlegesek.

Mivel ez a folyamat inkább tudattalan, ezért sokszor csak felnőttkorunkban jövünk rá, hogy bizonyos dolgokat ugyanúgy csinálunk, mint a szüleink. Lehet, hogy örömmel fedezzük fel magunkban az édesanyánkat, de az is lehet, hogy pont ezt, vagy azt a tulajdonságot nem akartuk „örökölni” az édesapánktól, most mégis olyanok vagyunk benne, mint ő. Az is lehet, hogy egyes viselkedésminták annyira nem tetszettek nekünk régebben, hogy megfogadtuk, nem leszünk olyanok.

Ezek természetes folyamatok, sok szülő kétségbeesik, mikor a jólnevelt gyereke hirtelen kamaszkorban fellázad, és úgy tűnik, teljesen más értékeket vall, mint amire eddig tanították. Ez nem baj, az eddigi tanítások nem mennek a kukába azonnal, a kamasz viszont keresi önmagát, és a saját értékeit, és normális, hogy az eddigi értékeken – amik a szülők értékei – túl most más értékeket is „felpróbál”. Gyakran pont ellentétes véleményre helyezkedik a szülővel, mert az az egyetlen, amivel szemben meg tudja határozni új önmagát, s ez a szembehelyezkedés általában nem örökre szól, csak a keresési folyamatra. A későbbiekben a baj az, ha a nemkívánt viselkedéssel szemben úgy határozzuk meg magunkat, hogy teljesen ellentétesen viselkedünk, és minden más lehetőséget kizárunk. Durva példával élve, mondjuk az apa alkoholista volt, a felnőtt gyereke pedig ezért egy kortyot sem hajlandó inni semmilyen körülmények között. Vagy a szülő rendkívül engedékeny volt a gyerekekkel, ezért a felnőtt gyereke kérlelhetetlenül szigorú a saját gyerekeivel.

Miért nem veszi ki a szülői mintából azokat a mozzanatokat, amik összeegyeztetehetők saját magával, és változtatja meg azokat, amelyeket semmiképpen nem szeretne magáénak tudni. Például olykor megihat egy pohár bort, vagy egy sört, de mértékkel iszik, és nem minden nap. Másik példánk lehet engedékeny bizonyos dolgokban, de következetes az alapvető kérdéseknél.

Lássuk be, hogy a viselkedésnek ezer és egy változata van. Bármit választhatunk, a lényeg, hogy az a viselkedés rólunk szóljon, nekünk megfeleljen, és a mi érdekeinket szolgálja. Mivel ez egy tanulási folyamat, így ha nem megfelelő a jelenlegi viselkedésünkből valami, akkor bárhonnan kereshetünk egy olyan mintát, ami megfelelő, és azt lekövetve, vagy módosítva, magunkra szabva máris változtathatunk. Változásunknak egyetlen kérdéses pontja a rugalmasságunk. Aki rugalmas, az könnyebben tanul új dolgokat, tehát könnyebben változik.

Így világos, hogy változtatni bárki, bármikor tud. Lehet, hogy ötven évig éltünk egy viselkedésmintával, de mivel annak elsajátítása egy tanulási folyamat volt, így megváltoztatni is csak egy új tanulási folyamat. Lehet, hogy azt gondoljuk, bizonyos dolgok a személyiségünk részei, és nem megváltoztathatók, de lehet, hogy csak olyan régóta élünk vele, hogy fel sem merült, igazából nem a mi részünk, nincs rá szükségünk, és bármikor meg tudjuk változtatni.

Szóval aki azt mondja, nem tudok változtatni, tulajdonképpen nem akar változtatni. A dohányosnak valahol szüksége van a cigire, és van egy része, amelyik ragaszkodik hozzá. Aki üvöltözéssel éri el, amit akar, meg tudna változni, de kényelmesebb neki így. Aki egész életét másokat szolgálva élte, az is képes a változtatásra, csak akarnia kell, és talán szüksége van segítségre és megfelelő mintára.

Te min nem akarsz változtatni?

Íme a közismert mondás az elvárásokkal kapcsolatban:

„Amit magadtól elvársz, csupán annyit várhatsz másoktól”

Valóban elvárhatjuk azt a másik féltől, amit saját magunktól elvárunk? A tapasztalataim azt mutatják, hogy a válasz felemás.

Csak akkor várhatok el a másik embertől joggal dolgokat, ha:

1. én is megteszem azokat a dolgokat, amelyeket a másiktól kérek
2. kimondom egyértelműen azokat a dolgokat, amelyeket elvárok a másiktól és nem várok arra, hogy ő azt kitalálja (mivel nem gondolatolvasó)
3. a másik fél korábban ígéretet tett és vállalta a végrehajtásukat

Elvárásaink embertársainkkal szemben csak akkor lehetnek, ha a fenti 3 tényező maradéktalanul teljesül. Előfordul azonban, hogy még így sem teljesülnek.

Akkor mégis hol a probléma?

Mivel a mi elvárásainkról, gondolatainkról van szó, ezért bennünk. Amikor cselekedeteink hátterében elvárások vannak, akkor beleéljük magunkat olyan szituációs forgatókönyvekbe, amelyekben környezetünk az általunk elképzelt módon fog viselkedni, öltözködni, megszólalni stb. A környezetünkben azonban nagyon kevés ember van, aki arra vár, hogy a kívánságainkat lesse, vagy kitalálja a gondolatainkat. Amikor a valós élet forgatókönyvei eltérnek az általunk megálmodottól, akkor jön a józanodás időszaka. Ez minden ember esetében mást jelent. Lehet kiábrándulás, sértődöttség, önsajnálat, mások hibáztatása és kritizálása, de lehet a tudatosság következő lépcsője is.

Fontos, hogy tetteink hátterében saját értékrendünk és ne rejtett elvárások szerepeljenek. Magyarul: ne azzal az elvárással segítsek a szomszédnak, hogy legközelebb majd ő segít. Lehet, hogy ezt a segítséget nem tőle kapom majd meg, hanem valaki mástól.

Véleményem szerint, aki az elvárásai mentén építi fel saját világát, az sokat fog csalódni. Mindig fájdalmas lesz érzékelni a különbséget a valós és az elképzelt dolgok között. A józanodást érdemes arra használni, hogy félretegyük az illúzióinkat és reálisabban lássuk a világot.

Az életben elég sok szerepet vállalunk, ez együtt jár a társas viselkedéssel. A házasságban feleség vagyunk, vagy férj. Férfi vagy nő. Ha gyerekünk van, akkor szülők vagyunk. A munkahelyen dolgozók: tanárok, üzletemberek, árufeltöltők, pénztárosok, irodai alkalmazottak. A családunkban mi vagyunk a megértők, az intézkedők, a mókamesterek, a folyton sietők, netán a szerencsétlenek, vagy a sértődősek.

Szerepeink – akár önként vállaltak, akár kényszerből – magukba foglalnak bizonyos kötelezettségeket. Reggel dolgozni megyünk. Gyereket nevelünk. Bevásárolunk. Ételt rakunk az asztalra. Vannak olyan dolgok az életben, ami alól nem bújhatunk ki. Természetesen eldönthetjük, hogy vállalunk-e gyereket, és ezzel magunkra veszünk számos kötelezettséget, vagy erről egy az egyben lemondunk minden szép és nehéz oldalával együtt. Dönthetünk úgy, hogy nem alkalmazottként dolgozunk reggel nyolctól délután ötig, hanem a magunk urai leszünk, vállalkozásba kezdünk, és talán elég délelőtt tízkor dolgozni kezdenünk, ám talán este kilencig fog tartani a munka. Lehet, hogy ételt rendelünk otthonra, mert nincs időnk, kedvünk, vagy tehetségünk főzni. Tehát mozgásterünk mindenképpen van.

Persze vannak olyan dolgok is az életben, amit nem igen választhatunk meg. Az előző példánál maradva, ha nem főzünk magunkra, akkor időt spórolunk, ám talán több pénzbe kerül az étkezésünk; enni, így vagy úgy, kell. Számlákat kell befizetni, vagy bankba menni. Bevásárolni kell. Ügyeket intézni kell.

Ám sok ember azokon a kötelezettségeken kívül is „kell”-eket vállal magára, amiket muszáj lenne megtenni. Úgy érzi, hogy bizonyos dolgok az ő feladatai, még ha senki nem is kérte rá, vagy ő se kérdezte meg soha magától, hogy mért is csinálja. Hétvégén bemegy dolgozni. Minden nap edzeni jár. Mindig ő főzi a kávét. Elpakol a gyerek után.

Miért teszi?

1. Vagy, mert így jó neki, és így szereti élni az életét. Például szeret tornázni, és semmi sem tölti fel annyira, mint a mozgás. A munkája egyben a hobbija is, így a hétvégi munka egyfajta kikapcsolódás. Ez azonban így nem tekinthető kötelezettségnek, mert az illető bármikor abbahagyhatja.

Kötelezettség inkább az, amit magunktól várunk el, vagy mások várnak el tőlünk, de muszájnak tartjuk az elvégzését. Fent akarjuk tartani a tiszta házról akotott képünket, ezért állandóan elpakolunk mások után. Nem engedjük meg magunknak a nem kívánatos plusz kilókat, így egy edzést sem bírunk kihagyni.

2. Maximalizmusból. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Legyen elvégezve a munka, legyen lenyírva a fű, legyen mindig rend. A maximalista ember nem engedi meg magának, hogy 100% alatt teljesítsen. Inkább több kötelezettséget vállal, mint amit muszáj lenne.

3. Másoknak való megfelelésből. Elvárják tőle, hogy bizonyos kötelezettségeinek eleget tegyen. Az asszny otthon főzzön. Az alkalmazott dolgozzon. A diák tanuljon. Ő meg akar felelni a mások kimondott vagy kimondatlan elvárásainak, ezért tesz meg mindent, amit muszáj. Állandóan ruhát cserél a gyereken, mert nehogy már koszos legyen az a gyerek, mit mondanak az emberek. Minden hétvégén családi összejöveteleket szervez, holott olykor inkább strandolna.

4. Túlgondoskodásból. Úgy érzi, hogy az ő feladata mások szolgálata, másokról való gondoskodás. Teljesíti mások kimondott vagy kimondatlan igényeit. Ezért főz a felnőtt gyerekére. Besegít másoknak a pluszmunkába, nehogy azoknak túlórázni kelljen. Befizeti a környezetében élők számláit.

Hová vezet?

A mértéktelen és átgondolatlan kötelezettségeknek való megfelelés sajnos általában kifáradáshoz vezet. Ha sokat vállalunk, az sok energiába kerül, és ha ezt nem pótoljuk vissza, akkor kimerülünk. Ráadásul a környezet megszokja, hogy ezt vagy azt magunkra vállaltuk, így az alól már nehéz kibújni, az elismeréshez pedig újabbakat kell a nyakunkba venni, ezért a kimerülés hatványozódik. A szervezet egy idő után benyújtja a számlát, és egyik betegségből ki, másikba beesünk. Persze ez az energiaveszteség lelki szinten is érződik, így aki túlvállalja a kötelezettségeket, az szemmel láthatóan sem boldog; lemondhat a harmóniáról és a nyugodt, kegyensúlyozott életről.

Mit tegyünk?

1. Gondoljuk át a kötelességeinket. Mit muszáj? Mi az, amit mindenképpen vállalnunk kell? Mi az, amit magunk miatt teszünk, mi az, amit mások várnak el tőlünk? Miből adhatunk le, és az milyen következményekkel fog járni?

2. Adjunk le a kötelezettségekből. Lépésről lépésre vegyünk vissza, és adjunk le az olyan kötelezettségekből, melyeket a legkevésbé szeretünk/tudunk vállalni. Természetesen így is marad még bőven a listán, így legalább a teljesen fölösleges köreinket ne rójuk le állandóan! Készüljünk föl a környezet esetleges nemtetszésére, és álljunk ki magunk mellett, ne éljük a régi kötelezettségekkel az életünket, ha az nem jó nekünk. Aki szeret minket, végül el fogja fogadni változtatásainkat.

3. Pótoljuk vissza az energiát, ellensúlyozzuk a le nem adható kötelességeket. Kapcsolódjunk ki, pihenjünk, csináljunk olyan dolgokat, amiket szeretünk. Szerezzünk magunknak örömöket. Jutalmazzuk magunkat minden egyes kötelezettség esetén.

Neked milyen kötelezettségeid vannak?

Egy vita, egy veszekedés során az egyik vagy akár mindkét fél a saját igazáért harcol. A saját érdekeit, a saját véleményét hangoztatja. Harmadik félként, hogyan tehetünk közöttük igazságot? Kinek van igaza? Léteznek örökérvényű alaptörvények ún. egyetemes igazságok (erkölcsileg fontos alapszabályok: ne ölj, ne csalj, ne lopj, ne hazudj stb.), amelyek megszegése esetén „viszonylag” könnyű a helyzet megítélése. Mi van akkor, ha a vita tárgya ezek egyikét sem érinti? Meg tudja győzni az egyik fél a másikat a saját igazáról?

Nos, a helyzetet valószínűleg bonyolítja, hogy mindkét fél fejében létezik az igazság egy verziója. Ezt most nevezzük belső igazságnak. Belső, mert egyedi és ebben a formában és tartalomban csak bennünk működik (mások igazságával harmonizálhat, de semmiképpen nem lehet ugyanaz). Igazság, mert magunkra, másokra és a világ működésére (egyes preferált területeinek) vonatkozó, az egyén tapasztalataiból és meggyőződéséből eredő, számára pozitív életérzéseket (igazságosság érzése) okozó alapelveket foglal össze.

Ez a fajta belső igazság áthatja észlelésünket, gondolkodásmódunkat, befolyásolja interakcióinkat, döntési folyamatainkat, logikai és értékelési rendszerünket. A valóságból ezek alapján megalkotunk egy szubjektív, belső valóságot. Ebben a rendszerben nekünk mindig igazunk van (már ha a saját magunk által alkotott játékszabályokat betartva járunk el). Csak akkor adhatunk igazat másoknak és akkor lehetnek képesek teljes mértékben meggyőzni bennünket, ha a saját rendszerünk alapján nem nálunk van igazság. Ilyenkor az egyént vitára motiváló okok között nem a saját igazunk érvényesítése, hanem, dac, figyelemfelhívás, korábbi sérelemből eredő ellenállás szerepel.

Az ember az életében átélt saját negatív tapasztalatai és mások tanulságai alapján elindulhat az elvonatkoztatás útján. Magyarul: a világ nem biztos, hogy olyan törvényszerűségek (saját igazságaink) szerint működik, ahogyan mi azt képzeltük, vagy ezidáig tapasztaltuk. Nem biztos, hogy mások azok szerint a forgatókönyvek alapján fognak működni, ahogy szerintünk az elvárható lenne. Az elvonatkoztatás egyfajta mérlegelést jelent. Egymás mellé kell helyeznünk a saját igazságainkat, és a többiek által képviselt igazságot.

Vegyünk egy házassági problémákkal küszködő párt. A kérdésre, hogy mitől romlott meg a házasságuk gyakran az egymásra mutogatás az első reakció. A felelősség elhárítását a belső igazságuk motiválja, amely rendszerben a másik fél „hibázott” és ők azok, akik a helyzet „áldozatai”. A nő számára igazságtalanság, hogy a férfi a munkájának él, kevés időt tölt vele és a gyermekeikkel. A férfi számára igazságtalanság, hogy egy átdolgozott nap után nem egy mosolygós, szerető feleség várja otthon, hanem egy házsártos hárpia. A férfi igazságrendszere próbálja helyreállítani az egyensúlyt. Arra motiválja a férfit, hogy még többet dolgozzon, legyen még sikeresebb, hozzon haza több pénzt. A nő igazságrendszere erre a lépésre lázadni kezd és még nagyobb erővel zsörtölődik. A nő és a férfi egyre gyakrabban veszekszik és mindenki a saját igazának próbál érvényt szerezni. Előfordul, hogy látszólag lezárul a konfliktus, amikor az egyik fél erővel lenyomja a másik torkán a saját igazát. Ez azonban egy ketyegő bomba. Vagy sokkal nagyobb erejű veszekedésekhez vagy érzelmi eltávolodáshoz és meneküléshez vezet a házasságból. Gyakran előfordul, hogy aki kikényszeríti – bármilyen eszközzel- az igazát, az egyedül marad.

A megoldás éppen az elfogadáson és a saját igazságunk részleges visszavételén múlik.

1. Elfogadás: elfogadom a másik fél álláspontját. Ez nem jelenti azt, hogy feladnám a saját érdekeim képviseletét. Éppen ellenkezőleg. Az ellenállásom fog csökkeni a közös megoldással szemben. Elfogadom, hogy a saját igazságom maradéktalan teljesülése sem a másik félnek, sem a sikeres megoldásnak nem kedvez. A másik fél álláspontjának elfogadása visz közel bennünket más emberek megértéséhez.
2. Saját igazságunk részleges visszavétele: kompromisszumokat kötök. Bizonyos kérdésekben én engedek és kérem a másikat is, hogy más kérdésekben ő engedjen. Érvényesüljön a viszonosság elve.

Te mennyire fogadod el a másik fél igazát? Mi a fontosabb: a saját igazunk kikényszerítése, vagy egy közös megoldás, közös igazsággal?

A női és férfi szerepek összecsúszása nem egy újkeletű jelenség, háborús időkben szükségszerű, hogy a nők „besegítsenek” a férfi-szerepekbe, egészen egyszerűen azért, mert a férfiak nincsenek (vagy csak részben vannak) jelen.

A feminizmussal és az azután kivívott jogokkal a nők több férfiszerepet vállalhattak fel, ennek már jó ideje, és lassan kezdjük megszokni. Most új jelenség teszi próbára a toleranciánkat. Amerikában körülbelül 10 éve, Magyarországon csak néhány éve mutatkozik a metroszexualitás, ami körülbelül annyit tesz, hogy szexuális hovatartozástól függetlenül férfiak – eddig – női tulajdonságokat mutatnak meg: odafigyelés az öltözködésre, törődés a frizurával, arc- és testápolás, lelki oldalról érzékenység és kifinomultság.

Tehát ebből is jól látható, hogy nemi szerepeink manapság igencsak összecsúsztak. Már nem csak a nők férfiasodnak el, hanem a férfiak is elnőiesednek. A kérdés: miért probléma ez? Egyáltalán: probléma-e ez? Jótékony fejlődés-e ez, vagy mindent összezavaró tévedés? Megtaláljuk-e ebben önmagunkat és a helyünket, vagy elidegenedünk nemi szerepeinktől is?

Szerepeink az evolúció során fokozatosan fejlődtek, testi adottságaink (fizikum, testmagasság, izomzat, terhelhetőség típusa, agyterületek jellemző fejlettsége), szellemi/lelki adottságaink (figyelem, kommunikációs képességek, problémamegoldás típusa) mind feladataink hatékonyabb elvégzésére szelektálódtak. Figyeljük meg, milyen csodálatos, ahogy egy férfi és egy nő ilyenképpen egészet alkot: ahol az egyik gyöngébb, ott a másik erősebb; ugyanakkor a differenciálódás a fejlettségre is utal – nem mindenki egyformán jó mindenben, hanem egy-egy dologban, de abban kiemelkedőbben. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy a szerephatárok nem voltak szigorúak: ha kellett, a férfiak vigyáztak a gyerekekre, vagy éppen a nők vadásztak.

A nemi szerepek és azok keretei ugyanakkor mindig társadalmilag is meghatározottak, mint ahogy már említettem, háborús idők mást követelnek nőktől, mint békeidők; más szerepeket engedtek meg az ókorban, mint manapság férfinak és nőnek; vagy más az elvárt viselkedés mondjuk egy afrikai törzsnél, egy európai társadalomban, illetve egy távol-keleti társadalomban.

Innen nézve azt mondhatjuk, hogy ami ma a mi társadalmunkban létező jelenség, az tetszik, nem tetszik, van és kész, el kell fogadni, hiszen fejlődés vagy nem, a társadalmunk kitermelte/megengedte. Én ezt egy nagyon egészséges álláspontnak tartom, az elfogadás társadalmi szinten működőképes, a változtatás pedig egyéni szinten.

Tehát, ha valami nem tetszik, akkor a saját életemben kell változtatnom. Mert ha probélma a nemi szerepek összecsúszása, akkor azért, mert nem azt a szerepet vállaljuk fel, ami jólesik, így identitásválságba kerülünk. Ha mások elvárásai, a divat, a média, netán éppen a társadalom nyomása határozza meg azt, hogy én milyen nemi szerephez igazodok, akkor az egészségtelen. Nem tudok boldog lenni, hiszen viselkedésemet nem saját igényeim határozzák meg. Ugyanakkor problémát jelenthet az is, ha választott nemi szerepem szerint élem az életem, de ezt a kisebb-nagyobb környezetem nem fogadja el. Továbbá egy párkapcsolatban előfordulhat, hogy férfi és nő egyaránt azonos nemi szerepet vállalnak fel, így a kettejük által megvalósítandó harmónia, egyensúly nem jön létre, s így, mint egy pár, nem tudnak működni.

Néhány gyakorlati példán keresztül bemutatva:

Egy nő, aki alapvetően domináns, határozott személyiséggel rendelkezik, jelleme kissé kemény, a háztartásbeli elfoglaltságok nem hozzák lázba, annál jobban szereti az üzleti élet izgalmait, és ha bizonyíthat. Ha megpróbálja magát mégis belekényszeríteni az otthonülő háziasszony szerepébe, netán a párjának azt mutatni, hogy ő egy puha, símulékony, finom nő, akkor ezzel mind környezetét, mind saját magát becsapja. Ezzel szemben, ha fölvállalja maszkulin vonásait, olyan munkát keres, melyben ilyen adottságait kihasználhatja és érvényesíti, közben például háztartását bejárónőre hagyja, akkor jó úton jár a boldogság felé.

Vagy egy férfi, akiből az édesapja kemény, határozott embert akar faragni, sosem lesz boldog, ha megpróbál domináns és erőskezű lenni, inkább meg kell keresnie azokat a lehetőségeket, amelyek az ő érdekeit teljesítik ki. Ha érzékeny, empatikus vonásokkal bír, akkor ezt kell fölvállalnia az életben, a párkapcsolatban, és a munkában egyaránt. Nyilvánvalóan nem lesz boldog egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi szerepeket elvárják tőle (például irányítás, döntések meghozatala, határozottság), olyan kapcsolatot érdemes keresnie, ahol a női szerepeket üdvözlik (például törődés, gondoskodás, segítőkészség).

Nemrégiben lehettem tanúja egy párkapcsolat felbomlásának, ahol a nő évekig kényszerült a férfi-szerepekbe, mert párja otthon nem tudta vállalni ezeket a szerepeket. Azon túl, hogy a nőnek kellett a családjuk ügyeit intéznie, mindenért felelősséget vállalnia, sőt, a női szerepeket is vinnie, tehát háztartást vezetni, gondoskodni a férfiról ...stb..., még nőnek sem érezhette magát, mert soha nem kapta meg a női szerepéből őt megillető jogokat, hiszen otthon a férfi viselte ezeket a szerepeket (törődésre, dícséretre, gyengédségre tartott igényt, holott ezt neki is meg kellett volna adnia a nőnek). Végül a kapcsolatuk kiüresedett és elváltak, miután hosszú évek alatt egy eltolódott párkapcsolati dominanciában felörlődtek.

Mondhatnánk, hogy a férfi a hibás, hiszen nem vállalta fel férfiszerepeit, ám azt gondolom, hogy ha ő egy női lélek, és női szerepek szerint tudja élni az életét, akkor nem az a hiba, hogy nem próbált meg férfiként viselkedni, hanem hogy nem vállalta fel feminin tulajdonságait, és nem keresett magának egy domináns nőt, akinek viszont pont egy nőiesebb férfira lett volna szüksége. A párkapcsolat nőtagja fölismerte – hosszú évek után –, hogy férfiszerepekbe kényszerült akaratán kívül, és hogy ez nem volt ínyére, mert ő igenis nő akar lenni egy kapcsolatban, úgyhogy most olyan párt keres magának, akitől ezt meg is kapja.

Néha nem különülnek el ezek a vonások ilyen élesen, és egy nő nem akar minden férfiszerepet fölvállalni, és a férfi csak egy-egy női szereppel bír, s ilyenkor talán időbe telhet, amíg a párok úgy fölosztják a szerepeket egymás között, hogy az mindkettőjüknek jó legyen. Például a férfi imád főzni, de azt gondolja, neki inkább a ház körüli teendőket kell ellátnia; egyébként ő a család feje, bár döntéseiket közösen hozzák meg, úgy érzi, ő a dominánsabb. A nő azt tanulta, hogy az asszony feladata a háztartás vezetése, ezért mos, főz, takarít becsülettel. Ügyesebb lenne a barkácsolásban, és a ház körüli javításokban, mégis a férjére hagyja, nehogy az pipogyának érezze magát; amúgy szereti, ha a férje hozza meg a döntéseket, és az ügyintézést is szívesen kiadja a kezéből. Tudatossággal és egyenes kommunikációval megbeszélhetik, hogy a férfi feladata a főzés, és besegít a takarításba is, cserébe a nő dolga minden olyasmi, amihez szerszámosláda kell; a többi dolog marad a régiben, hacsak valamelyikük úgy nem érzi, szívesebben, vagy jobban el tudna látni egy másik feladatot.

A mai magyar társadalom egyébként is magában hordozza a szerepek összecsúszásának lehetőségét. Míg más nemzeteknél sokszor a nők háztartásbeliek, s feladatuk a gyereknevelés, házvezetés, a férfiak pedig az effektív pénzkeresők, addig nálunk egy háztartásnak szüksége van a nő és a férfi pénzkeresetére is, azaz mindketten munkahelyen dolgoznak. Így a nők két műszakban dolgoznak: egy a hivatalos munkájuk, második a háztartás. Logikus, hogy ilyen esetekben a férfiak ugyanúgy kiveszik a részüket a háztartás teendőiből, mint a nők, így például közösen takarítanak. Nem kellene, hogy szigorúan értelmezzük az elavult szerephatárokat; a társadalmi változással együtt kell fejlődni. Ha nem tudunk változtatni, akkor épp azzal teremtünk káoszt; a rugalmasság – akár a nemi szerepekben is – mindig jó útra visz.

További összecsúszási lehetőség, ha például a nő otthon marad a gyerekekkel, és elvégez minden ház körüli teendőt, s majd miután visszamegy dolgozni, rajta maradnak a feladatok. Vagy a férfi munka nélkül marad, s amíg a nő dolgozik, ő elvállalja a takarítást, bevásárlást, mosást; majd miután ismét munkát talál, már nem bírja visszaadni az átvállalt feladatokat.

Számos változás állhat be egy kapcsolat dinamikájába, lehet, hogy egyszer kialakítottuk a szerepek olyan elrendezését, hogy a mérleg nyelve középen maradjon, majd ezt valami felborítja (gyerekszületés, munkakörülmények változása, betegség), ilyenkor újra és újra át kell rendezni a szerepeket, hogy az mindenkinek megfelelő legyen, legyen szó férfi-szerepekről, vagy női szerepekről.

Ha valaki nem érzi jól magát felvállalt szerepeiben, esetleg a szerepek miatt párkapcsolatában, ne féljen jelezni azt környezetének. Aki szeret minket, annak empátiájára és támogatására feltétlenül számíthatunk. Bármikor kereshetünk új, szerepeinknek megfelelőbb munkát, és ne feledjük, lehet, hogy éppen a párunk is azon töri a fejét, hogyan adhatná be nekünk, hogy az ellenkező nem szerepeivel élné az életét.

Neked milyen férfi és női szerepeid vannak?

Korábbi cikkeinkben már említettük, hogy a stresszre adott két alapválasz, amelyeket őseinktől örököltünk a túlélés érdekében: a menekülés és a támadás. A mai társadalmi elvárások egyik választ sem favorizálják (szerencsére bőven adnak más alternatív lehetőségek:stresszkezelési technikák)   mikor az egyén kihívások elé néz. Mégis sokan választják ezt a két lehetőséget (végső elkeseredésükben) belső ösztönkésztetéseiknek engedelmeskedve. Azonban nem egyenlő arányban. A rázósabb és egyben negatív (akár jogi) következményekkel kecsegtető utat, azaz a támadást kevesebben választják. Persze egy tvcsatorna hírműsorának megtekintése után erről egészen másképpen vélekednénk. A meneküléssel azonban más a helyzet. Ez simának tűnik. Amikor a helyzet úgy hozza, akkor kicsússzanunk a helyzet fogságából, a felelősségvállalás terhe alól.

A menekülés két rövid távú előnnyel jár:

1. Mikor elmenekülünk a helyzetből, akkor megkönnyebbülünk. Ez megtévesztően hasonlít ahhoz az érzéshez, mikor sikerrel megoldunk egy problémát. Az élmény ragadóssá válik, de félünk tetteket társítani hozzá.
2. Aki elmenekül, az nem sérti mások érdekeit(az esetek többségében). Azzal, hogy félreállok az útból, hogy nem jelentek mások számára akadályt,pozitív megerősítést is kiválthat a környezetemből (vetélytársaimból, egy konfliktus többi résztvevőjéből). Azzal, hogy elmenekülök, kiikszelem azt a lehetőséget, hogy bánthassanak.

Mint fentebb említettem a menekülés csak és kizárólag rövid távú előnyökkel jár. Ez azt jelenti, hogy a felelősséget, a konfliktust a problémák megoldását előbb vagy utóbb fel kell vállalnom. Kiismerhetővé válok és a környezetemből érkezhetnek olyan támadások, amelyek újabb menekülésre kényszerítenek.

A menekülésben azonban feláldozhatja magát az ember a szükség oltárán. Ez pedig a betegség. A betegség egy fehér folt, egy terra incognita, egy senki földje. Itt mások a játékszabályok. Ezek azonban nemcsak a környezet, hanem a beteg ember számára is ismeretlenek. Ezért fordulhat elő, hogy aki a betegségbe menekül és túl sokáig időzik ott, az bele is halhat. A betegségben kevesebb a kötelezettségvállalás (a betegség súlyosságával egyenes arányban akár 0 is lehet), könyörületes és segítőkész az ember környezete. A betegségelőnyök még a problémák sikeres és tartós megoldásának lehetőségét is elhitetik a beteggel. Mivel a beteg ember körül segítő kezek szorgoskodnak a felelősségvállalás réme is távolra kerül. Ez azonban egy olyan létidegen állapot, amelyre azt szokás mondani: "A fától nem látja az erdőt". Maga a betegség a megtestesült felelősségvállalás. Ez azonban az áldozat számára csak akkor válik igazán világossá, ha felmerül a fizikai megsemmisülés lehetősége.

Nehéz ebből a társadalmilag is (hallgatólagosan) elfogadott búvóhelyből kilépni. Látszólag minden ez ellen szól (értsd: betegségelőnyök). A megoldás ösvénye egy rögös út, amely a belső lelki fejlődésen, szellemi felismeréseken és az élet felvállalásán keresztül vezet.

Az út végén egy új ember születik. A belső sikeres átalakulás eredményeképp többé nem lárvaként vánszorgunk a nyirkos, árnyékos búvóhelyünkre, hanem a szél szárnyán, a  napfény erejét felhasználva pillangóként szárnyalunk a magasba.

Kedves Olvasóink,

ma ünnepli első születésnapját a blog, ami azt jelenti, hogy egy éve segít, támogat, meghallgat, tájékoztat, fejleszt benneteket - legalábbis céljaink és reményeink szerint!

Ünnepeljük meg ezt úgy, hogy a mai napon - illetve amikor olvassátok - mindenki lepje meg magát valamivel! Lehet ez egy séta, egy jó fürdő, egy kirándulás, nem muszáj, hogy pénzbe kerüljön. De persze lehet egy szál virág, vagy valami apróság, ami örömet okoz, és lehet drága dolog is, amire végre rászánod magad!

Köszönjük, hogy olvastok bennünket, ajándékozzátok meg magatokat, megérdemlitek!!!

A kérdésünk nem is lehet más: mivel leptétek meg magatokat?

Micsodaaa??? Milyen önzés? Egészséges? Milyen az? És miért, van egészségtelen is?

Bizony van. Ezt jól ismei mindenki, hiszen ki ne találkozott volna már olyan emberrel, aki egoista, csak saját maga érdekli, gátlástalanul átgázol másokon hogy érdekeit érvényesítse. Mielőtt belelovallnánk magunkat az önző emberek elleni gondolatrohamba, álljunk meg egy pillanatra. Nézzük meg, mi jó van a viselkedésükben, és tanuljunk belőle!

Egy előadáson megkérdezték tőlünk, hogy nem pont az-e a baja a mai világnak, hogy túl sok az önző ember, nem arra kellene-e inkább nevelnünk az embereket, hogy kevésbé önzők legyenek?

Nos, nem egészen. A világban persze fontos a harmónia, és erre törekedhetnénk úgy is, hogy önzetlenségre tanítjuk az önzőt, vagy úgy is, hogy egészséges önzésre tanítjuk az önzetlent. Hogy mért pont arra? Ez az előző cikkekből kiderül. Lelki egészségünk miatt fontos, hogy a saját életünket éljük, és saját érdekeinkért kiálljunk, örömeinkről gondoskodjunk.

Olyan ez, mint tartani a határainkat. Gömböcskék vagyunk a világban, aki önzőbb, az több helyet foglal el, aki önzetlenebb, az kevesebbet, mint ami járna neki. Nem arra akarjuk buzdítani az embereket, hogy kevesebb helyet foglaljanak el, hanem, hogy az őket megillető teret kitöltsék. Ez így egészséges. Ha ez megtörténik, akkor a nagyobb teret elfoglaló emberek automatikusan visszább húzódnak: visszavesznek az önzésből. Így áll helyre a világ harmóniája.

Szóval hogy lehet egy önzés egészséges? Minden rákbetegnél tapasztaljuk – ám más betegségnél is megjelenik – , hogy érdekeiket nem érvényesítik megfelelőképpen, önmagukért nem állnak ki, háttérbe szorítják magukat, egyszóval túlzottan önzetlenek. Olyan mértékben, ami már nem egészséges: a betegek nem élik a saját életüket. Másoknak adnak, de nem fogadnak el, másoknak segítenek, de nem kérnek segítséget. Másokat szolgálnak, de a viszonzást visszautasítják.

Mi hát az egészséges mérték? Az, hogy magunk számára mi vagyunk a legfontosabbak, mi vagyunk az elsők: a saját életünket éljük. Néhány lehetőség erre:

Először magunknak adunk, aztán jut még másoknak is. Néha azt gondoljuk, hogy ha magunknak adunk, nem jut másoknak. Ez nem így van. A szeretet végtelen. Ha elsősorban magunkat szeretjük, attól ugyanúgy tudunk még másokat is szeretni. Sőt! Talán még jobban is!

Kiállunk az érdekeinkért. Másokkal együttélni azt is jelenti, hogy alkalmazkodunk, így kompromisszumokat szükséges kötni. De a kompromisszum nem azt jelenti, hogy mindig én engedek. Egyszer az én érdekem érvényesül, máskor a tiéd. Az érdekérvényesítés olyasmi, mint egy kötélhúzás. Ha valaki hagyja magát, végül csak csimpaszkodni fog a kötél végén erőtlenül, amit a másik magához húzott. Legyen kiegyenlített a játék, maradjon a kötél közepén lévő csomó átlagban mindkettőnktől egyenlő távolságra.

Ne csak mi segítsünk, kérjünk mi is segítséget, fogadjuk el a kiszolgálást, kényeztetést. Vegyük örömmel azt, hogy mi is kapunk, hiszen megérdemeljük. Ha szükségünk van rá, ne szégyelljünk segítséget kérni, bármiről legyen is szó. Betegeinknél sokszor azt látjuk, hogy inkább erőn felül teljesítenek, minthogy segítséget kérnének a környezetüktől. Élvezzük ki, ha mi vagyunk azok, akik kapnak, akit kiszolgálnak. Legyen a viszonosság alapvető, amihez ragaszkodunk.

Neked milyen példád van az egészséges önzésre?

Miért minősítünk másokat? Jól esik mások tetteit, személyiségét negatív kritikával illetni?

Igen, lehetséges, hogy jól esik. Amíg a másik ember gyengeségeivel foglalkozunk, addig nem kell a saját problémáinkkal foglalkoznunk. Egyesek szinte divatot űznek mások kitárgyalásából. Másrészről mások minősítése leértékeli a környezetünkben élő embereket. Persze ez egy hamis kép ezekről a személyekről. A hangsúly itt a viszonylagosságon van. Ha az emberekben meglátom a hibákat, akkor a saját hibáim is elfogadhatóbbá válnak. Ez a saját önértékelésemet erősíti, miközben mások „észlelt értékességét” rontja.

Azonban ebben a gondolatmenetben található egy logikai bukfenc. Amikor másokban csak a hibákat vesszük észre, akkor a belső lelki környezetünket is a negatív dolgokra hangoljuk. A negatív információkra hangolás kiváló táptalaj a pesszimista életszemlélethez. Mások minősítésekor végső soron magunkkal szúrunk ki. Mert nekünk lesznek rossz érzéseink, mi leszünk lehangoltak. Azzal például, hogy minősítem egy ismerősöm viselkedését, bennem fog tombolni a harag, a düh, nem benne. Nekem lesz elszúrva az egész napom, én fogok megsértődni, nem ő. Ez persze csak abban az esetben igaz, ha a minősített fél nem tud róla, hogy én miket mondok róla a háta mögött. Amennyiben tud róla, akkor itt már a másik fél reakcióival is számolni kell. Erről a következő bekezdésben beszélek.

Negatív megnyilvánulásainkért sok esetben másokat okolunk. Gyakran hallani: „Már megint megbántottál!, Mindig felidegesítesz!”.  Valóban mások bántanak meg, idegesítenek fel bennünket? A válasz röviden: nem. Korábbi cikkemben említettem az óvodás esetét: elesik és mielőtt reagálna az adott helyzetre körbenéz, értékeli a szituációt és kiválasztja a megfelelő viselkedést. A szülők vagy a felügyelő személy reakciói alapján a sírástól egészen a katonadolog (gyorsan feláll mintha mi sem történt volna) effektusig változhat a kisgyerek viselkedése. Már a kisgyerek is megtanulja felmérni a helyzetet és folyamatosan próbálgatja a határait (kóstolgat másokat). Az óvodáskortól felfelé pedig még komplexebb ez a válaszreakció. Véleményem szerint ilyenkor mérlegeljük az adott helyzetet és hozzárendeljük egy esetleges játszmához a viselkedésünket. Ez történik akkor, mikor bennünket minősítenek. Ugye nem esik jól? Persze mi ezt sokkal könnyebben megtehetjük másokkal, hiszen nem mi vagyunk az „áldozatok”. Amikor valakit minősítünk, akkor a válaszreakció háromféle lehet: higgadt reagálás (nagy ívben teszek rá, kinek mi a véleménye=leszarom technika), támadás (Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Mit képzel ez magáról?), bezárkózás (védekező magatartás, magyarázkodás, menekülés kifelé vagy befelé). Én munkám során a bezárkózással találkoztam leginkább.

Tapasztalataim azt mutatják, hogy azok az emberek minősítenek könnyen másokat, akik:

-          szélsőségesen gondolkodnak (a dolgok és így az emberek is csak feketék, vagy fehérek lehetnek)

-          hiányzik belőlük a türelem, az tolerancia, az alkalmazkodóképesség

-          el akarják magukról terelni a figyelmet

-          vagy éppen ellenkezőleg, fel akarják magukra hívni a figyelmet

-          így vezetik le a stresszt

-          így érzik magukat értékesnek és fontosnak

-          problémáik vannak a felelősségvállalással

-          felszínes módon gyűjtenek információkat a környezetükről

-          a konfliktusokat elkerülő magatartással akarják megoldani

-          azt gondolják, hogy játszmával kombinálva könnyebben érik el a céljaikat

Végső soron egy minősítéskor a minősítő és a minősített (ha megtudja) is szenved. Az ideális megoldás az lenne, ha a minősítő fél venné a bátorságot és felvállalná a véleményét vagy a másik fél gyengítése nélkül, konstruktív módon közölné vele problémáit, egy építő és mindkét fél számára pozitív kimenetelű konfliktushelyzetet teremtve. Ez persze a tudatosságnak egy következő lépcsője, és mint ilyet nehéz minden helyzetben megvalósítani. Talán ott kellene kezdeni, hogy az emberek személye helyett, azok viselkedését minősítem. Pl.: Nem azt mondom a munkatársamnak (már ha merem mondani), hogy „Hülye vagy!”, hanem ezt: „Hülyén viselkedtél!” A következő lépés, hogy mások minősítése helyett magamban kezdek vizsgálódni. A környezetünk akár tudatosan, akár nem egyfajta tükröt tart nekünk. Visszatükrözi erősségeinket, de gyengeségeinket is. Ezt az emberek többsége nehezen tolerálja. Inkább a másikban keresi a hibát, hogy neki velem kapcsolatban miért nincsen igaza.

Amikor másokat minősítünk, akkor magunkat minősítjük. Nem a másikat járatjuk le, hanem saját magunkat. Értő szemek előtt ilyenkor válunk igazán sebezhetővé. Mert támadáskor feltárulnak gyengeségeink.

Sokféle tudás létezik az emberi életben, én itt most a betegségeinkkel kapcsolatos tudásról szeretnék beszélni.

Azt tapasztaljuk, hogy a betegeink problémáikkal, betegségükkel kapcsolatos információk garmadáját birtokolják.

Az információszerzés több szinten történik.

0. szint: Általában van egy előzetes információkeresés, amikor az ember a tünetei alapján tájékozódik a barátitól, ismerőseitől, illetve az interneten a feltételezett betegségéről. Ilyenkor előfordul, hogy a beteg öndiagnózist állít föl, illetve egy hozzá nem értő személy diagnosztizál nála valamit („Tiszta depressziós vagy.” „Nekem is így nézett ki az anyajegyem, amiről aztán megállapították, hogy rosszindulatú.”). Amikor orvoshoz, szakemberhez fordul az ember, még akkor is előfordul, hogy a váróban a betegek a saját tüneteikről beszélnek, információt cserélnek.

1. szint: A szakember diagnózisa. Vizsgálatok sorozata után a beteg kap egy diagnózist a betegségéről, annak lefolyásáról, kezeléséről, a lehetőségekről: magyarán egy csomó információt zúdítanak a nyakába. A betegsége kimeneteléről vagy pozitív, vagy negatív prognózist kap, ritkán semlegeset. („Két hét alatt elmúlik.” „Jól műthető.” „Gyógyszeres kezeléssel tünetmentessé tehető.” „Nem tudunk segíteni Önön.” „Körülbelül egy éve van hátra.” „Semmi pontosat nem tudok mondani.” „Várjuk meg a kezelések végét.” „Van, akinél soha többé nem jelentkeznek a tünetek, van, akinél egy életen át megmaradnak.”)

2. szint: További információgyűjtés. A beteg, immár betegségének tudatában (újra) információk után néz a világhálón, barátoknál, családtagoknál, esetleg betegtársaktól. Itt új előrejelzésekkel találkozhat a betegségét illetően; példákat hall/olvas a lehetséges kimenetelekről, lefolyásokról, kezelési opciókról.

3. szint: Hiteles vélemény kérése további szakemberektől. A beteg fölveszi más orvosokkal a kapcsolatot, új vizsgálatokat kér, új teszteket tölt ki, híresebb orvosokhoz viszi a leleteit, alternatív gyógykezelések után néz (például természetgyógyászoknál).

Láthatod, esetleg tapasztalhattad magadon, hogy mindez rengeteg információt, őrületes mennyiségű tudást jelent. A betegek sokszor szinte szakértőivé válnak betegségüknek, olyan temérdek tudásra tettek szert. S olykor ez a tudás kezd nyomasztóvá válni a beteg számára. Az információgyűjtés kezdetén azt gondolta, a tudás számára barát: minél többet tud, annál bölcsebb a betegséget illetően, annál jobban tud dönteni, annál inkább fel tud készülni, annál hatékonyabban részt tud venni a gyógyulási folyamatban. Ez így rendben is lenne, ha ez a barát egyszer csak el nem kezdene ellenségként viselkedni. Egy idő után már nem támogat és erősít, hanem riogat, negatív előrejelzéseket tesz, elveszi a reményt, új tüneteket gerjeszt. Ismerjük azt a jelenséget, amikor az orvostanhallgató az éppen tanult betegségben szenved. Azt olvassa, hogy a betegség gyakori fejfájással, alvásproblémákkal, szédüléssel, lábkörömizzadással jár, és ő minden tünetet észrevesz magán, és sikeresen diagnosztizálja a betegséget, amiről tanul. Majd a következőnél ugyanígy...

Itt van tehát a kérdés, hogy akkor mi az a tudás, amelyet a beteg fölhalmoz problémájával kapcsolatban: barát, vagy ellenség?

Azt kell, hogy mondjam: egyik sem. A tudás eszköz. Nem több, és nem kevesebb, mint rendelkezésedre álló eszköz, melyet tudni kell jól használni, mert válhat egyaránt hasznunkra és kárunkra is. Addig hasznos, amíg korrektül és hitelesen tájékoztat, segít a döntésben, lehetőségeket nyújt, és pozitív lefolyást jósol. Hiszen gondolj bele, hány helyen vihet félre téged a hiányos, nem pontos, esetleg nem hiteles információ!

0.szint: Se te, se ismerősöd ne állítson fel diagnózist előzetesen, hiszen lehet, hogy szakember vagy magad is, lehet, hogy ismerősöd szakértőjévé vált a betegségnek, mégis vizsgálatok, tesztek nélkül sem testi, sem pszichiátriai tünetekből nem lehet pontosan megállapítani a betegséget. Jól tudjuk, hogy még a vizsgálatok sorozata sem ad 100%-ban megbízható és pontos diagnózist.

1. szint: Tehát tudjuk, hogy félrediagnosztizálások sajnos még a tapasztalt orvosokkal is előfordulnak, vizsgálatok sokaságát követően is. A pszichiátriai betegségeknél a tesztek torzíthatnak, a statisztikákról nem is beszélve, amihez az eredményeket hasonlítják. A daganatos betegségeknél a vizsgálóeljárások szintén nem tévedhetetlenek: az MRI vagy az ultrahang bizonyos szempontból pontatlan, még a biopszia sem 100%-os, hiszen akár el is cserélhették a leleteket. Ne feledd, tévedni normális, természetes emberi dolog, bizonyos hibaszázalékot mindig kalkulálj be, ne várd, hogy az orvosok istenként mindent tudók, mindent látók legyenek, ez nem korrekt velük szemben, de magaddal szemben sem. Nem hiszem, hogy egy ember – mégha orvos is – meg tudná mondani, kinek milyen lefolyású lesz a betegsége, vagy hogy mennyi ideje van hátra. Sok olyan esetről tanuskodnak a szakkönyvek, amikor egy pszichiátriai betegség váratlan fordulatot vett, vagy egy daganatos beteg hosszú évekkel túlélte a neki jósolt időt, vagy teljesen kigyógyult. Szóval könyörgök, senki se temesse el magát előre!

2. szint: A világháló tele van ellenőrizetlen forrásból származó információkkal. Bármennyire tűnik hitelesnek egy weboldal, blog, cikk, tanulmány, ha nem kontrolláltad le az ott található tudás valódiságát, akkor ne értelmezd magadra, de utána is kezelheted a minimális hibaszázalékkal járó kétkedéssel. Betegtársaid pedig egyedi esetek, ne gondold, hogy ami náluk történt, az fog veled is történni. Mindannyian mások vagyunk, kezeld a tőlük kapott információkat eszerint.

3. szint: A már említett hibaszázalék miatt ne fogadj el semmilyen szakvéleményt, amíg három, de inkább öt másik orvosnak meg nem mutattad. Gyakran előfordul, hogy két orvos teljesen más diagnózist állít föl – ami rendben is van, hiszen különböző emberek. De akkor hol van az igazság? Továbbmegyek: ha orvosok csoportja is állítja, hogy egy beteg menthetetlen, akkor is van még remény. Vannak más eszközök, más gyógymódok, más lehetőségek. Természetgyógyászok, homeopátiás szerek, különböző terápiák, belső erőforrások állnak rendelkezésére mindenkinek a gyógyuláshoz.

Ne érts félre, nem támadni akarom az orvosi diagnózist, sokkal inkább védeni – hiszen velük szemben is irreális elvárás, hogy mindentudók, mindenhatók legyenek. Bár eszközeik az idők során egyre fejlődnek és tökéletesednek, mégiscsak véges lehetőséget, megoldást tudnak nyújtani; hiszen a mostani állapotból is van még továbbfejlődés. Tudásunk állandó változásban van: többszáz éve bele lehetett halni olyan betegségekbe, amelyre ma már csak legyintünk, régebbi tankönyvekben ma nevetségesnek tűnő teóriákat olvashatunk, pedig azokat igaznak fogadták el akkoriban. A tudomány mai álláspontjai a jövő emberének szintén morzsák lesznek majd az akkori tudásához. Fogadjuk el, hogy a tudás nem örök érvényű, és állandó, és kezeljünk minden információt eképpen a magunk életével, betegségeivel kapcsolatban is.

Legyen a tudás egy eszköz: segítsen bennünket a döntésben, a gyógyulásban, tartsuk észben, hogy új információk új lehetőségeket nyújtanak. Így ha kiválasztottunk egy gyógymódot, bízzunk magunkban, és járjuk végig az utat, de nem zárjuk ki az új információkkal járó megoldásokat sem.

Te hogyan használod a tudást?

Előző cikkemben a tiszteletről beszéltem, mint a minőségi emberi kapcsolatok egyik alapkövéről. Ugyanez igaz a türelemre is. A türelem véleményem szerint a szándék és annak megvalósulása közötti időhöz való pozitív viszonyulás. A szándékot és a megvalósulást a tett köti össze. A tett időhöz kötött, annak megfelelően, hogy türelmesen vagy türelmetlenül állunk magunkhoz, embertársainkhoz, élő és élettelen környezetünkhöz. Türelmetlenül kapkodva nem lesz megfelelő az eredmény, vagy tovább tart elérni az adott célt. Kétségtelen tény, hogyha türelmetlenségünk folytán kapkodunk, az idő gyorsabban elszáll. Ezért azt gondoljuk tévesen, hogy a türelmetlenség hamarabb célhoz vezet. Sőt türelmetlenségünk bizonyos vezetői pozíciókban arra sarkalhatja az alkalmazottakat, hogy kapkodva teljesítsék a rövid határidőket (már ha meg akarnak felelni a főnöki elvárásoknak). A látszatcélt így hamarabb elérjük. Persze ez nem az a cél, amit kitűztünk. Ez valami kevesebb. Gyengébb alapokon áll. Hamis cél! Az esszencia hiányzik belőle. Mint, mikor csalunk egy játékban és mi nyerünk. Ez látszólag győzelem, valójában vereség. Vereség bennünk.

Már régen túlesett a közhely fogalmán, hogy világunk fejvesztve rohan előre a külső, az anyagi fejlődés területén. Mi van a belső fejlődésünkkel? Azt kell mondanom, lemaradóban vagyunk. Egyre kevésbé képes az egyén lekövetni a világ változásait, és életkora előrehaladtával tolerálni a változások hatásait életmódjában. Egyre kisebb porszemekké válunk a tudás tengerében, és egyre több információra (az információ elsajátításához egyre több időre) van szükségünk, hogy  értékes, hasznosítható belső szaktudással rendelkezzünk. Az ember válaszreakcióként elkezdte habzsolni az információkat, hogy ebben a rengetegben megtalálja a saját helyét. Türelmetlenné vált. Egyre értékesebb az idő, egyre nagyobb a követelmény. A türelmetlenségünk miatt rohan az életünk. Emlékezzünk csak vissza! Gyermekkorunkban milyen hosszúnak tűnt is egy hétvége, vagy egy tanév. Manapság csak azt vesszük észre szilveszterkor, hogy éppen csak elkezdtük az évet. De gyorsan elszaladt. Egy barátom 18 éves koromban azt mondta: „Figyeld meg 20 év fölött elkezd szaladni az élet!”. Én akkor, tizenévesen, kedvesen megmosolyogtam őt. Ma nemcsak bólogatnom kell a kijelentése után, hanem ki kell azt egészítenem: 20 fölött elkezd szaladni az élet, 30 év fölött még gyorsabbá válik! Ezért 70 után visszatekintve két dolgot érezhetünk: 1. az életünk egy szempillantás alatt elszaladt. 2. még fiatalnak érzem magam, noha a testem már nem az.

A türelmetlenség a jelen pillanat legnagyobb ellensége. Igazi élményeink akkor lesznek, ha átérezzük az élet lehetőleg minél több pillanatát. Az életünk eseményeihez tartozó érzelmeket is fontos lenne ott és akkor (vagyis most) megélnünk. Ennek ellenére elég sok olyan embert ismerek, aki magában hordozza múltbéli események fájdalmas emlékeit, haragját, a belőlük származó bűntudatot stb. A negatív és pozitív érzéseket nincsen időnk megélni. A szőnyeg alá söpörjük őket. Pörgős életünkben ugyanis máris jön a következő dózis információs adag, amellyel kezdenünk kellene valamit.

 Az elidegenedéshez közvetve a türelmetlenség is hozzájárul. Vajon hányszor történt meg veled, hogy miközben a baráti társaságodban valaki hozzád beszélt, te nem rá figyeltél, hanem arra, hogy mit fogsz mondani? Alig várjuk, hogy minket meghallgassanak, mert hozzánk hasonlóan a többi ember sem figyel igazán. Mindenki saját magával van leginkább elfoglalva. Így a barátaink és ismerőseink egyfajta verbális (lelki és anyagi) szükséglet kielégítésre használhatnak bennünket, vagy mi őket. Természetesen nem ennyire borús a helyzet. A tudatosság az, amely ebben a helyzetben is segíthet. Egyre több a tudatos ember, aki nemcsak reagál a környezet választásaira, de tudatosan figyeli meg környezetét, értelmezi azt, és választja meg viselkedésbeli válaszát. A türelem önmagunk elfogadásának és szeretetének egyik alapköve. Emberi kapcsolataink e nélkül a jellemvonás nélkül igen felszínesek maradhatnak. Hiszen nincsen türelmünk, ahhoz, hogy időt adjunk a minőségi keretek megteremtéséhez.

Véletlenül sem egy nemzeti identitással, országhatárokkal, határaikon kívülre szakadt testvéreinkkel kapcsolatos cikket fogsz olvasni, hanem saját, egyéni határokról lesz szó, mégpedig szigorúan.

Miért szigorúan? Mert látni fogod, kedves olvasónk, hogy ebben a kérdésben vagyunk a legengedékenyebbek másokkal és magunkkal szemben, tehát elkél a fokozott szigor. Gyakran látjuk a környezetünkben élőknél, rákbetegeknél pedig kivétel nélkül, hogy nem tartják a határaikat. Többször érintettük már ezt a kérdést más cikkeinkben, például a nemet mondás esetében is tulajdonképpen a határokról van szó. Kinek engedem meg, hogy rendelkezzen az időmmel, energiámmal, kinek tudok nemet mondani, kinek nem? A túlgondoskodás szintén a határokról szól. Mennyire szólok bele a másik életébe, meddig merészkedek el, amikor a vele való foglalkozás a kérdés? A másoknak megfelelni akarás is egyfajta határokat való tartás. Mennyire engedem, hogy mások véleménye befolyással legyen rám, mennyire alkalmazkodom másokhoz, akár a saját káromra is?

Mik is azok a határok?

Képzelj el minden embert, mint rugalmas burokkal rendelkező golyócskát. Együttélésünk során összeérünk, surlódunk, egymáshoz nyomódunk; akikkel közelebbi viszonyban vagyunk, azokkal határaink folyamatosan érintkeznek. Ha valaki nem tartja a határait, az olyan, mintha hagyná, hogy mások túl közel jöjjenek, helyét a világban elvegyék, míg ő maga pedig összenyomódik a többiek között, mint egy leeresztett, összepréselt labda.

Ha hagyjuk, hogy belépjen valaki a határainkon belül, akkor hagyjuk, hogy az életünket élje; ha mi lépünk be mások határain belülre, mi éljük a másik életét. Ezt a kettőt lehet egyszerre is művelni: én más életét élem, közben az enyémet is valaki más éli.

Mit jelent ez?

Más életét élni olyan dolgokban merül ki, mint például beleszólni a döntéseibe, megoldani a problémáit, rendelkezni az idejével, kéretlenül segíteni neki és gondoskodni róla, állandóan kikérdezni az életéről, ahelyett, hogy rábíznánk, mennyit oszt meg velünk, elvárni, hogy megfeleljen nekünk, aggodalmaskodni az élete miatt.

Láthatod, hogy ezek a dolgok nagyon viszony-függőek, tehát valamit szabad egy házastársnak, de ugyanazt már nem szabad egy barátnak. Valamit szabad egy szülőnek, de nem szabad egy távolabbi rokonnak, vagy egy testvérnek. Ezeket a viszonyokat egyrészt a társadalmi szabályok működtetik, másrészt kinek-kinek a saját igényeire van bízva. Ezeket a határokat az egyes viszonyban állítják be a résztvevők, és az az egészséges, ha az dönti el a határ hollétét, akinek az életéről szó van.

Mondjuk, hogy az életem, és a személyes terem egy sziget, amelyet víz vesz körül. Az idegenek hajóznak ezen a vizen, de nem kötnek ki a parton. Az ismerőseim kikötnek, de éppen csak kieveznek a szárazföldre, nem jönnek a sziget belsejébe, vagy csak lekiabálnak a hajójukról. A szigetet egy kisebb-nagyobb szabad partszakasz után sűrű növényzet vesz körül, esőerdő, vagy bozótos. Beljebb, ahol ritkul a növényzet, kőkerítés húzódik, jelezve a birtokhatáromat. Eután még nagy földterület, majd a házam közvetlen környezetét vékony kerítés jelöli. A közelebbi ismerőseim bejöhetnek a bozótosba, de a kőkerítésen túl csak a barátaimat engedem be. A családtagjaim még beljebb is jöhetnek, egész a földekre, de a házam körüli kerítésen már csak a páromat engedem be. A házba, a legeslegbelső zónámba már ő se jöhet be, az az én személyes terem. Mi lenne, ha mindenkit beengednék egészen a házamig, vagy még a házba is be? Letaposnák a virágaimat.

Ki kell jelölnöm a határaimat, és azokat bizony szigorúan tartani. Lefordítva az előző metaforát, azt jelenti, hogy minél közelebb engedek valakit magamhoz, annál több dolgot engedek meg neki magammal kapcsolatban. Az idegeneknek jóformán semmit, a szomszédomnak mondjuk kinyitom este, vagy hétvégén is az ajtót, a barátaim adhatnak tanácsot az életemmel kapcsolatban, ha kérem. A családtagjaim éjjel is felhívhatnak, ha vészhelyzet van. A párom beleszólhat a programjaimba, de hogy milyen ruhát veszek föl, vagy mit eszek, ahhoz senkinek semmi köze. Nem engedhetek meg mindenkinek mindent, például nem engedem meg az idegeneknek, hogy kikérdezzenek a magánügyeimről, felnőttként nem engedem meg a szüleimnek, hogy a döntéseimbe beleszóljanak, ahogy nincs beleszólása még a páromnak se abba, hogy a szabadidőmben mivel foglalkozom. Mi lenne, ha minden idegennek megengednék mindent? Káosz. Az életem már nem az én életem lenne. Ilyenkor van az, hogy másoknak meg akarunk felelni, hogy hagyjuk, hogy túlgondoskodjanak rólunk, vagy nem tudunk nemet mondani.

Hogyan működnek a határok?

A saját határaimat én jelölöm ki. Nem a másik mondja meg, hogy meddig mehet el, hanem én. Ehhez jogom van: az én életem fölött én rendelkezek, ez nem vita tárgya. Ne tévesszen meg bennünket, ha a másik megenged nekünk dolgokat, az nem jelenti azt, hogy nekünk is meg kell. Például a barátaim megengedték, hogy akármikor felhívhatom őket, még éjjel is. Nekem ezt nem kell cserébe megengednem. Vagy a szüleimnek nem probléma, ha bejelentés nélkül állítok be hozzájuk, bármikor szívesen látnak; de ez nem jelenti azt, hogy ők is megtehetik ugyanezt velem. Fordítva én sem léphetek be a másik határain. Ha fel vagyok jogosítva, hogy tanácsokat adhatok, akkor megtehetem, ha nem, nem.

Nyilvánvaló, hogy az összes határt nem lehet nyíltan lefektetni, hiszen annyi időnk az életben nincs, hogy minden lehetőséget számba vegyünk, és azt tisztázzuk. Ami fontos, vagy problémát okozott, az valószínűleg előkerül, és azokat kell is őszinte, egyenes kommunikációval tisztázni, különben jön a szabadrablás.

Érdekes játék, ahogy puhatoljuk egymás határait, próbálgatjuk, meddig mehetünk el. Vannak, amit a társadalmi normák szabályoznak, mint már mondtam, de ezen belül személyes döntésünk, hogy hol jelöljük ki az életünk mezsgyéit. Ha valaki átlépett egy határt, és figyelmeztetjük, akkor – ha fontos neki a kapcsolatunk – , kutya kötelessége tartani azokat.

Ártatlan játékból durva játszmába is átmehet a másik határainak megsértése. Mondjuk is: ajtóstól ront a házba. Mindenkinek van ilyen példája az életéből. Tisztában vagyunk a másik határaival, mégis átlépünk rajtuk, ilyen, vagy olyan indokkal, esetleg indok nélkül.

Hogyan működtessük a határokat?

1.     Jelöljük ki azokat! Tudatosan gondoljuk végig, meddig tartunk mi, és hol kezdődik a másik. Kit meddig engedek be, és magamnak mit engedek meg.

2.     Nyílt kommunikációval beszéljünk a határainkról! Mit lehet, és mit nem. Meddig, és hol van az a pont, ahol már ne tovább. Ha a másik oldalon vagyunk, kérdezzünk rá, mielőtt meglépnénk egy „határátlépést”.

3.     Szerezzünk érvényt a határainknak! Ha valaki túl messzire merészkedett, szóljunk neki, tanuljunk meg nemet mondani, ne féljünk felvállalni a saját érdekeinket. Itt határozottnak kell lenni, szeretettel és kőkeményen ki kell állni magunkért.

4.     Tartsuk tiszteletben mások határait! Ha mi nem tartjuk be mások életének kereteit, ne várjuk el, hogy mások tiszteljék a mieinket. Ne gondoskodjunk túl, ne aggodalmaskodjunk a másik élete felett, ne szóljunk bele a döntésekbe, ne vegyük magunkra a problémáit.

Te betartod a határokat?

Véleményem szerint az emberi kapcsolatok négy nagy tartóoszlopra építkezhetnek. A szeretetre, az elfogadásra, a türelemre és a tiszteletre. Ezek közül most a tiszteletet fogom kiemelni. Bár mind a négy fent említett tényező egyformán fontos, a tiszteletnek mégis egy külön helyet kell, hogy szenteljek. Miért? Ha nincsen tisztelet, akkor nem alakul ki mélyebb szintű emberi kapcsolat. Ugyanis egyfajta tiszteletteljes megnyilatkozás kell ahhoz, hogy a felszínes emberi viszonyainkból mélyebb szintre válthassunk. A tisztelet adja meg számunkra azt az érzelmi közelséget, hogy szerethessünk. Azt a másik ember iránti ítélkezéstől mentes figyelmet, amelyben elfogadhatunk másokat. Valamint minőségi időt (hosszú távú kapcsolatot), hogy lehetőségünk legyen megtanulni, és gyakorolni a türelmet. 

A tisztelettel kapcsolatosan több tévhit kering a köztudatban. Ilyen például, hogy az öregeknek a koruknál fogva jár a tisztelet. A gyereknek tisztelnie kell a szüleit, különösen pedig a nagyszüleit (hiszen idősebbek). Sok esetben csak gondosan csomagolva működnek ezek a „tiszteletteljes”, üres megnyilatkoztatások (pl. a tanárt csak addig tisztelik látszólag a gyerekek, amíg az óráján vannak, vagy az iskolába járnak). Ettől az egyszerű (és társadalmilag kívánatos) viselkedésbeli normától igen sok eltérést tapasztalhatunk, ha megfigyeljük az emberek reakcióit pl. a tömegközlekedési járműveken.  

Egy fiatal diák nem adja át a helyét (miközben többnyire kerüli is a szemkontaktust), mikor egy felszálló, idős hölgy vagy kisgyermekes anyuka helyet kér magának a buszon. Ki a tiszteletlen? A válasz (és egyben az ítélkezés is) első látásra egyszerűnek tűnik. A diák a hibás! Ő a tiszteletlen! Tényleg így lenne? Bizonyos százalékban biztosan igaz. Ha egy kicsit tágítjuk a rendelkezésre álló információk körét egészen más megvilágításba helyezhetjük a fentebb leírt szituációt. Talán ez a diák már korábban is helyet kínált az idősebb vagy kisgyermekes  utasoknak, de azok nem köszönték meg. Talán a diák rosszul volt, mikor a buszon utazott, ezért nem adta át a helyét (mikor a buszon betegen utazunk, nem kezdünk el magyarázkodni minden embernek, akik a társadalmi elvárások szerint ülőhelyre szorulnak). Ugye ismerjük már az unásig ismételt mondatot (főleg az idősebbek szájából): „Ezek a mai fiatalok!”.

Akiknek a társadalmi keretek megadják a lehetőséget, hogy megköveteljék a tiszteletet, azok közül mindig vannak, akik visszaélnek vele. Rosszindulatból? Kisebb részben biztosan. Nagyobb részben viszont a neveltetésükből adódóan. Egy tanár megköveteli a tiszteletet az óráján. Egy szülő megköveteli a tiszteletet a családjában (a gyermekeitől). Egy idős ember megköveteli a tiszteletet a környezetétől (végighallgassák a mondandóját, elfogadják véleményét, előzékenyek és udvariasak legyenek vele, stb.). Mi itt a visszaélés? Előfordul, hogy akinek a tisztelet jár, nem adja meg a viszont tiszteletet. Miért adná meg? Nem ezt látta, nem ezt tanulta el sem a családban, sem az iskolában. A kölcsönös tisztelet az alapja egy jó csapatmunka működésének, szülő-gyerek kapcsolatnak, párkapcsolatnak, egy tiszteletteljes gesztusnak a buszon az átadott helyért.

Olyan egyszerűnek tűnik! Miért nem működik a gyakorlatban? Az alapvető tévedés abban rejlik, hogy a tisztelethez alanyi jogon ragaszkodhatunk. Mindig a másik adja meg a tiszteletet, mert ez nekem jár! Nem fogok leereszkedni a másikhoz. Nem engedek, amíg ő nem tanúsít tiszteletet. A sértődött egónk kapzsi kiáltásai ezek.

Első lépésnek adjuk meg a tiszteletet minden embernek. Ne miattuk! Magunk miatt! Nem azért, mert a másik fél a pozíciójából, korából adódóan ragaszkodik hozzá, hanem mert mi így döntöttünk. A tisztelet olyan dolog, mint a bizalom, ha visszaélünk (visszaélnek) vele gyorsan elszáll. A tisztelet ekkor már nem jár, sem az „elbukott” szülőnek, sem az „elbukott” öreg utasnak a buszon. Helyrehozatalához (már,ha valaki felismerte „bűnösségét”) pedig sok esetben egy élet is kevés!

Amikor egészségesek vagyunk, hajlamosak vagyunk ezt az állapotot természetesnek tekinteni. Jól érezzük magunkat a bőrünkben, és nem is gondolunk rá, mekkora érték ez. Pedig bizony nagy, az egyik legnagyobb.

Aki elveszíti ezt az egészséget, az rögtön megtapasztalja ennek kínzó hiányát. Hirtelen a természetesből egy természetellenes állpotba csúszik át, és az egészség egy elérni vágyott cél lesz.

A test egyszercsak börtönné válik, amiből nem bújhatunk ki, de nem érezzük jól benne magunkat. A testünk deficitjei rányomják bélyegüket a közérzetünkre, a lelki életünkre is.

Például, ha náthásak vagyunk, vagy gyomorrontásunk van, rosszul érezzük magunkat, nem tudunk dolgozni, rosszul alszunk. Mégsem ez határoz meg bennünket, hiszen tudjuk, néhány nap múlva ez az állapot elmúlik, újra egészségesek leszünk.

Ha viszont súlyos betegek vagyunk, akkor a nap minden percében ebben élünk, ez határozza meg sok tettünket, lehetőségünket, vágyunkat. Például ha rákbeteg valaki, akkor onnantól kezdve címkét ragasztottak rá, hogy beteg, és ez alól igen nehéz kimozdulni, tovább tart, mint egy nátha, és a gyógyulás idjét is elég nehéz meghatározni.

Ilyenkor a test már nem csupán börtön, hanem maga az úr: irányít bennünket, meghatározza identitásunkat (betegségtudat). Már nem anyák vagyunk, vagy gyári munkások, hanem rákbetegek. Meghatározott időközönkét az orvoshoz kell járnunk, kezelésre, kontrollra, vizsgálatokra. Érzelmeink szintén korlátok közé vannak szorítva: nem lehetünk vidámak, jókedvűek.

Pedig ez mind nem így van!!!

Észre kell venni, hogy ezek gondolati csapdák, melyek se nem logikusak, se nem valósak. A test nem börtön, és nem úr, továbbra is szolga, ami azt teszi, amit mi parancsolunk neki.

Figyeljük meg, milyen előzményei vannak betegségeinknek lelki téren. Ha náthás, torokfájós, gyomorpanaszos, vérnyomásproblémás (...stb...) az ember, akkor általában megfigyelhető, hogy túlhajtott időszakon van túl, amikor sok stressz érte. Ugyanez igaz a súlyosabb, például daganatos, vagy autoimmun betegségekre. Sok, megoldatlan, visszatérő stressz, traumák, depresszió. Tehát a testünk szolga. Persze, nagyon is élelmes, és ha túlhajtottuk, bizony a végén benyújtja a számlát: oda leszünk egy ideig kötve az ágyhoz, szigorú pihenésre ítélve, hogy bepótoljuk az elmaradt fizetséget, holott a test végig csak dolgozott.

Ám mégiscsak szolga, hiszen, ha lelkileg rosszul érezzük magunkat, ő követi az utasításainkat. Figyeljük meg, miket gondolunk, vagy mondunk ki hangosan! Beszarok. Ezt nem tudom megemészteni. Mellbe vágott. Elönt a méreg. Ennél már a halál is jobb.

Csodálkozunk, hogy ilyen gondolatok után betegek leszünk?

Legfontosabb teendőnk tehát, hogy a szolgánkat tudatosan megfelelő utasításokkal lássuk el! Formáljuk át gondolkodásunkat egy merőben pozitív, bizakodó, optimista gondolkodássá. Mondogassuk, hogy jól vagyunk, meg tudunk mindent oldani, minden a lehető legjobban alakul, jól érezzük magunkat a bőrünkben, egészségesek vagyunk.

Ne feledkezzünk el róla, hogy egészségesnek lenni nem mindenki számára természetes, szóval adjunk hálát, hogy jól érezzük magunkat, köszönjük meg testünknek a jó munkát, és jutalmazzuk meg rendszeresen!

Ha betegek vagyunk, akkor se feledkezzünk el róla, hogy testünk a szolgánk. Legyünk vidámak, nevessünk sokat, csináljunk olyan dolgokat, amelyek örömet okoznak! Kényeztessük magunkat!

Tudatosítsuk magunkban, hogy betegségünk nem állandó címkénk, csupán egy állapot, mely, hogy meddig tart, nagyon is azon múlik, hogy milyen gondolatokat közvetítünk a testünk felé

Te hogyan bánsz a szolgáddal?

Azt hiszem, ezt akkor érzi az ember, ha mindenkiből és mindenből elege van.  A torkig vagyok érzéséhez párosul(hat) a torok szúrós, égető fájdalma, az orrfolyás, szemkönnyezés, a rekedtes, gyenge hang, erőtlenség, esetleg gyenge hőemelkedés, fejfájás.

 Mitől lesz „torkig vagyok” érzésem?

1.       Túlhajtom magam. Amikor feszített tempóban dolgozom, keveset pihenek, sok a stresszor az életemben. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak, ahogyan nem tudok nemet mondani a főnök, a munkatársak vagy éppen valamelyik családtag, barát kérésének. A testem pedig idővel benyújtja a számlát. Előfordult már veled is, hogy egy pörgős hét után, hétvégén, amikor pihenhettél volna, ágynak dőltél? A testünk könnyedén hitelez, de kíméletlenül behajtja az adósságot.

2.       Úgy érzem, hogy a konfliktushelyzetekben mindig én vagyok a vesztes. Hiába képviselem az érdekeimet, a többi fél ezt nem akarja meghallani. Érezted már úgy vita közben, hogy a másik fél úgy reagált mintha ott sem lennél az adott helyiségben? Ilyenkor erőtlennek érzem magam, a kimondásra szánt információ bennmarad, rekedtté válok tőle.

3.       A környezetem figyelmét szeretném magamra irányítani, de senki nem akar figyelni. Felemelem a hangomat, megerőltetem a hangszálaimat. A figyelem fenntartása óriási energiákat követel az embertől. Minél kevésbé motivált a célközönség, annál többet.

4.       Nem vagyok őszinte. Ezt a tulajdonságom nem valami ártó szándék, inkább az önbizalomhiány vezérli. Nem érzem magam elég erősnek, hogy megmondjam a másiknak, hogy mi bánt. Főleg, ha a problémám vele kapcsolatos.

 Torkig vagyok érzése elég gyakran van az embernek. Ennek a két fő vonulata, hogy nem veszi figyelembe a test, a lélek figyelmeztető jelzéseit, valamint nem képes kiadni magából a negatív érzéseket.

Mi a megoldás?

Szakítsunk minden nap legalább egy fél órát pihenésre (az alváson kívül). Mint láthatjuk, ha nem tesszük, akkor egy megfázás teszi meg helyettünk. Ez a pihenés lehet relaxáció zenehallgatás, tv nézés, séta a ház körül, beszélgetés, hangszeren gyakorlás, valamilyen sporttevékenység. Fontos, hogy mindezek örömet okozzanak, rólunk szóljanak és eltereljék a figyelmünket a holnap problémáiról.  Most jön a legnehezebb: gyakoroljuk, hogy kimondjuk azokat a dolgokat, amelyek bántanak.  Jelezzük ezt a másik felé. Tanuljuk meg mások előtt is vállalni a véleményünket.

Nos, nem írtam semmi különleges receptet. Szerintem ezt mindannyian tudjuk. Ott van a fejünkben. De vajon csináljuk-e mindennap? Őszintén?

Tudom, tudom, nem adunk tanácsokat tagadó formában, hanem csak pozitív állítások formájában, dehát a kivétel erősíti a szabályt. Sok-sok cikket írtunk a szeretetről, és arról, hogyan, milyen formában fejezzük ki a szeretetünket. Biztos vagyok benne, hogy most haszonnal olvastok egy olyan cikket is, amely arról szól, hogy mit ne tegyünk szeretetkifejezés címszó alatt.

Sok olyat látok manapság, hogy emberek élik egymás életét, nem tudják elengedni a szerettüket. Érdekes, hogy régebben közelebb éltek az emberek egymáshoz, mégsem volt annyira általános, hogy egymás életét éljék. Vagy csak elfogadott volt? Nem tudom, de azt igen, hogy ma ez komoly problémákat okoz az emberek lelki egészségében. Ebben a cikkben rengeteg más lelki probléma is érintve lesz, vágjunk bele!

Amikor a szeretetkifejezésről szó volt, mindig felhívtam a figyelmet, hogy maradjunk az arany középútnál, ne másszunk rá a másikra. Ha nem vagyunk biztosak, inkább kérdezzünk, kommunikáljunk a másikkal, az mindig a kisebbik gond. Most is ennél a vonalnál maradok.

1. NE gondoskodjunk túl! Ezt a hibát előszeretettel követik el szülők a gyerekeikkel, vagy feleségek a férjükkel, de fordítva is találunk rá példát. A túlgondoskodást (melyet egyébként a rákbetegség lelki okai között is számon tartunk) leginkább a szívességek szeretetnyelvével lehet összekeverni. Anyukák pakolnak állandó jelleggel a gyerekeik után, feleségek csomagolnak a férjüknek minden nap ebédet, tízórait és uzsonnát. Felnőtt gyerekek rendezik a szüleik ügyeit, férjek végeznek el minden technikai feladatot a lakásban.

Miért probléma? Az állandó jelleggel való másikról gondoskodás átmegy megszokásba. Már nem a szeretet kifejezésére szolgáló nagyszerű szívességek ezek, hanem mindennapos rutin, akkor is, ha végső soron szeretetből tesszük. Továbbá kiszolgáltatjuk vele a másikat, mert egy-egy területen elvesszük tőle az élete feletti kontrollt, beleszólást. Gondoljunk csak bele, ha folyamatosan intézzük az idősödő szüleink ügyeit, talán nagy segítséget adunk vele, de egyúttal átvesszük az irányítást is. Vagy ha folyamatosan főzünk a gyerekekre, és nem tanítjuk meg őket főzni, vagy a házvezetés egyéb teendőire, akkor nem szívességet teszünk, hanem a későbbi életüket nehezítjük meg.

Hol az arany középút? Ha nem vagyunk biztosak, inkább kérdezzünk. De ha a másik szól, biztosak lehetünk benne, hogy túlléptük a határt. Ilyenkor ne sértődjünk meg, hanem fogadjuk el, hogy itt van a másik határa, eddig esett jól neki a segítség, innentől kezdve már teher a gondoskodásunk. Jó támpont, ha a másik kér. Ha szülők megkérnek, intézzük a dolgaikat, és mi fel tudjuk vállalni, hajrá! Ha a párunk jelezte, hogy neki nagy segítség lenne, ha gondoskodnánk a kajájáról napközben, akkor nosza! Persze a szeretet kifejezése úgy működik, hogy ne kelljen mindenre megkérni a másikat, de van különbség aközött, ha egyszer-egyszer beviszem a gyereket a suliba, vagy ha folyamatosan kiszolgálom mindennel!

2. NE szóljunk bele az életébe! Ezt is elsősorban szülők gyakorolják, de természetesen nem csak az ő kiváltságuk. Ez tipikusan az az eset, mikor azt gondoljuk, az szeretet, ha megmondom a férjemnek, milyen ruhát vegyen föl, eldöntöm a feleségem helyett, milyen tanfolyamra iratkozzon be, rászólok a felnőtt lányomra, hogy hogyan öltözzön a hidegben, figyelmeztetem az anyukámat, hogy jön az adóbevallás ideje. Most szólok mindenkinek, aki ilyen, és hasonló játszmákat játszik, hogy ez nem szeretet!

Miért probléma? Ugyanazért, mint a túlgondoskodás, de ennek még a csírája sem elfogadható, akkor sem, ha jószándékból tesszük. Ez a dirigálás, beleszólás, aggodalmaskodás, a másik életét élés, a határok átlépése, és kifejezetten káros mindkét félnek. Átvesszük a kontrollt, amihez nincs jogunk, kiszolgáltatjuk a másikat, és az önbizalmát romboljuk, hiszen azt a rejtett üzenetet közvetítjük felé, hogy nem tartjuk elég jónak, hogy döntéseket hozzon és intézze az ügyeit.

Hol az arany középút? Ennél a problémánál tiszta sor: egyszerűen ne csináljuk. Biztos, hogy messzire mentünk, ha a másik ránkszól. Apukám azt szokta mondani: Ne vezényeljél. Ilyenkor lehet tudni, hogy eddig, és nem tovább. Ha ránkszólnak ne sértődjünk meg. Miért is tennénk, hiszen a szeretet vezérelt minket. Jót akarunk a másiknak, és ha neki az a jó, ha nem utasítgatunk, akkor ez kellene, hogy fontos legyen. Ha megsértődünk, az már manipuláció. A szeretet kifejezése az, ha érdeklődünk a másiktól, hogy hogyan alakul az élete, hogyan érzi magát, és úgy általában egyfajta figyelemmel fordulunk felé. Ha aggódunk, kérdezzük meg, segíthetünk-e valamiben, vagy szüksége van-e a véleményünkre, tanácsunkra. Biztosítsuk, hogy bármikor rendelkezésre állunk, ha valóban szükséges. Bízzunk meg benne, és inkább leljük örömünket abban, hogy csak megfigyelünk. Ha hátralápünk egy lépést, észre fogjuk venni, hogy nincs szükség a közbeavatkozásunkra, nagyszerűen elboldogul a másik; figyeljük ezt a csodát szeretettel. Ez még nem azt jelenti, hogy a másiknak nincs szüksége rám; de még mennyire, hogy szüksége van a szeretetemre (és nem a beleszólásomra). Ez az egy lépés távolság mozgásteret hagy neki, így ő is közeledni fog, holott eddig egyre inkább elhúzódott.

3. NE használjuk az alkut a szeretet kifejezésére! Ha állandóan pénzzel tömjük a másikat, vagy a szívességeinkért cserébe elvárunk valamit, akkor az egy puszta üzlet. Valamit valamiért. Ez többnyire az elfoglalt, fontos, rohanó emberek jellemző fogása.

Miért probléma? Lehet alkut kötni a másikkal, te megteszed ezt, én megteszem azt, ez így rendben van. De ezt tisztázzuk előre, különben csak az egyik fél tud arról, hogy itt üzletről van szó; és tudjuk, hogy ezzel nem a szeretetünket fejeztük ki. A szeretet önzetlen és nem vár cserébe semmit, még hálát sem. Ha a pénzt használjuk a szeretet kifejezésére, azzal az a baj, hogy pont ez ellenkező üzenetet közvetítjük: nincs rád időm, ehelyett pénzt adok.

Hol az arany középút? Megint a kommunikációnál. Ha a szerettünknek pénzre van szüksége, majd szól, és kér, és akkor az lesz a szeretet, hogy a kérését teljesítettük. Ha valamilyen szívességre nekünk van szükségünk, akkor pedig mi kérjünk bátran, nem kell alkut kötni érte, bízzunk benne, hogy a másik az irántunk érzett szeretetből meg fogja tenni. Ha pedig mi nyújtunk segítséget, ne kössük semmihez, ne várjunk el érte később sem semmit, ne hozakodjunk elő vele, mekkora áldozatot hoztunk, mert az tisztességtelen, és nem a szeretetről szól. Ha kérünk cserébe valamit, az pusztán üzlet, és annak feltételeit mindig tisztázzuk előre!

4. NE ragadjunk le egy szeretetnyelv használatánál! Például a te szeretetnyelved az ajándékozás, és állandóan jobbnál jobb, kisebb-nagyobb ajándékokkal kényezteted a másikat. Számodra ez a szeretetről szól, de sajnos nem fogsz sikerrel járni. Vagy ha tudod, hogy az ő nyelve a szóbeli kifejezési forma, akkor se csak azt használd, és ne hanyagold el a többit.

Miért probléma? Ha nem az ő szeretetnyelvét használod, egyértelmű: nem az ő nyelvét használod, nem fog érteni. Beszélj az ő nyelvén. Ha csakis azt az egy kifejezési módot választod, ami nála elsődleges, akkor pedig nagyon sivár lesz a dolog.

Hol az arany középút? Figyelj a másik visszajelzéseire. Betalált a szándékom? Valóban érezte, hogy szeretem? Ha olykor más módokat is használsz, változatosabbá teszed a kapcsolatotokat, és fölértékelődik az a mód is, amely igazából nem az ő nyelve, viszont kell azon a csatornán is a kifejezés. Például a párod szeretetnyelve a minőségi idő. Annyi minőségi időben részesíted, amennyiben csak tudod, de ha elhanyagolod a többit, az ugyanolyan rossz, mintha nem az ő nyelvét használnád. Természetes, hogy átöleled, és szavakkal is kifejezed az érzéseidet. Odafigyelsz az ajándéka vásárlásakor, és néha szívességeket teszel neki. Így lesz teljes a kép.

5. NE manipuláljunk! Még távolabb van a szeretet kifejezésétől, mint az, amikor beleszólunk a szerettünk életébe, és távolról sem a szeretet kifejezéséről szól! A manipuláció itt az a játszma, amikor el akarunk érni valamit, de bebújunk a szeretet háta mögé. Esetleg több időt, figyelmet, törődést akarunk kiharcolni a másiknál, de ahelyett, hogy ezeket elmondanánk neki, elkezdjük a szálakat mozgatni, irányítgatni, elkezdünk erősködni, akkor is, amikor a másik már nemet mondott, megsértődünk, ha nem a mi akaratunk teljesült.

Miért probléma? Mert nem az egyenes utat használjuk. Hidd el, őszinte kommunikációval sokkal többre mész, mint a játszmázással. Leértékeled vele a másikat, hiszen azt az üzenetet közvetíted neki, hogy nem éri meg vele egyenesnek lenned. Ha átlátja a játszmát, akkor ráadásul magadra haragíthatod, eljátszhatod a bizalmát.

Hol az arany középút? Ami a manipulációt illeti, ott ilyen nincs. A manipuláció nem fér bele a szeretetbe. Ami a céljaid elérését illeti, ott a már ajánlott őszinte kommunikáció lesz a megoldás. Félelmeid vannak, magányos vagy, segítségre van szükséged, több törődésre vágysz? Beszéld meg vele! Mondd el neki az érzéseidet egyenesen, ráhatás, bűntudatkeltés, neheztelés nélkül. Meglátod, be fog válni, és közelebb hoz titeket egymáshoz, mint a manipuláció valaha is hozott volna. A céljaidat el fogod érni. Nem biztos, hogy minden igényedet a másik fogja kielégíteni, de segíteni fog, hogy a kívánságaid teljesüljenek; lehet, hogy éppen csak azzal, hogy meghallgatott. Olykor pedig fogadd el, hogy a dolgoknak más a rendje, mint ahogy te elképzelted.

Kihagytam valamit?

Mennyire azonosulunk a munkánkkal?  A munkánkat jelképező pozícióval? A munkáltató szinte minden esetben elvárja, hogy azonosuljunk a vállalat céljaival, jövőképével és magunkra húzzuk a vállalati kultúra (már ha van ilyen, ahol dolgozunk) különös zubbonyát. Olyan ez, mint az etikett. Láthatatlan és leírt szabályok, elvárások, szokások, rituálék rendszere, amelybe „be kell illeszkednünk”, ha érvényesülni akarunk. A munkáltató elvárhatja azt is (el is várja!), hogy a legfontosabb megoldandó problémák és elérendő célok az életünkben a cég érdekeit szolgálják. Magyarán a családi konfliktusok megoldásánál előrébbvaló a negyedéves előirányzat teljesítése. A gyerek úszóversenyénél fontosabb egy estére tett megbeszélés. A munkavállaló persze könnyen beleesik az elvárások (és/vagy a kecsegtető karrier) tengerébe. Mindenki pénzből él (ezért nagyon nehéz nemet mondani számolván a negatív következményekkel), és az is meghatározó saját értékességünk megállapítása során, hogy van-e munkánk.  Ennek ellenére sokan fordulnak hozzám olyan lelki vagy éppen testi problémákkal, amelyek a munkavégzés során csökkent önértékelés következményei.  Miért? Az önértékelésünk véleményem szerint 3 nagy területből (és a külső környezet egyéb szegmentumából, amelyet most itt nem fogok kifejteni) tevődik össze:

1.       Amikor tudatosan figyelem saját viselkedésemet, megnyilvánulásaimat, reakcióimat, érzelmeimet, akkor ez felfogható egyfajta önvizsgálatnak is. Az önvizsgálatnak legnagyobb részben a „belső” megfigyelésére kell összpontosítania. Ezt, ha rendszeresen gyakorlom, akkor megtalálom belső értékeimet. Minél több értékes tulajdonságot keresek, annál többet találok, amely erősítheti önbizalmam. A pozitív tulajdonságok keresése mellett, akarva-akaratlan belebotlunk „negatív értékeinkbe” is. Ezeknek azonban, ha tudatában vagyunk, és megtanuljuk őket a megfelelő módon kezelni, akkor erősíteni fognak bennünket.

2.       A magánéletben a családtagjaim (már akiket szeretek és jó velük a kapcsolatom), szeretteim és barátaim őszinte és építő szándékú (pozitív és negatív egyaránt lehet) visszajelzései személyemről is befolyásolják önértékelésemet.

3.       A munkahely: milyen gyorsan és milyen eredménnyel oldom meg a felmerült problémákat, milyen jól kezelem a munkahelyi konfliktusokat, milyen csapatjátékos vagyok, bíznak-e bennem, alkalmasnak találnak-e az adott vagy magasabb pozíció betöltésére, milyennek embernek tartanak a kollégáim, az ügyfeleim, a partnereim, a beosztottjaim, a főnökeim. Ezekről a területekről érkező visszajelzések is befolyásolják az önértékelésemet.

Az azonosulás a munkahelyi célokkal és az ellátott pozícióval, a problémák észlelt nagysága és a gondolataink nagy része, amelyek a munkahelyi feladataink körül forognak, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy önértékelésünket a munkahelyi pozíciónkra érkező visszajelzések alapján építsük fel. Ez addig nem is derül ki, amíg nincsenek negatív visszajelzések, vagy ezek száma elenyészően alacsony.

A munkahelyi pozíciójukat érő támadásokat, negatív kritikákat, kudarcélményeket a legtöbben magukra veszik és azonosulnak velük (ez természetesen függ attól is, hogy ki milyen személyiségtípusba tartozik, vagyis menyire fontos számára, hogy a környezete mit gondol róla). Azt gondolják (többnyire alaptalanul), hogy ezek a dolgok a személye ellen irányulnak. Az esetek többségében azonban ez a pozíciónak szól és nem az embernek.  Ezt érezzük,  ha új helyen kezdünk el dolgozni (az új kollégák lehet, hogy kevésbé segítőkészek, féltik a saját pozíciójukat, nem értik miért nem ők kapták meg ezt a munkakört, pedig már évek óta a cégnél dolgoznak stb.), mikor ügynökként „házalunk” (a leendő „kuncsaftok” korábbi negatív tapasztalataikat és sérelmeiket rajtunk verik le), vagy mikor előléptetnek bennünket (a korábbi „munkahelyi haverok” viselkedése megváltozik, távolságtartóvá válnak és megsértődnek, mikor pozíciónkból adódóan szigorúan számon kérjük őket).

Mi a legfontosabb tennivaló? 

Tudatosan el kell különítenünk a magánéletünket és a munkánkat. A kettő semmilyen értelemben nem összekeverendő. Még az önértékelés szintjén sem. Azoknak a véleményét vegyük figyelembe, akik szeretnek bennünket. Ők valószínűleg konstruktívan adnak számunkra negatív visszajelzéseket is. Ebből tanulhatunk és nem vagy kevésbé gyengít bennünket.  A pozitív visszajelzéseket természetesen (ha van) gyűjtsük be mindenkitől, még az idegenektől is. Ezek egyértelműen erősíteni fognak. Fogadjuk el, hogy a munkánk során sokszor élünk meg olyan konfliktushelyzeteket, amelyek az általunk betöltött munkakörnek, státusznak szólnak. A legfontosabbat ne felejtsük el: az élet nem ér véget a munkaidő végeztével. Pont fordítva: akkor kezdődik! Tanuljuk meg értékelni mindazt, amit elértünk, ami a munkán kívül van. Ez tükrözi igazán, kik is vagyunk.

Végre bemutatjuk a Simonton-módszert, amelyet nap mint nap használunk, s amellyel rákbetegek sokasága gyógyul.

Alapmű mindenki számára, aki egészség-betegség kérdésben érintett. Mindegy, hogy csak érdeklődő, vagy súlyos rákbeteg, családtag, esetleg más betegsége van, melyen a hagyományos orvoslás nem tud 100 %-ig segíteni, vagy csak meg akarja ismerni belső erőforrásait, és egyensúlyba akarja hozni testét és lelkét. Ez a könyv segíteni fog.

Tulajdonképpen ez az a mű, melyet a Simonton házaspár módszerük publikálására írt meg, de nem a tudományos világ felé, hanem azok felé, akik ezt a módszert használni akarják. Nincsenek tudományos sallangok, ez a könyv bárki számára teljességgel érthető. Sőt, olvasmányos!

A Simonton házaspár – illetve ex-házaspár, ha jól tudom – egyik fele pszichológus, másik onkológus. Kell-e ennél jobb párosítás a rákbetegség kezelésében? Aligha. Munkájuk során felfedezték, hogy vannak betegek, akiknek egyforma a stádiumuk, kilátásaik, de van, aki még sokáig él, vagy meggyógyul, valaki pedig a vártnál hamarabb meghal. Elkezdtek olyan betegekkel foglalkozni, akikről az orvostudomány lemondott, és eredményeik meglepőek voltak: a pácienseik jóval túlélték a nekik jósolt időt, legtöbbjük a könyv megírásakor is élt, és gyógyultnak nyilvánították.

Hogyan lehet ez? Simontonék abból a gondolatból indultak ki, hogy bár a hagyományos orvoslás erőn felül dolgozik a betegek életéért, lehetőségeik mégiscsak végesek, hiszen a testet gyógyítják, holott az ember nem csak testből áll, hanem lélekből is, és óriási szerepe van az ember, mint egész egészségében. (Milyen csodálatos a magyar nyelv, hogy kifejezi ezt!)

Levezetik azt a folyamatot, melyet ma már tudományosan bizonyított tényként kezelünk, hogy a stressz az immunrendszert gátolja, így nagy szerepe van a megbetegedésekben. Például mindannyiónk testében naponta többtízezernyi rákos sejt termelődik, mégis milyen sokan egészségesek vagyunk, hiszen az immunrendszer végzi a dolgát. Úgy gondolják a könyv írói, hogyha a stressz meg tudja betegíteni a testet, és a folyamatot megfordítjuk, akkor a psziché (ami a stresszt irányítja) meg is tudja gyógyítani. Erre a gyógyító folyamatra kifejlesztettek egy módszert, s ezt ismertetik könyvükben lépésről lépésre. Tulajdonképpen gyakorlati tanácsok sorozata a mű, melyet akár otthon egyedül is elvégezhet a gyógyulni vágyó.

A könyv két részből áll. Az első rész, A lélek és a rák, a betegség és a psziché kapcsolatát járja körbe: az immunrendszer, a stressz, a személyiség jelentőségeit részletezik, mely előkészíti az olvasót arra a gondolatmenetre, amely a második részben mutatkozik. A második rész, Az egészség ösvényei, magának a módszernek a levezetése. Bemutatják a gyógyító programot, mely többek közt relaxált állapotban végzett vizualizációból, célkitűzésekből, a neheztelés leküzdéséből, a családtagok szerepének bemutatásából áll.

A módszer igen komplex, jól kidolgozott, és hatékony! Ezzel a módszerrel rengeteg beteg gyógyult meg a mi vezetésünkkel is, és a világ több pontján gyógyulnak, gyógyítanak ezzel a módszerrel. Egyedül is elvégezhető a program, bár érdemes pszichológus segítségét igénybe venni, így hatékonyabbá, gyorsabbá tehető a gyógyító folyamat, s nem utolsósorban olyan támogatást, megerősítést kap a gyógyulni vágyó, amelyet csak szakember tud nyújtani.

Ami a mi munkánkat illeti, a hosszú évek gyógyító tapasztalatai alapján továbbfejlesztettük a módszert, s a már bemutatott lelki okok pszichoterápiás úton való megváltoztatásával még hatékonyabbá tettük a programot. Ezzel a módszerrel nem csak rákbetegek, de autoimmun betegségben szenvedők, vagy más, pszichoszomatikus betegségben szenvedők gyógyíthatók.i

Mindenkinek ajánlom a könyvet, valóban nagyon olvasmányos és hasznos, rengeteg példa van benne, igazi erőt és hitet ad. Gyógyulásra fel!

Olvastad már a könyvet?

Irodalom: Simonton, O. C., Matthews-Simonton, S., Creighton, J. L., A gyógyító képzelet, Egészségforrás alapítvány, 2001. (A mű készült 1978-ban.)

A vastagbél emésztőrendszerünk utolsó állomása a bélsár ürülése előtt.  Részei a felszálló, a haránt, a leszálló vastagbél, az S szigmabél valamint a végbél. A vastagbélben kialakuló daganatot másnéven kolorektális rákos megbetegedésnek nevezzük. Tünetei lehetnek a folyamatos hasmenés vagy éppen ellenkezője a székrekedés. A tartósan jelentkező bélgörcs, puffadás, valamint a véres széklet is a figyelmeztető jelek közé tartozik.

A vastagbélrák orvosi kezelésének egyik eszköze a műtéti beavatkozás, amelynek során a daganatot, illetve az érintett bélszakasz egy részét is eltávolítják. Amennyiben túl nagy területet érint a tumor és így nem lehetséges az egészséges bélrészek összekapcsolása, ún. sztómát alakítanak ki (a hasfalon keresztül ürül a széklet egy erre a célra készített tasakba). A regeneráció mértékétől függően megkülönböztethetünk állandó illetve ideiglenes sztómát. Az ideiglenes sztómát a teljes felépülés végeztével megszüntetik. Az állandó sztóma viszont egy életre szóló életminőség változást eredményez.

A másik beavatkozási módszer a sugárterápia, amelynek során célzottan a beteg, rákos területet „bombázzák” röntgensugarakkal. A harmadik kezelési lehetőség a kemoterápia. Ennek során citotoxikus szereket juttatnak el a véráram segítségével a rákos sejtekhez. A negyedik kezelési lehetőség az immunterápia. Ennek eredményeképpen a daganatot tápláló érhálózatot károsítják.

A vastagbélrák lelki hátterében megfigyeléseink alapján az állandósult szorongás, idegeskedés, az ellazulás hiánya áll. Ebben a túlpörgetett világban igen sok pozitív és negatív hatás ér bennünket. A hangsúly itt a negatív hatásokon van. Megfelelő védekezés és problémakezelés hiányában nem  vagyunk képesek túltenni magunkat bizonyos élethelyzeteken (konfliktushelyzetek, kudarcélmények, emberi és anyagi veszteség). A folyamatos rágódás a problémákon, a múltbeli sérelmeken, hosszú távon a vastagbél rákos megbetegedéséhez vezethet. Jellemző a vastagbél daganatos betegekre, hogy nem képesek feldolgozni és elengedni az őket kínzó problémákat. Tapasztalataink alapján ez a betegség főleg a középkorú és annál idősebb férfiakra jellemző, akik nehezen vagy egyáltalán nem mutatják ki (nem tudják kimutatni) az érzelmeiket. A lelki problémáikat nem beszélik ki sem otthon, sem szakember segítségével (amennyiben ezt tudatosan teszik, akkor ezt többnyire  a gyengeség megnyilvánulási formájaként azonosítják).  Ezek a belső feszültségek, megoldatlan konfliktusok idővel „felörlik” testük regenerációs képességét és részlegesen gátolják immunrendszerük védekezőképességét.

Megoldást a stressz csökkentő technikák elsajátítása, a megfelelő mennyiségű passzív és aktív pihenés, gondolkodásbeli váltás (múlt elengedése, tudatos életvitel) és a hatékony konfliktuskezelés jelenthet.

Játszmákról szóló összefoglaló cikkünk végén ígértünk megoldásokat játszmákra, íme:

1.     Először is, vegyük észre, hogy játszmába kerültünk (akár mi játsszuk, akár velünk játsszák). Tudatosítsuk, hogy ezek az utak nem az őszinte és egyenes utak, azaz nem a valódi kívánságainkról, problémáinkról beszélünk, vagy ha azokról is, nem egyenesen.

2.     Másodszor, térjünk vissza az egyenes útra. Derítsük ki, mi áll a játszmák hátterében. Szinte kivétel nélkül azt tapasztaljuk, hogy a játszmázó önbizalomhiánnyal küzd; olyan alacsony az önértékelése, hogy sem magát sem érzéseit nem vállalja fel, sem az őszinteséget és a nyílt megbeszélést. Az önbizalomhiány más problémákat generál: féltékenységet, egyedül maradástól való félelmet, önállóságra való képtelenséget. Tehát határozzuk meg, mi a probléma, és beszéljünk arról nyíltan és őszintén. Nincsen más út, csak ez.

3.     Harmadszor, korrigáljuk az elcsúszott szerepeket. Gyakori, hogy az egészséges felnőtt-felnőtt beszélgetés/viszony átalakul egy egészségtelen szülő-gyerek szituációba azáltal, hogy az egyik fél elkezd mint szülő, vagy mint gyerek viselkedni. Mikor az előző cikkbeli példában a férj nem akarta elengedni a feleségét, elkezdett vele mint szülő kommunikálni (erélyesebb hangvétel, ellentmondást nem tűrő kiállás, ledorongolás, leértékelés). Vagy a másik példában, amikor a szülő több figyelmet próbált kicsikarni a gyerekéből, ahelyett, hogy felnőttként beszélt volna vele, elkezdett mint gyerek kommunikálni (kérlelő hang, sértődés, duzzogás, fenyegetőzés, alkudozás). Ilyenkor, ha a másik fél nem figyel, automatikusan elcsúsztatja a partneréhez igazítva a szerepét, és ha valaki gyerekként szól hozzá, szülőként viselkedik, ha szülőként szól hozzá, gyerekként viselkedik. Vegyük észre, hogy a beszélgetés vagy egy szituáció során valaki eltért a szerepétől, és esetleg minket is magával rántott. Térjünk vissza az egészséges felnőtt szerephez, és kommunikáljunk abban. Kérjük meg a másikat is, hogy térjen vissza az egészséges szerepéhez, ne folytassuk a beszélgetést elcsúszott szerepekkel, mert az már megint játszma.

4.     Végül gyakoroljuk a nyílt beszélgetést az egészséges szerepeinkkel, amíg meg nem szoktuk az új módit. A játszmázást, mint általában a viselkedésformákat tanuljuk. Láttuk a szüleinktől, testvéreinktől, ismerősöktől és használtuk. Ha működött – a másiknál elértük a célunkat – akkor legközelebb is használjuk, ez egy tanulási folyamat. Szerencsére ez visszafordítható. Ha folyamatosan az őszinte , felnőtt-felnőtt kommunikációt gyakoroljuk, és látjuk, hogy működik, akkor ez egy új tanulási folyamat lesz, és ezt fogjuk használni újra és újra.

Emellett érdemes figyelni az alapvető problémára, amely a többit generálja, az önértékelési gondokra, és azt szakember segítségével javítani!

Neked milyen ellenszered van játszmákra?